Társadalmat konyhájáról

Az építészettörténet során a konyha számos feminista építészeti terv, elemzés, kritika, kísérlet és fantázia tárgya volt, melyekben világosan kifejeződött a szoros összefüggés a nők társadalmi szerepei és az otthonok építészete között. A nyugati világ talán legismertebb és legnagyobb hatású konyhájának, a Margarete Schütte-Lihotzky által 1926-ban tervezett frankfurti konyhának története ezt jól példázza.

„Ha tudtam volna, hogy majd mindenki mindig csak erről beszél, meg sem építem azt az átkozott konyhát!" ‒ fakadt ki élete egyik utolsó interjújában Margarete Schütte-Lihotzky[1]. Bántotta, hogy a világ számára ő a frankfurti konyhával egyenlő, hiszen rengeteg minden mást is tervezett ‒ bár korántsem annyit és annyifélét, amennyit szeretett volna.[i] Lihotzky konyhájának hatása azonban a mai napig vitathatatlanul érezteti magát otthonainkban, és túllépve a dilemmán, hogy szabad-e, illik-e manapság róla írni, érdemes lehet tovább vizsgálni a tervet olyan tanulságok után kutatva, amelyek relevánsak lehetnek számunkra ma, majd’ egy évszázaddal később is.

Lihotzky terve

A modern beépített konyha prototípusaként számontartott frankfurti konyha a maga történeti, kulturális, politikai kontextusában valami teljesen új volt. Az első világháború utáni Németországban megnövekedett az egyedülálló nők száma, a kialakult munkaerőhiány miatt egyre több nő állt (bér)munkába, és felszínre került a bérmunka és házimunka kettős terhének problematikája. A feminista és kommunista nézeteket valló Margarete Schütte-Lihotzkyt már az 1920-as évek elejétől foglalkoztatta a házimunka racionalizálásának kérdése. Osztályokon átívelő jelentőségűnek tekintette a nők túlterheltségének kérdését, és sürgető felatadként fogalmazta meg a tehermentesítésüket szolgáló otthonok tervezését.[2] Maga a problémafelvetés is forradalminak számított a korabeli német építészeti szakmában, amely nehezen tudott megbékélni az egyedülálló, egyedül élő nők gondolatával is.

Az 1926 és 1932 között megvalósult Neues Frankfurt lakhatási program vezetője, Ernst May bízta meg az akkor 29 éves Lihotzkyt egy sorozatgyártható konyha tervezésével a költséghatékony típuslakások számára, amelyek a világháború nyomán kialakult lakáshiány feloldását célozták. Lihotzky javaslata, korábbi tanulmányaira építve: egy taylorista elvekre épülő, racionális és hatékony háztartás, amelynek célja a munkásosztálybeli nők felszabadítása a házimunka súlyos terhei alól.[3]

A frankfurti konyha terve radikálisan átszervezte a háztartások addig megszokott formáját. A hosszú órákon át végzendő házimunka terheit könnyítve a terv a hagyományos nemi szerepekből való kitörésre, nagyobb gazdasági függetlenség és magasabb életminőség elérésére adott lehetőséget a nőknek ‒ legalábbis ez volt a cél. Az eszköz: a taylorista munkahely szervezőelveinek a konyhára való alkalmazása, és az így létrejövő gépesített, racionális, funkcionális, hatékony konyha, melyben a legszükségesebbnél egy perccel sem kell többet eltöltenie a háziasszonynak.

Christine Frederick 1912-es prototipikus konyha-laborja[4] fontos viszonyítási pont volt Lihotzky számára: a tervezési folyamat első lépéseként Frederick egy évtizeddel korábbi gyakorlatát követve minden munkafolyamat idő- és térigényét tudományos pontossággal felmérte. Egy ebéd elkészítéséhez szükséges lépéseket megszámolta, a mosogatás közben végzett mozdulatokat tanulmányozta, stopperórával mért munkafolyamatokat, hogy a „felesleges" lépéseket, mozdulatokat a maximális hatékonyság érdekében kiiktassa. Minden elemet úgy helyezett el, hogy a lehető legkedvezőbben, leggyorsabban, legkevesebb mozdulattal hozzá lehessen férni. Az így kialakult 6-7 m²-es konyha tehát a munkafelületekre és azok szükséges minimális térigényére redukálódott. Külön helyiségbe került, és egyetlen ember fért el benne (persze jellemzően a háziasszony).

A frankfurti konyha a főzési tevékenység térbeli elkülönítésével és egyszemélyes minimális terével szöges ellentéte volt a Németországban akkoriban jellemző Wohnküchének (konyha-nappali), amit a munkásosztálybeli családok főzésen kívül étkezésre, különféle napközbeni tevékenységekre, de olykor alvásra is használni kényszerültek. Lihotzky terve ezt a helyiséget leváltani volt hivatott. Egyrészt azt problematizálta, hogy a nagy terekben és az egymástól távol lévő munkafelületek között a háziasszonynak sokat kellett mozognia, ami meghosszabbította a konyhában töltött időt és több fáradsággal is járt. Másrészt a konyha elkülönítésével higiénikusabb környezetet kívánt kialakítani, gondosan ügyelve arra, hogy az általa tervezett lakásforma védje a lakóit a megbetegedésektől.[5] A Wohnküche a szó legtágabb értelmében élettér volt, míg az új racionális konyha gyár, labor, munkahely.

A kritikák

Christine Frederick úgy nyilatkozott, hogy a házimunka terhei csak akkor válnak problémássá igazán, ha középosztálybeli nőkről beszélünk: a tehetősebbek úgyis meg tudják engedni maguknak egy cseléd fizetését, a szegényebbeknek pedig egyszerűbb háztartásuk és alacsonyabb igényeik miatt könnyebb dolga van. A kommunista Lihotzky nem osztotta Frederick álláspontját, és éppen a munkásosztálybeli nők számára tartotta relevánsabbnak a racionális és hatékony konyhát, hiszen őket sújtotta leginkább a bérmunka és a házimunka kettős terhe. Azonban éppen a munkásnők felől érkezett az a kritika, miszerint az otthon szinte második munkahellyé változott, amikor a főzés és a konyhában végzett házimunka térben elkülönült az étkezéstől.[6] A polgári középosztály háziasszonyai inkább pozitív fejleményként értékelték ezt. A Wohnküche eltűnése és a funkcionális konyha megjelenése felülírt olyan térhasználati szokásokat, amelyeket a lakók aztán továbbra is nehezen tudtak elengedni. A konyha-nappalit mint társas interakciók és konfliktusok színterét, a főzés és az evés, napi tevékenységek tereit nem akarták elválasztani, így volt példa arra, hogy a nappaliban lévő kályhákban főztek.[7]

Az 1970-80-as évektől kezdve éles feminista kritikák érték a frankfurti konyhát.[8] Ezek elsősorban a terv két aspektusát érintették: magát a racionalizálás elvét mint valójában nem felszabadító, hanem társadalmi nemi szerepeket intézményesítő megoldást, valamint a házimunkát a nappali-étkezőtől elkülönített konyhában végző nő elszigetelését. Kétségtelenül nem szerencsés a konyha „elrejtése", és hogy a terv a házimunkát alapvetően egyénileg, a négy fal között (azon belül is külön helyen) végzendő tevékenységként kezeli. Ha az eleve magától értetődően fizetetlenül, nagyrészt nők által végzett társadalmi reprodukció az alaprajzban is elkülönül az élet többi tevékenységétől, láthatatlansága fennmarad – fenntartva a bérmunka és a házimunka társadalmi megbecsülése közötti különbséget, és a nők és férfiak közötti egyenlőtlen munkamegosztást. Hiszen a racionális konyha alapvető tervezési elve, hogy egy személy dolgozik benne, és ki más lenne az az egy személy, mint a nő?

Lihotzky később azt válaszolta erre a kritikára, hogy a frankfurti konyhában egy férfi is tud főzni. Talán éppen ez a nemi semlegesítés árulja el a modernista terv felszabadító céljainak gyenge pontját: hogy a házimunka hatékonyabb, gyorsabb, tisztább elvégzését biztosítja, de végső soron egyetlen ponton sem kérdőjelezi meg, hogy ezt a munkát mindenképpen a háziasszonynak kell-e elvégeznie, egyedül. A feminista kritika tehát a terv kiindulópontját képző elvre irányul: mennyire felszabadító valójában az a koncepció, miszerint a bérmunka és a házimunka által kettősen terhelt nők helyzetére a hatékonyabb házimunkára optimalizált háztartás (ígérete) lenne a válasz?

A hatékonyság ígérete a késői kapitalizmusban fontosabb, mint valaha. Újabb és újabb, egyre hatékonyabbként hirdetett robotporszívók, okoshűtők és bevásárló applikációk ígérnek egyszerűbb mindennapokat és több szabadidőt a nőknek, akik továbbra is a házimunka döntő többségét végzik. De már Lihotzky lakáskoncepciójában is fontos szerepet kaptak a gépek, a konyha mint taylorista munkahely elmaradhatatlan elemei. Azonban a nők házimunkával töltött ideje a gépesítéssel nem csökkent: a gépek ugyan néhány tevékenységet valóban megkönnyítettek, de ezáltal egyre növelték az elvárásokat is a tisztaság terén, korábban nem megszokott szintekre.[6] Feminista nézőpontból tehát mind a konyha gépesítése, mind pedig általánosabban a racionális tervezése, munkahelyként vagy gyárként való elképzelése a házimunka optimalizálása céljából nem a legjobb válasz a nők túlterheltségére (ezt mi sem bizonyítja jobban, mint hogy a probléma napjainkban is szinte változatlanul fennáll). De egészen biztosan nem is ez az egyetlen lehetséges válasz. Lihotzky idejében sem volt az, hiszen már a 19. század végétől kezdve megjelentek olyan alternatív víziók a konyháról, amelyek a házimunkát fizetett és kollektívan szervezett tevékenységként képzelték el, magát a konyhát pedig egyetlennek, központinak és közösséginek.[ii]

Láthattuk, hogy számos előkép és kortárs hatás, valamint a konkrét megbízás és annak politikai, gazdasági vonatkozásai eredményeképp jött létre éppen ebben a formában a frankfurti konyha terve. Emiatt a kritikák sem vonatkozhatnak kizárólag Lihotzky személyére, értelmetlen számonkérni rajta, hogy elég jó építész, kommunista vagy feminista volt-e. Tervének vizsgálata a jelen szempontjából sokkal gyümölcsözőbbnek ígérkezik, hiszen mind a mai napig folyik olyan konyhák tömeggyártása, amelyeknek prototípusa a frankfurti konyha volt (persze a legizgalmasabb megoldásokat és bármiféle emancipatorikus elképzelést már rég levetkőzve). Az azóta eltelt 96 évben pedig nem terjedt el széles körben a Lihotzkyénál felszabadítóbb célkitűzésekkel tervezett konyhatípus. Érdemes inkább a kritikák tartalmával foglalkoznunk azok tárgya helyett, és azzal, hogy mit tanulhatunk Frankfurttól: mi lenne, ha az építészeti diskurzusban újra megjelenne a reprodukció és a nemek közötti egyenlőtlen viszonyok kérdése?

Nem állíthatjuk, hogy Lihotzkynak sikerült volna a nőket valóban felszabadítania a házimunka terhei alól ‒ ehhez szükség lett volna egy olyan politikai programra is, amely támogatja a terv célkitűzéseit. A frankfurti konyha rengeteg szempontból volt újító, nem minden szempontból volt radikális. De önmagában forradalmi volt az, hogy Margarete Schütte-Lihotzky építészként olyasmivel foglalkozott, ami férfi kollégáinak nemigen jutott eszébe: a nőket terhelő házimunka kérdését egy lakásépítési program központi elemévé tette. Az építészet politikai természetével és felszabadító potenciáljával kapcsolatos tudatossága, melyet munkásságában következetesen képviselt, építészek generációit inspirálta és inspirálja a mai napig.

Monti Elvira

szerk.: Czigány Lilla

[1] Beer, Romana. „Die Revolutionärin mit der Einbauküche". orf.at, 2020. https://orf.at/stories/3146554/

[i] Ausztria első női építészeként és egyáltalán nőként és kommunistaként igen korlátozottak voltak a lehetőségei, különösen a második világháború utáni időszakban.

[2] Schütte-Lihotzky, Margarete. „Rationalisierung im Haushalt". Das neue Frankfurt, 1. évf. 5. sz. (1927- április-június), 120-123.

[3] Schütte-Lihotzky, Margarete. Erinnerungen. Kézirat. Bécs, 1980-90.

[4] Frederick, Christine. The New Housekeeping. Efficiency Studies in Home Management. Toronto: The Musson Book Company, 1913.

[5] Moisi, Laura. „Zurück in die Zukunft". In Standardisierung und Naturalisierung, szerk. Christoph Neubert és Martin Müller, 181-197. Leiden: Brill, 2019.

[6] Hobbs, Marlene. „Küchentechnik ist politisch! Eine feministische Perspektive auf Mensch-Technik-Beziehungen am Beispiel des Thermomix." suburban zeitschrift für kritische stadtforschung 9. évf. 3-4. szám (2021. november), 219-239.

[7] Krüger, Leonie. „Nützlich, praktisch, vorbildhaft – die Frankfurter Küche". epv.de, 2015. https://www.epv.de/content/nützlich-praktisch-vorbildhaft-die-frankfurter-küche

[8] Söll, Änne. „Die Frankfurter Küche als Museumsobjekt." In Margarete Schütte-Lihotzky. Architektur. Politik. Geschlecht., szerk. Marcel Bois és Bernadette Reinhold. Basel: Birkhäuser, 2019.

[ii] Melusina Fay Price az 1860-as években olyan „kooperatív háztartást" képzelt el, melyben a házimunka kollektivizált és fizetett lett volna, és csökkent volna a privát konyha jelentősége. A szociáldemokrata nőjogi aktivista Lily Brauntól, 1901-ből származó egykonyhás ház koncepciójában a házimunka szintén kollektív módon szerveződött és részben fizetett volt, és egyetlen központi, nagy konyha látott el minden lakót.

A cikk létrejöttét a Nemzeti Kulturális Alap támogatta.