Úgy maradt… a korabeli vadászokat csábító szekszárdi Gemenc Szálló

Az élénkülő idegenforgalom már régóta érlelte egy modern szálloda létesítését a tolnai megyeszékhelyen, végül az 1971-es Vadászati Világkiállítás gyorsította fel az eseményeket. A hajdani mulatságok színhelye ma arra vár, hogy újfent felkerülhessen a turizmus térképre. Bán Dávid írása.

Az 1971-ben megrendezett Vadászati Világkiállítás kiemelt szerepéről a dobogókői Nimród Szálló hányattatott sorsáról szóló cikkünkben már korábban is említést tettünk az Építészfórumon. A turizmus és a népgazdaság számára kiemelt jelentőségű eseményre kétmillió látogatót vártak, közülük igen sok külföldit, magán a kiállításon 52 ország mutatkozott be saját standdal. A kiállítás nemzetközi vonzereje nagy lehetőséget nyújtott Magyarország számára, hogy bezártságát valamelyest ellensúlyozza. Budapest és környéke mellett más régiók is bemutatkozhattak egy-egy vadászat vagy erdőjárás erejéig, így jelentősebb külföldi delegációk kereshették fel az ország egyéb térségeit is.

A megnövekedett turizmus kiszolgálására, a külföldi látogatók ellátására azonban nem igazán állt rendelkezésre megfelelő infrastruktúra. A második világháború után számos szálloda már nem nyílhatott meg, az államosítás pedig tovább rontott a helyzeten, hiszen a hajdan volt elegáns vendégváró helyek egy részét funkcionálisan átalakították, a megmaradó szálláshelyek pedig a megfelelő karbantartások híján elmaradtak a kor színvonalától. Az 1960-as évek enyhülésének időszakában már felmerült, hogy a külföldi vendégek és egyúttal a létfontosságú nyugati valuta becsábításához magasabb színvonalú szállodákat kell létesíteni. Az évtized végén látványos szállodafejlesztések indultak el országszerte, aminek külön lendületet adott a Vadászait Világkiállítás. Új, modern elgondolású szálloda épült az említett Dobogókő mellett Visegrádon – a nemrég ismét lángra kapott Silvanus –, Szombathelyen, Székesfehérváron, a Balatonnál, valamint Szekszárdon.

A főleg bor- és szőlőkultúrájáról ismert tolnai megyeszékhely a Vadászati Világkiállítás ideje allatt a városhoz közeli Gemenc miatt vált fontossá. A Gemenc nagyrészt erdővel borított, vadregényes tája rendkívül sokszínű növény- és állatvilággal rendelkezik. A vadászat szempontjából nemzetközi szinten jegyzett területnek kiemelkedő a gímszarvas-, őz- és vaddisznóállománya. A világkiállítás idejére a Gemenci és a Gyulaji Rezervátumba szervezett tolnai vadásztúrákra háromezer külföldi érdeklődő jelentkezett, ami komoly szervezési kérdések elé állította a régió vezetését. A megyei tanács kiemelt feladata lett a szépszámú külföldi delegált fogadása, kalauzolása, amelyhez sebtében számos kisebb-nagyobb beruházást kellett eszközölni. Javítani, szélesíteni, adott esetben burkolni a vadászerdők felé vezető utakat: „ez rendkívül fontos, mert az eddigi keskeny és rozoga kövesút bizony nem volt alkalmas nagyobb forgalom lebonyolítására. Márpedig a kiállítás idején rendkívül sok — és főként sietős — turistára lehet számítani." – jegyezte meg a Tolna Megyei Népújság helyszíni tudósítója három hónappal a várható vendégözön érkezése előtt. Emellett új vadászvendéglőt húztak fel az erdőben, a már meglévő vadászati központot felújították és a millenniumi vadászkastélyban állandó vadászati kiállítást rendeztek be.

A helyi szakemberek és a megyei vezetők már egy ideje úgy tapasztalták, hogy Tolna és Szekszárd irányában egyre nagyobb a turisztikai érdeklődés, ezért szorgalmazták a szálláshelyek bővítését, egy szálloda építését. Ennek helyét már a városrendezési tervben is kijelölték, majd a megvalósításhoz a végső löketet a Vadászati Világkiállítás szolgáltatta. A szálloda számára meghatározott városközponti terület eléggé szűkösen behatárolt, hiszen kelet felől a Mészáros Lázár utca, délről a városi múzeum hátoldala, nyugatról a ma Művészetek Házaként működő korabeli zsinagóga, „északról pedig a mindinkább városképet csúfító garázs-sor" határolta. Három oldalról utak és utcácskák jelölték ki az építendő szálloda telkét. Keserű tény, hogy a szálloda néhány évtizedes életét gond nélkül túlélte az 1970-ben már erőteljesen kritizált garázssor, ami mind a mai napig szegélyezi az utcát.

A szálloda terveit 1970-ben készítette el Link Péter és Váczi Imre, a Tolna megyei Tanácsi Tervező Vállalat két helyi építésze, a Pannónia Szállodai és Vendéglátóipari Vállalat megbízásából. A tervezés idején és az építkezés megkezdésekor még nem volt biztos, hogy a kivitelezésre, amelyet már a Tolna megyei Beruházási Vállalatra bíztak, rendelkezésre áll-e majd a megfelelő pénzügyi keret, mint ahogy az is bizonytalan volt, hogy a megépülő szállodának ki lesz az üzemeltetője. A nagy szállodák államosítása után, 1965-ben, a nyitás kezdetén azzal a céllal hozták létre a Hungária Szálloda és Étterem Vállalatot, valamint a Pannónia Szálloda és Vendéglátóipari Vállalatot, hogy a meglévő és leendő szállodákat működtesse – a szekszárdi végül ez utóbbi üzemeltetésébe került.

A szűk területre való telepítés mellett más komoly kihívásokkal is szembe kellett néznie a két építész vezette tervező- és kivitelezőcsapatnak. A legnagyobb problémát az időprés jelentette, hiszen a beruházásról határozó döntés és a világkiállításra tervezett megnyitó között egy szűk év maradt a teljes tervezésre, felépítésre és beüzemelésre. Ez meghatározta az építkezéshez használható technológiát is, amit végül Univáz szerkezettel valósítottak meg. „Az épület külső megjelenését a tört fehér színű, előregyártott homlokzatburkoló műkőlapok, valamint a bronz színű import üvegből készült loggia mellvédek határozzák meg." – írták a tervezők.

A szálloda kialakítása a korszakban számos helyről jól ismert elrendezést vette alapul. A földszint szétterülő lepényépülete fogadja be a közösségi tereket, és ezen nyugszik a teljesen egyforma alaprajzi kialakítású négy szállodai szint. Az épület előcsarnokához egy 75 fő befogadására alkalmas bár és egy 200 férőhelyes étterem kapcsolódik. A recepciótól távolabb, intimebb módon leválasztva egy csendesebbbárt is kialakítottak, ugyanakkor az utca felől is megközelíthető volt az étterem és a mellette levő presszó. Az előcsarnokból kétkarú lépcső vezetett fel a galériaszintre, majd innen juthattunk tovább a szobákhoz, de a kapcsolatot persze két felvonó is szolgálta. A földszinten továbbá egy vadászteremnek nevezett 40 fős különtermet is elhelyeztek, ahol a kellő hangulatot a faburkolatú falak, lambériák és a mindenhol kiállított trófeák teremtették meg. Egy belső udvar köré rendezték a konyhaegységet és a kiszolgáló helyiségeket, míg a többi, a működtetést szolgáló terek – raktárak, szociális helyiségek, az igazgatás szobái – a galériaszintre kerültek, ahol még egy 80 férőhelyes konferenciateremnek is jutott hely. Pince nem épült a szállodához.

A 192 férőhelyes szállodai tömb négy emelete, a már említett módon, egységes elrendezés szerint valósult meg, többnyire előregyártott elemekből. A 88 darab kétágyas szoba mellé minden emeleten egy-egy lakosztály is került. Minden szobához zuhanyzós, a lakosztályokhoz kádas fürdőszoba tartozott.

A telepítés adta szűkös hely számos kényszermegoldást szült. Az egyik, a szállodához kapcsolódó parkolóhelyek kis száma. A tervezési fázisban még több parkolóval számoltak, amiről a tervezők kétértelműen így nyilatkoztak: „majd, ha a zsinagógával történik valami, akkor talán lehet nagyobb parkolóhelyet építeni." Végül az 1897-ben, Johann Petschnig grazi műépítész tervezte zsinagóga megmaradt, az egyházközösségről épp 1971-ben szállt a városra. 1988-1989-ben felújították, benne az eredeti térkialakítás nagyfokú tiszteletben tartása mellett művészeti központot hoztak létre.

Visszatérve a szálloda szűkös telepítésére, a tervezők kiemeltek egy ebből fakadó szokatlan megoldást: „a helyszűke kényszerített bennünket egy eddig nem ismert, szokatlan menekülőlépcső tervezésére. Minden szállodához, így ehhez is kell tervezni menekülő-lépcsőházat. Ennél az északi oldalon, lesz. Érdekessége: az épület külső részén lévő lépcső csak az első szint magasságáig ér, itt ér véget, itt lesz lezárva. Tehát nem lesz mód arra, hogy illetéktelenek futkározzanak le-föl ezen a menekülőlépcsőn, ugyanakkor a járművek is szabadabban tudnak az épület mellett közlekedni. S ha véletlenül menekülni kell a szállodából, akkor innen könnyen le is lehet ugrani, akár a tűzoltók ponyvájába, akár a földre."

A szállodát végül 1971. augusztus 23-án „bensőséges ünnepség" közepette adták át, alig négy nappal a világkiállítás megnyitója előtt. Noha első látogatói a kiállítás vadászprogramjára érkezők közül kerültek ki, az üzemeltető váltig győzködte a kételkedő helyieket, hogy a szálloda árai nem lesznek túlzottak, a vendéglátóhelyeken „várjuk a szekszárdiakat, ők lesznek a mi vendégeink." Különböző árképzést alkalmaztak a bárban és a presszóban, ezzel is valamelyest megszűrve a vendégeket, de úgy tűnt, a szálloda tényleg nyitott lesz a helyi közönség számára, a presszónak elsődlegesen városi találkozóhely szerepet szántak. „Az étteremben öttagú cigányzenekar szolgáltatja a zenét, a bárban pedig egy duó. Legnagyobb örömére a szekszárdiaknak a presszóban nem lesz zene — végre egy olyan hely, ahol csöndes, meghitt beszélgetésekre is alkalom nyílik. — Várjuk a szekszárdiakat, ők lesznek a mi vendégeink." – írja a megnyitó alkalmából a helyi lap tudósítója.

Az 1980-as években egy időben minden nap diszkót tartottak a Gemenc Szállodában, ami – népmesei fordulattal élve – valóban messze földről híres volt, sok vendég távolabbról jött ide mulatni. Idővel máshol kevésbé látott videódiszkót rendeztek itt be: két TV-készülék és egy vadiúj videólejátszó segítségégével VHS kazettákról videóklipeket is vetítettek a közönségnek. Az ezredforduló után, a már kihalt szállodában még mindig zajlott a diszkó élet, akkor már a Neo Clubban, ahol leginkább a technozenéjé volt a főszerep. Az első időszakban sok német és olasz vadász járt a Gemenci erdőbe és szállt meg előszeretettel a hotelben, de rendszeresen érkeztek ide szovjet autóbuszos turisták is a Szovtranszavto szervezésében.

Ugyanakkor meggyűlt a szálloda baja a melegvíz-ellátással. Míg a megnyitón büszkén hangoztatták, hogy a fűtést és a melegvizet a városi távhőhálózaton keresztül kapja a szálloda, ezáltal minden fürdőszobában komfortos, hideg-meleg vízzel állandóan ellátott csapok működhetnek, az átadás után pár évvel már komoly gondok mutatkoztak. A városi hálózatban ugyanis magas vastartalmú és egyéb szerves vegyületekkel szennyezett víz futott, ami a megfelelő tisztító- és lágyítóberendezések híján nem tudott megfelelően működni. A város vezetése szerint ezekre a beszerzésére csak évekkel később, leghamarabb 1980-ra kerülhetett volna sor, addig kénytelenek voltak időszakosan leállítania a melegvíz-szolgáltatást a szállodában. A Gemenc vezetése erről az érintett utazási irodákat igyekezett időben értesíteni, a vendégek számára pedig csökkentett áron kínálta a szobákat.

A szálloda csillagzata idővel hanyatlani kezdett, a még sokáig színvonalas és ismert bárja, valamint éjszakai mulatója ellenére a vendégek elmaradtak. A forgalom felélénkítésére több kósza ötlet is született, akár orosz atomerőműves dolgozók idecsábításával, vagy tavasztól őszig nemzetközi ifjúsági szálló működtetésével. A romló műszaki állapotú szállodát 2007-ben azzal a reménnyel zárták be, akkor még ideiglenesen, hogy európai uniós források felhasználásával korszerűsítik majd. Ennek nyomán egy négycsillagos, kényelmes, modernizált szállodát szerettek volna megnyitni, az eredeti 92 helyett – éppen a kényelmi elgondolások miatt – kisebb egységszámmal. A felújítás végül azóta sem kezdődött el, noha időközben a régió, ha nem is a vadászat, mindinkább a szőlő és a borok miatt ismét kiemelt turisztikai vonzerővel bír, ahol sorra nyílnak a borászatokhoz kapcsolódó, kevés, de annál exkluzívabb szobákkal működő szálláshelyek. Épp ezért sokan gondolják úgy, hogy a Gemenc új köntösben, a mai igényekhez igazított, akár wellness szolgáltatásokat is biztosító formában nyílhatna meg ismét.

Bán Dávid

Források:
Ludas Matyi, 1977 (33. évfolyam, 22. szám)
Magyar Építőművészet, 1972 (21. évfolyam, 6. szám)
Tolna Megyei Népújság, 1970. május (20. évfolyam, 126. szám)
Tolna Megyei Népújság, 1971. május (21. évfolyam, 105. szám)
Tolna Megyei Népújság, 1971. augusztus (21. évfolyam, 197. szám)

Szerk.: Winkler Márk