Székúsztatás jégtáblán

Hogyan és miért kerül egy piros ülőbútor a Duna közepére, egy jégtáblára? - tehették fel maguknak a kérdést sokak, akik látták Bene Tamás és Máté Tamás kísérletét két éve a Dunán. A piros szék kihelyezése mögötti gondolatokat előbbi osztja meg velünk.

A 2012-es jégzajlás alkalmával, egy kísérletet hajtottunk végre Máté Tamással. Szemlélve a jégtáblákat azon tűnődtünk, milyen érdekes lenne ha azok egyikén valamilyen objektum utazna a sodrással. A táblák gyakorisága olyan mértékű volt, hogy a partvonalról emberi perspektívából szemlélve alig volt kivehető a köztük lévő negatív felület, a vízfelszín. Szinte egybeforrtak egymással, és csupán mozgásuk jelezte, hogy nem egyöntetű jégpáncélt látunk. Nagyon erős történés jellege volt ennek a jelenségnek, annál inkább, mert ilyen mértékben csak igen ritkán találkozhatunk vele. Lehet, hogy a jégtáblák, mint lomhán és egyenletesen, azonos tempóban utazó tömegek voltak gondolatunk ébresztői, ha azt tekintem, hogy a folyó általános állapotában egy konstans, nyugvó vízfelületnek látszik, és mégis milyen roppant, természetformáló erővel rendelkezik. Csupán akkor mutatkozik meg valódi karaktere, ha valami útját állja, illetve ha szállító szerepet tölt be. Csak így válik érzékletessé az az erő és időbeliség, amivel valóban rendelkezik.

A jégtáblákat értelmezhetjük úgy, mint egy olyan kölcsönhatás eredményét, mely a folyó és környezete a levegő közt feszülő határoló sík – a vízfelszín – reakciója a természeti tényezők viszonylatában. A sodrás, valamint az olvadás együttes hatására ezek a megdermedt darabok feltöredeznek, és átadják magukat a folyó mozgásának. A táblák, a folyó saját anyagából lett tárgyszerű képződmények, melyek konzerválják azt a tartalmat és időt, ahol keletkeztek. Ezeket az információs rétegeket szállítják a térben mindaddig, amíg az olvadás lassacskán visszaadja ezen vízmolekulákat az áramlatnak. A jég, a tartalom elegyedni kezd, majd teljesen feloldódik, átalakul. De mindaddig, míg a hőmérsékleti viszonyok lehetővé teszik a tábla egy megváltozott szerkezetű, testbe zárt üzenetét hordozza egy másik helynek. Talán ez a múló jelentőségű pillanat sarkallhatott minket arra, hogy a vízfelszín kikeményedett síkjára egy tárgyat helyezzünk, és megfigyeljük, hogy mi is történik vele eközben. Ahogy már a szöveg elején említettem, ez egy prekoncepció nélküli tett volt, nem tudtuk mi fog történni valójában.

Egy széket választottunk utasként, egy olyan tárgyat amely talán leginkább képes az emberi lépték és jelenlét közvetítésére. Egy lomtalanított széket, mely funkcióját vesztette, jelentéstartalma kinyílt, ezáltal új dolgok felvételére lett képes. Lefestettük piros zománcfestékkel, amivel azt akartuk elérni, hogy vizuálisan megmutatkozzék a Duna sápadt, olajzöld színében, és áttörje az évszak szürkésfehér légperspektívájának rétegeit. A napon amikor az akcióra sor került, már csak néhány jégtábla úszott a vízen. Az utolsó darabok.

Kimentünk a Margitszigetre, ahol egy hajóállomás és a partvonal közt a vízmélység sekély volt, és az áramlat a dekk takarásában lelassult, így a fagy jobban érvényesülni tudott. Ráhelyeztem az egyikre, majd kiemeltem és egy erős kezdő lökést adva neki, az lassan de egyenletesen kiúszott a nyílt vízre. Úgy gondolom, hogy ez meghatározó pont a történésben. Az a pont, ahol a projektünk szellemi rétege ténylegesen, egy egyszerű mozdulatban, egy tettben kapcsolódni tudott a jégzajlás természeti folyamatához. Innentől kezdve a kettő már összemosódva folytatódott.

A széket az elkövetkező másfél órában (amíg követni tudtuk) erős kontextusváltás érte. Harminc évnél is idősebb korú lehetett, ahogy szerkezeti jellegéből becsülni tudtuk. Valószínűsíthető, hogy ideje nagy részét épített terekben töltötte ülőbútorként funkcionálva. Most Pest és Buda közt ível, pontosan a Duna középvonalán. A két városrész épületei, a Budai Vár, valamint a Gellérthegy keltette öblös térben lassan és egyenletesen halad a sodrással. Ebben az intervallumban teljesen mást jelent, mint az eddigi harminc évében. Ebben az egy-másfél órában. Amikor a hidak alatt haladt át, az emberek izgatottan szemlélték és fényképezték, megváltozott szellemi kontextusa is. Akik látták, már nem székként gondoltak rá.

Székúsztatás_2014 from tamasmate on Vimeo.

Többen hangoztatták egymásnak, hogy ez „művészet". Mi nem annak szántuk. Mi csak kérdeztünk, nem állítottunk semmit. Valahol a Szabadság-híd vonalában vesztettük szem elől, és nem is követtük tovább. A sodrás eredőjében úszott, ezért feltételezem, hogy partra vetődés nélkül kerülhetett távolabb és távolabb, míg az olvadás véget nem vetett útjának. Egy szintén természet irányította jelenség, mely párja annak, ami mindezt lehetővé tette. A tábla jege kiengedett, vízzé lett, és újból része a folyónak. Ekkor már nem tudta tovább tartani a széket, és az alámerült. Már nem „műalkotás" többé. Már nem is szék többé, jelentéstartalma bezárult. Már csak anyag a meder alján, amit az áramlat magával görget, hordalékával koptat. Anyag ami lassan feloldódik. Mint a jég.

Bene Tamás