Tető-Budapest
Ha nem Bécs, akkor micsoda? Konferencia a budapesti tetőterekről a KÉK szervezésében. Magyar részről a vajon mit hogyan kéne, de azt lehet-e, szabad-e vagy sem és miért kérdéskör exponálódott, az osztrákok pedig elmesélték, hogy stratégiai döntéseket hoztak az ügy érdekében, majd végrehajtották azokat.Török Tamás beszámolója.
Tízórás, pincehőmérsékletű osztrák-magyar zajlott le a Szent István Bazilika plasztikus és fotogén tetőterében a Kortárs Építészeti Központ Budapest nem Bécs című konferenciáján. Magyar részről a vajon mit hogyan kéne, de azt lehet-e, szabad-e vagy sem és miért kérdéskör exponálódott, az osztrákok pedig elmesélték (utólag biztos könnyű okosnak tűnni), hogy felismerve a népsűrűség emelésének szükségességét, stratégiai döntéseket hoztak az ügy érdekében, majd végrehajtották azokat. Ennek az eseménysornak az eredménye, hogy a kilencvenes évek óta lehet építeni (be- és rá-) Bécs tetőin, méghozzá egy egyszerű elvet követve: belül kell maradni a homlokzattal befelé negyvenöt fokot bezáró síkon, legfeljebb a párkányhossz egyharmadán állhatnak ki felépítmények. Egyelőre úgy tűnik, Bécs nem rokkant bele abba a lazaságba, ami egyes vélemények szerint Budapestnek sem ártana.
Palladio is megmondta
Beleznay Éva megbízott főépítész előadásában azt az esztétizáló álláspontot képviselte, amely a tetők összességét önálló egységként kezeli. Arról beszélt, hogy rendet kell teremteni a zavaros tetőtájon, az épületek negyedik homlokzatán, ahonnan a háborúval eltünedeztek az eredeti tornyok is. Siena, Prága, Glasgow, Párizs, Amszterdam történelmi városrészeinek tetőképével illusztrálta a kívánatos látványbeli homogenitást. Az anyagok, színek, tetőablakok, tűzfalak, hírközlési és gépészeti berendezések káoszát nagyjából a rossz jogszabályi környezetből vezette le, amelyben szerinte jót nem lehet építeni, legfeljebb illeszkedőt (bár a bemutatott példák részben pont a teljes, bolygatatlan illeszkedéstől olyan szívhez szólóak). Úgy vélte, anyagilag jobban kell támogatni a rehabilitációt. Budapest számára négy alternatívát vázolt fel: ha egyáltalán nem épülnek be a tetőterek, ha „élettérré" válnak, mint Manhattan-ben, Rómában vagy Sevillában (esztétizáló szemszögből azok a kellemes teraszok sem éppen a rend mintapéldái), ha a zöldfelületek növelésében kapnak szerepet, illetve ha új építészeti értékek hordozóiként beépülnek. Idézte Palladiót (aki Vitruviust) a hasznosság, tartósság, szépség fontosságáról, végül arra buzdított, hogy találjunk megoldásokat, teremtsünk új értékeket Budapest tetőtájának.
Nem is annyira a háború, hanem az eklektikát értéktelennek és ezért üldözendőnek tekintő szemlélet számlájára írta Mezős Tamás KÖH-elnök azoknak a bizonyos tornyoknak az eltűnését, amikről a főépítész asszony beszélt. A budapesti bérházproblémákat szerinte a háború utáni lakásdarabolás, a jelenlegi társasházi törvény és a rossz lakásprivatizáció okozza. Mindamellett itthon, Ausztriával és Németországgal ellentétben, nincs hagyománya a tetőtérhasznosításnak, ráadásul bizonyos törvények is akadályozzák a megfelelő beépítést. Elismerte, hogy az örökségvédelemnek egy olyan értékszemléletű, dinamikusabb megközelítésre kell átállnia, amiben a régi nem feltétlenül előbbre való az újnál. Sajnos az értékes újat éppen a Szent György téri parvenü kristállyal, a viharvert projekt eddigi építészeti mélypontjával illusztrálta, mint „modern, izgalmas, a hagyományos tetőteret leképező" tervvel.
Nagy Bálint szerint a budapesti épületek alig várják, hogy beépített tetőterük legyen, hiszen már a bécsi nagynénijüknek is van. Saját gyakorlati tapasztalataiból merítve azt mondta, hogy a rendszerváltás előtt a tetőtérbeépítések minden kedvezőtlen feltétel ellenére tisztességes színvonalat képviseltek. Különböző okok miatt a kilencvenes évekre sokat romlott a minőség, arról nem is beszélve, hogy a „csakazértse" szomszédok fegyvert kaptak a kezükbe az új társasházi törvénnyel. Úgy vélte, a tetőterek szabályozását ki kell vonni az általános építési szabályozás hatálya alól, és a várható előnyök miatt a műszaki feltételek teljesülése esetén még akkor is be kell építeni a tetőteret, ha már eleve a megengedett szintterületi mutató fölött járunk. Jó eszköznek mondta a tetőtérbeépítést a mikrokörnyezet javítására, a földszinti lakások kiváltására.
Öt, saját tervezésű tetőtér-projektet mutatott be Nagy Péter építész az elmúlt tíz évből. A részben Csontos Aladárral közösen jegyzett munkák tanulsága szerinte az, hogy ezek a helyzetek jellemzően egyedi megoldásokat igényelnek, innováció nélkül nem lehet őket jól megoldani. Vagyis kísérletezni kell. A tetőterek divatját olyan házzal illusztrálta, amit a beruházó védettség híján lebonthatott volna, de nem tette, csak hogy klasszikus tetőtéri lakást építhessen benne.
Kalap
Cselovszki Zoltán ötödik kerületi főépítész azzal kezdte, hogy az előkelő dámák és urak egykor kalapban jártak, Budapest fejéről viszont a kalapot azóta leverték. Azt mondta, missziónak tekinti a kalap visszahelyezését. Úgy vélte, nem szabad Budapestet teljesen más fejlődési utat bejárt városokhoz hasonlítani, mint ahogy a tetők látványbeli homogenitásának megteremtése sem lehet cél. Szerinte örömteli a „penthouse-érzés", a város fölött körülnézés felfedezése, mivel a tetőtérbeépítés jó eszköze a népességmegtartásnak, ami jelenleg valós feladat a belvárosban. Elmondta, hogy a kerületében a szabályozást úgy változtatták meg, hogy a problematikus pontokon tiltás helyett tervtanácsi hatáskörbe utalják a tetőtérbeépítéshez, ráépítéshez hasonló beavatkozásokat. Reményét fejezte ki, hogy hamarosan át lehet állni a nehézkesen alkalmazható szintterületi mutatókról a kubus-szabályozásra.
A fejlesztői oldalt képviselte Losonci György (LoftHome), aki szerint a loft „prémium termék", még ha Magyarországon szükségmegoldásként ismerik is. Tapasztalatai szerint a bürokrácia nagyon lassúvá és nehézkessé teszi az ügymenetet, a társasházi törvény meg alkalmanként egyszerre harminc tárgyalópartnert eredményez, akikkel mind meg kell egyezni. Elmondta, hogy erre a típusú beruházásra ráadásul még bankármúlttal is szinte lehetetlen banki finanszírozást találni, így végül minden öt előkészített projektből kettő valósul meg, nettó 400-500 ezer forintos négyzetméteráron, átlagosan 36 hónap alatt. A budapesti modellben, ahol Béccsel ellentétben nem pénzért veszed meg a tetőteret, hanem a ház felújításáért cserébe, értelemszerűen drágítja a beruházást, ha jó minőségű rekonstrukciót végzel, mint ahogy ők teszik.
Okrutay Miklós (KÖH) azon az állásponton volt, hogy a tetők beépítése nem cél, hanem csak egy lehetséges eszköz, és szorosan összefügg az épület egészével. Manipulációnak tekinti a beruházók részéről a szükséghelyzet presztízsként való megjelenítését. Az itthon jellemző, emeletráépítést tetőtérbeépítésnek álcázó mismásolással szemben az Egeraat-féle Andrássy úti „cet" erényeit méltatta, amely az épület egészét bátran átértelmező aktus része volt – szerinte Budapest várja az ehhez hasonló építészeti felvetéseket. Előadását azzal zárta, hogy nem építhető másik város a jelenlegi fölött, illetve hogy nem tekinthető építési teleknek a város tetőszintje.
A délelőtti blokkot záró vita előtt Kiripolszky Károly kért szót a közönség soraiból, aki Párizsban szerzett kivitelezői tapasztalatai alapján azt mondta, hogy a sűrű városszövetben meg kell fontolni a helikopteres építkezés lehetőségeit, ami nálunk nagyon körülményesen engedélyezhető, pedig így kiváltható a daru, vagyis jóval kisebb felfordulással építhető a tetőtér – márpedig a lakók ellenállása mögött rendszerint az építkezéstől való ódzkodás van. A Losonci György által mondott költségeket irreálisan magasnak minősítette.
A délelőtti előadók részvételével tartott vita érintette a KÖH tapasztalatainak hiányát a műemlékeket érintő fejlesztésekkel kapcsolatban, és az ebből fakadó reflexszerű elutasítást. Szóba került az összevont tervtanácsok intézménye, ami felszámolhatja az egymásnak ellentmondó állásfoglalások anomáliáját, továbbá a kerületi főépítész szerepe a zökkenőmentes lebonyolításban, a zsákutcák elkerülésében. Cselovszki Zoltán a kétszintű (elvi és tényleges) engedélyezési eljárás lebontását említette, mint a kerületében alkalmazott bürokráciaoldó intézkedést. Szerinte a felek közötti párbeszéd inspirálólag hat az tervezőkre-beruházókra is. Nagy Péter saját előadására visszautalva a precedensalapon egyszerűsített ügyvitelt kivitelezhetetlennek nevezte, pont az egyes esetek különbségei miatt.
Arra az osztrák kérdésre, hogy van-e tere az olyan típusú kísérletezésnek, amiből a város tanulhat, Lantos Péter VII. kerületi főépítész azt válaszolta, hogy az építészekből hiányzik a kezdeményezőkészség, nem hoznak meggyőző kísérleteket a tervtanácsba.
Az ebédszünetre megérkezett a megrendelt napsütés, a résztvevők a Bazilika kupolájának kilátójából megnézhették a szóban forgó tetőtájat, ami köszöni szépen, esztétikailag jól van.
A szomszédok fűje
A délutáni blokkban elsőként a bécsi MA19 (Magistratsabteilung 19) vagyis a polgármesteri hivatal városrendezési és építési ügyosztályának képviseletében Robert Kniefacz ismertette az ottani helyzetet. Az angol „Vienna, Capital of Attics" ("Bécs, a tetőterek fővárosa") kifejezést kifordítva ő a tetőtereket tekinti Bécs tőkéjének (Kapital). Tetőterekkel kapcsolatos stratégiájuk a minőség meghatározott kritériumain alapul. Úgy vélik, hogy a tető átépítése egy komplett épülettel szemben csak részváltoztatás, így a szabályozása sem igényel akkora szigort. Az ügyosztály kilencfős bizottsága véleményez, minősít minden tervet, kompetenciahiány esetén egy szaktestület hatáskörébe utalja az ügyet. El lehet térni a szabályozástól, de jól meg kell indokolni. A városvezetés folyamatosan kommunikálja városképpel, építéssel, fejlesztésekkel kapcsolatos álláspontját.
Egy korai, nem engedélyezett tetőtérprojektet mutatott be Georg Driendl, majd egy megvalósult beépítést, amit a magazinok nem közöltek, mivel az üvegtetőn, amit építettek, alig volt mit fotózni. Ute Georgeacopol-Winischhofer (docomomo) régivágású, konzervatív álláspontot képviselt kevéssé meggyőzően, előadásában az értetlen sopánkodás dominált. A hitelesség érdekében a város változásait lekövető, „dinamikus" műemlékvédelem szerinte olyan magas erkölcsi színvonalat feltételez a másik fél részéről, amelytől a valóságban messze vagyunk.
Axel Linemayr (Pool Architektur) a bobo (bourgeois bohemian) közönség univerzumába illeszkedő szellemes, könnyed munkáikat mutatta be.
A záró kerekasztalbeszélgetést Z. Halmágyi Judit prezentációja vezette be, a koppenhágai Kroyers Plads esetével illusztrálva, hogy a tetősík alatt edzett magyar találékonyság hogyan nyert pályázatot, a Deák Palotával pedig az összevont (építészeti-örökségvédelmi) tervzsűri intézményének előnyeire hívta fel a figyelmet.
A beszélgetés résztvevői megállapodtak abban, hogy nem érdemes Budapest Béccsel szembeni lemaradásáról beszélni, hiszen Budapest egész máshol áll, mint annak idején Bécs. Georg Driendl szerint a feladat nem más, mint rájönni, hol is áll Budapest, mire képes és mit akar. Lehet tanulni Bécs hibáiból, de nem kell másolni akarni.
Rüdiger Lainer arra hívta fel a figyelmet, hogy Bécsben a tetőterek nem presztízsalapon kezdtek szaporodni, hanem gazdasági-várospolitikai szükségszerűségek mentén. És igaz ugyan, hogy nem voltak társbérletek, lakásaprózások, így alacsony volt a népsűrűség, de most pont hiány mutatkozik a fiataloknak való kis lakásokból.
Beleznay Éva a revitalizációt, az életfeltételek javítását jelölte meg stratégiai prioritásként Budapesten a sűrűség növelésével szemben. Többen hangsúlyozták a régi polgári lakások visszaegyesítésének szükségességét (pl. a szomszédok elővásárlási jogával). Mezős Tamás az eklektikus építészet értékeinek, vívmányainak elismerését szorgalmazta. A beruházók igényessége, állami szerepválallás a belváros megújulásában, összevont tervtanácsok, adott helyszínekre kisebb pályázatok előírása a szabályozásban, Budapest sikeres öndefiníciója és hasonlók – a tetőtereknél jóval tágabb tartományra terelődött a beszélgetés.
A Café Csiga mindenesetre ismét európai értelemben vett étkeztetést produkált.
Török Tamás