Virágot is akarunk, és újraelosztást is

"Annak érdekében tehát, hogy több nő tölthessen be meghatározó pozíciókat az építész társadalomban, és formálhassa az építészeti diskurzust, előbb egy másik kérdésre kell választ találnunk: hogyan érhetnénk el, hogy az építészeti munka minél több nő számára elérhető, élhető, szerethető, felszabadító legyen?" A tematikus hét nyitócikkében Monti Elvira Nancy Fraser elemzési kereteit használja az építészet területén dolgozó nők helyzetének leírására.

Jár nekünk a boldogság [1]

A hazai építészeti szakmai nyilvánosság elmúlt szűk két évének egyik leglelkesítőbb fejleménye, hogy egyre gyakrabban vannak terítéken az építészet és a nők viszonyával kapcsolatos kérdések. Női építészek életútját vizsgáló történeti kutatástól és filmvetítéstől kezdve, kortárs női építészek munkásságának platformot adó kezdeményezésen át, a nőbarát városról való gondolkodásig. Ha csak egy viszonylag szűk, nagyrészt fővárosi szakmai buborékon belül is (azon belül is szórványosan), de elindult valami. Elkezdett az építészeti diskurzus nőkről is szólni: a városi tereinknek és a tágan értelmezett városnak a nemek közötti viszonyok szemüvegén keresztüli elemzése az építész szakmán bőven túlmutatóan is egyre több embert foglalkoztat, az építésznők pedig ‒ akik egyre többen vannak ‒ elkezdtek saját tapasztalataikról beszélni az építészet világában nőként való működés kihívásairól.[2]

Az építészet és a nők viszonyának e két dimenziója összefügg egymással: úgy gondolom, hogy

Nőbarát várostervezési és építészeti gyakorlatok megvalósításához, a nemek közötti egyenlőtlen viszonyokat újratermelő városi terek és infrastruktúrák átalakításához megbecsült női építészek, tervezők, várossal foglalkozó szakemberek és politikusok is kellenek, és olyan szövetséges férfiak, akik építészként, tervezőként, várossal foglalkozó szakemberként és politikusként a nők küzdelmeit nem csak elismerik, de aktívan, tettekkel támogatják, sajátjuknak tekintik.

Úgy tűnik azonban, hogy bizonyos szempontból ma Magyarországon az építészet „nem nőnek való munka". Persze nem a kijelentés eredeti értelmében, tehát nem azért, mert a nők ne rendelkeznének a szakma gyakorlásához szükséges tudással és képességekkel, vagy mert más volna a „dolguk". Hanem azért, mert a közegen még mindig gyakran eluralkodó elnyomó, macsó, nőkkel szemben ellenséges hangulat, és a különösen kizsákmányoló munkahelyi viszonyok nem teszik éppen nőbaráttá. Ha nőbarát városban szeretnénk élni, ezeken a viszonyokon is változtatnunk kell.

Így az egál!

A női építészek helyzetének javításáért folytatott küzdelem politikai küzdelem. És a kortárs politikai küzdelmek általános tendenciáit követve, a női építészek helyzetével kapcsolatban is a problémának azok az aspektusai látszanak előtérbe kerülni, amelyeket Nancy Fraser Az újraelosztástól az elismerésig? Az igazságosság dilemmái a poszt-szocializmus korában című esszéjében[3] kulturális vagy szimbolikus igazságtalanságoknak nevez, és amelyek a tisztelet vagy az elismerés hiányának valamilyen megnyilvánulásához kapcsolódnak ‒ szemben a kérdés politikai-gazdasági dimenzióival (szintén Fraser értelmezése szerint), melyek valamiféle kizsákmányolást vagy deprivációt jelentenek.

Az elismerés hiányából fakadó probléma például az, hogy a hagyományosan nőinek tekintett tulajdonságok és képességek az építészeti munkában leértékelődnek, és ezzel együtt maguk a női építészek és építész hallgatók is kevesebb megbecsülésben részesülnek egy olyan szakmában, amely Magyarországon elsősorban mérnöki szakmaként szerepel a köztudatban, és amelyhez társadalmilag hagyományosan férfiasnak tekintett képességeket társítunk. A legtöbb női építésznek valószínűleg hallgatnia kellett már a nők műszaki képességeivel kapcsolatos rossz ízlésű megjegyzéseket, kellett már állnia kizárólag férfiakból álló vizsgabizottság előtt, vagy magyaráznia, hogy építészmérnök vagy építőművész, nem lakberendező vagy asszisztens [4].

Ez azonban az éremnek csak az egyik oldala. Az a benyomásom, hogy a másik oldalról, a politikai-gazdasági szempontokról valamivel kevesebb szó esik. Pedig integráns részei a problémának, és legalább ugyanolyan mértékben járulnak hozzá a női építészek szakmai nehézségeihez, mint a fent leírt szimbolikus-kulturális igazságtalanságok.

Elosztásbeli igazságtalanság például, ha egy női építésznek kevesebb fizetésért kell elvégeznie ugyanazt a munkát, mint férfi kollégáinak [5], vagy éppen azért marad kevesebb a fizetése, mert először férfi kollégái kapnak lehetőséget komolyabb felelősséggel járó pozíciók betöltésére a munkahelyen. Elosztásbeli igazságtalanság a fekete, szürke, bújtatott foglalkoztatás gyakorlata is, mely a nők számára több hátránnyal jár (gondoljunk csak arra, hogy így ellehetetlenül például a csed igénylésének lehetősége, vagy a nők kedvezményes öregségi nyugdíja). Ezek a foglalkoztatási formák abba a méltatlan helyzetbe kényszeríthetik a női munkavállalókat, hogy döntsenek: egy kiszámítható munkaidejű, 100%-ban bejelentett, nagyobb szociális biztonságot nyújtó állásért cserébe feladják-e a szakmájukat. Szintén elosztásbeli igazságtalanság az a tervezőirodai munkakultúra, amelyre gyakran jellemző, hogy nem ismeri a hétvége és a munkaidő fogalmát, megnehezítve a munka összeegyeztetését a magán- és családi élettel – amelynek terhei egyébként is nagyobb arányban nehezednek a nők vállára. Ennek következménye az a gyakori helyzet, hogy a családalapítást követően a női építészek számára nehéz visszatérni egy olyan munkahelyre, amely nincs tekintettel a gyerekneveléssel megváltozó élethelyzetre, egy olyan társadalmi berendezkedésben, amely alapvetően erre a láthatatlan és fizetetlen női munkára épül. Ennek az úgynevezett reproduktív munkának az egyenlőtlen elosztása a nemek között a társadalom egészét érintő igazságtalanság: a nők többsége számára, akiket a munkából hazaérve még vár otthon egy „második műszak", jelentősen nehezebb szakmailag fejlődni és előrelépni, a kínálkozó lehetőségekkel élni[6]. Kiemelt jelentősége van ennek egy olyan szakmai közegben, amelyre nagyfokú informalitás jellemző, és amelyben gyakran a munkaidőn kívül ápolt személyes kapcsolatokon múlik az egyébként is szűkös lehetőségekhez való hozzáférés.

A valóságban persze a fent leírt kategóriák – kulturális-szimbolikus, illetve társadalmi-gazdasági igazságtalanságok – nem különülnek el ennyire élesen egymástól. Fraser egyik legfontosabb következtetése a szövegben, hogy a kétféle igazságtalanság szorosan összefonódik, erősítve egymást. A nők társadalmi csoportjának helyzetét az építész szakmában (és az élet más területein) tehát az elismerésbeli és elosztásbeli igazságtalanságok együttes és egymástól eválaszthatatlan hatása határozza meg. Így hát annak érdekében, hogy a nők tömegei számára élhető pályává váljon az építészet, a helyzetük javítására irányuló követeléseknek tartalmazniuk kell mind az elismerési, mind az elosztásbeli igazságtalanságokra irányuló megoldásokat. Hiszen a női építészek alacsony aránya fontos döntéshozatali vagy szimbolikus pozíciókban, férfi kollégáikéval azonos képességeik alacsonyabb megbecsültsége, és a közeg nyilvánosságának férfiak általi leuralása nem független a fizetetlen munka nemek közti egyenlőtlen megosztásától és azoktól a kulturálisan meghatározott társadalmi nemi szerepektől, amelyek mentén ez az egyenlőtlen megosztás létrejön, megnehezítve a legtöbb nő számára, hogy elképzeléseinek megfelelően érvényesüljön a szakmában.

Elég volt, bébi, az elnyomásból ennyi!

Érthető az a felháborodás, amellyel a női építészek helyzete kapcsán talán a leggyakrabban szoktam találkozni: megint egy kerekasztal-beszélgetés kizárólag férfi résztvevőkkel, megint egy díjátadó női díjazottak nélkül, egy zsűri női tagok nélkül. Ezek kétségkívül a legláthatóbb tünetei a problémának, azonban nem gondolom, hogy a megoldást itt kellene keresnünk. Néhány nő nagyobb láthatósága, a nők arányának növekedése hasonló szimbolikus pozíciókban[7] nem jelentené a női építészek helyzetének általános javulását, hiszen egy ilyen jellegű változás önmagában nem tudna hatással lenni a női építészek tömegeinek életére és lehetőségeire. Márpedig ennél nemigen látok lényegesebb kérdést az építészeti munka egyre erőteljesebb prekarizációjának korában.

(Csábító lehet ilyenkor nyugat-európai országok gyakorlataira tekinteni követendő példaként, azonban látnunk kell, hogy ezek nem ültethetők át egy az egyben Magyarországra a jelentősen eltérő történeti, gazdasági, társadalmi, politikai viszonyok miatt. Különösen kerülendőnek tartom azt a keretezést, amely a kelet-(közép-)európai nők valamiféle “elmaradottságával" magyarázza előnytelen helyzetüket a szakmai életben. Ez a magyarázat figyelmen kívül hagyja, hogy a legtöbb nyugat-európai országban – egy kiterjedtebb szociális ellátórendszer mellett – az is lehetővé teszi a nők sikeresebb szakmai érvényesülését, hogy lehetőségükben áll a reproduktív munkát kiszervezni Kelet-(közép-)Európából vagy távolabbról érkező nőknek. Tehát egyfelől nem adottak a feltételek e gyakorlatok megvalósításához Magyarországon, másfelől pedig ez nem is volna kívánatos, hiszen láthatjuk, hogy korántsem olyan felszabadító gyakorlatok ezek, mint amilyennek tűnnek.[8])

Rég ezt a könnyed érzést várod

Az elismerés hiányából és az elosztás egyenlőtlenségéből fakadó igazságtalanságok elleni küzdelem nem kis feladat. De mint a legtöbb nagy, távoli, absztrakt cél, lefordítható a jelenleg fennálló viszonyok között és a rendelkezésre álló eszközökkel megvalósítható, konkrét cselekvésre. Azt kívánom a nemzetközi nőnap alkalmából építész (nő)társaimnak, hogy tágítsuk a képzeletünk horizontját: ne elégedjünk meg több női zsűritaggal és kevesebb kizárólag férfi résztvevőből álló panelbeszélgetéssel. Közös cselekvéssel ‒ nem egyéni kiállással ‒ ennél többet érhetünk el. Reális cél a munkaidő kereteit szigorúan tiszteletben tartó munkaszervezés kialakítása a munkatársakkal közösen kiállva – ami persze nem csak a nők, hanem minden dolgozó javára válik. Hallgatók és oktatók összefogásával reális cél a női hallgatókat elnyomó és elidegenítő működésmódok felszámolása az építészkarokon. Reális cél egy olyan szakmai nyilvánosság megteremtése, amelyben minden eddiginél nagyobb teret kaphatnak a női építészek a diskurzus formálására.

Amikor nőbarát városról olvasunk, beszélgetünk, gondolkodunk és álmodozunk, nem feledkezhetünk meg annak a szakmának a helyzetéről, amelytől e nőbarát városi víziók megalkotását várjuk. Beszéljünk továbbra is, egyre többen és hangosabban arról, hogy mit jelent ma Magyarországon nőnek és építésznek lenni. Álmodozzunk, gondolkodjunk egy nőbarát építész szakmáról is, és keressük a lehetőséget, a megfelelő formát és pillanatot, hogy közösen cselekedhessünk érte.

Monti Elvira

Szerk.:  Böröndy Júlia

Lábjegyzet

[1] A szövegrészek címét Oláh Ibolya Baby c. dalszövegének részletei adják.
[2] Ezeken az egyelőre szórványos, óvatos hangokon nem szeretnék semmi olyat számonkérni, amit soha nem is vállaltak. Hiszen nem formálódtak (még) szervezetté vagy mozgalommá, amely zászlajára tűzve ezt az ügyet konkrét problémákat és követeléseket fogalmazna meg. Ezért, félig-meddig belülről megélve ezt az éppen kialakulóban lévő folyamatot, csak első benyomásokról, halványan kirajzolódó tendenciákról fogok beszélni.
[3] Fraser, Nancy. 2008. „Az újraelosztástól az elismerésig? Az igazságosság dilemmái a poszt-szocializmus korában." In Kende Anna & Vajda Róza (szerk). Rasszizmus a tudományban. Budapest: Napvilág, 337-388.
[4] Nem mintha bármi megvetendő volna a lakberendező szakmában. Arra utalok, hogy mivel a lakás berendezésével való foglalatoskodás hagyományosan a női szerepkörbe tartozik, gyakori előítélet az építészettel, tervezéssel foglalkozó nőkkel szemben, hogy tevékenységük bizonyára lakások belsejének tervezésére korlátozódik. Ez az előítélet a női építészek szakértelmét is kétségbe vonja, amennyiben megkérdőjelezi mindazt a – belső terek tervezésén bőven túlmutató – tudást és tapasztalatot, amit az építészként való működés során és az ahhoz szükséges egyetemi képzés alatt megszereztek.
[5] Balázs Bálint és Kiss Ágnes (szerk.). 2019. Trust your architect. Budapest: Kortárs Építészeti Központ Alapítvány, 24.
[6] Gregor Anikó és Kováts Eszter. 2018. Nőügyek 2018. Társadalmi problémák és megoldási stratégiák. Budapest: Friedrich-Ebert-Stiftung.
[7] Fraser az idézett szövegben az ilyen jellegű megoldásokat megerősítő elismerésnek nevezi, az elismerés-újraelosztás dilemmát a megerősítés és az átalakítás szempontjaival árnyalva.
[8] Uhde, Zuzana. 2016. “From Women´s Struggles to Distorted Emancipation". International Feminist Journal of Politics 18 (3): 390-408.