A bivalyok földjén – A Paradigma Ariadné sándorfalvi tanösvénye és bivalyistállója

1981 óta először jelent meg magyar építészek által tervezett projektet bemutató cikk a nemzetközi építészeti diskurzus meghatározó kiadványa, a The Architectural Review hasábjain. Kovács Dániel írását a Paradigma Ariadné sándorfalvi projektjéről most a szerző által kibővített magyar fordításban közöljük.

2018. november 26-án a NASA InSight leszállóegysége landolt a Marson. A terveknek megfelelően az Elysium Planitia nevű, vulkanikus síkságokból álló régióba érkezett, hogy megfigyelje a hozzánk legközelebbi bolygó szeizmikus tevékenységét. Milliók követték, ahogy a leszállóegység megtette első métereit, csíkokat rajzolva az érintetlen tájba.

145,2 millió kilométerre, egy olyan helyen, amely Budapesttől ugyan csak másfél órás autóútra esik, de valahogy mégis távolabbinak tűnik az említett bolygónál, építészek egy csoportja egy másik, az emberi faj számára felderítetlen terület meghódításával foglalatoskodott. Tanösvényt és bivalyistállót terveztek a Nádas-tó vizes élőhelyén.

A nagyjából 8000 lakosú Sándorfalva mellett, az Alföldön található Nádas-tó sekély természetes tó, amelyet nemrég szabályoztak és alakítottak át rekreációs célokra; ahogy a neve is mutatja, nádas veszi körül. Ezeket a vizes élőhelyeket Sándorfalva a szerbiai partnervárossal, Törökbecsével együttműködve természeti látványossággá kívánta átformálni, mivel csak így tudtak Interreg - IPA CBC támogatást szerezni az Európai Uniótól – és egy öko- és agrárturisztikai központot terveztek létrehozni. A több száz hasonló alföldi település közül Sándorfalvának, amely hivatalosan 1879-ben alakult meg a Pallavicini nemesi család birtokán, kevés az esélye a kiemelkedésre: nincs ipar, és az évszázados elnyomás és szegénység után kulturális és történelmi látnivalókból is szűkölködik. A legjobb kiindulópont a visszatérés a természethez. A várost teljes egészében nemzeti park veszi körül: a nagy eurázsiai sztyeppék legnyugatibb területének egyedülálló bioszférája. Az időszakosan elárasztott mocsarak tökéletes pihenő- és táplálkozóhelyet biztosítanak mintegy 2800 madárfaj számára. A madarak vonzzák a madármegfigyelőket, a madármegfigyelők pedig a befektetőket.

Az ilyen típusú attrakciók ma általában azt jelentik, hogy az emberi fogyasztás számára hoznak létre teret, más aktorok[i] rovására, tekintet nélkül a jövőbeli fenntarthatóságra. Sándorfalván az embereknek szánt ösvény építését komplex ökológiai programmal kombinálták. A házi vízibivalyok egykor természetes részét képezték ennek a tájnak: ezek az állatok a középkortól jelen voltak Magyarországon, és egészen a második világháborúig jó szolgálatot tettek a háztartások körül. Népszerűségüket elsősorban igénytelenségüknek köszönhették: sziki kákát, nádat és más mocsári füveket fogyasztanak, és könnyen átvészelik a hideg alföldi teleket. A vízibivalyok visszatelepítése nemcsak élményt, hanem a "tereprendezés" eszközét is jelentette: jelenlétüknek köszönhetően középtávon a Nádas-tó ökológiája átalakul a sűrűn benőtt nádasból nyitottabb mocsárrétté.

Bár a magyar köztudatban az Alföld még mindig vadregényes tájként él, ez kizárólag a 19. századi nemzeti romantika terméke. Valójában az alföldet az emberi beavatkozás évezredes nyomai tarkítják: egyrészt több tízezer tumulus, lakóhelyként szolgáló tellek és sírhelynek használt kurgánok, másrészt a Nagy Konstantin korából származó védelmi sánc- és árokrendszer, az Ördögárok. Az erdőirtás és a nomád állattenyésztés szintén formálta a tájat, de a legradikálisabb átalakítások a 19. századi folyószabályozásokhoz kapcsolódnak. Ezek a jóindulatú beavatkozások, melyeknek megvalósítói szobrok és utcanevek révén még mindig mindenütt jelen vannak a környéken, olyan változásokhoz vezettek a táj ökológiájában, amelyet ma minden további nélkül környezeti katasztrófának neveznénk. Mivel a közeli Tisza eredeti medrét megrövidítették, a talajvíz szintje megemelkedett a területen, aminek következtében ideiglenes mocsarak és tavak alakultak ki a sós talajon. A Nádas-tó ebből az időszakból származik. A modern mezőgazdaság hajnala, majd a kommunista hatalomátvétel utáni kollektivizálás pedig tovább erősítette a változásokat. A mennyiségközpontú mezőgazdasági termelés és állattartás következtében az Alföldről eltűntek a gulyák, a ménesek, a nyájak, és velük együtt ritkulni kezdtek azok a fajok, amelyek ősei ezer évvel korábban érkezett a vándorló magyarokkal keletről: a kiváló juhászkutya kuvaszok, komondorok, pulik és pumik, a magyar szürkemarhák és a bivalyok is. A 20. században a tömegturizmus is kisajátította a tájat; a pusztából Pußta lett, a német turisták pedig ámuldozták a magyar puszta-ötösök "ősi" szokásán, amit az 1958-as Országos Mezőgazdasági Kiállításra találtak ki.

Komplexebb ökológiai szempontok csak az utóbbi időben merülnek fel. A legtöbb veszélyeztetett hazai faj egyfajta reneszánszát éli, egytonnás bivalyokat azonban nehéz háziállatként értelmezni. A Sándorfalva melletti Mákszem Bivalyoskert létrehozóit részben a fajta fenntartása iránti elkötelezettség, részben az ökologikus állattartás és ennek eredményei: a hús és a sajt érdekelték, amikor 2015-ben létrehozták tenyészetüket. Ezért nem bánták, hogy a bivalyoknál 3-4 év kell az ivarérettséghez és nagyobb terület kell a szokásos gulyákhoz képest, amelyen a kor- és nembeli elkülönítés kényszere miatt összetett karámrendszer is szükséges.

Sándorfalva önkormányzata velük együtt vágott bele a fejlesztésbe, a tervezéshez pedig a budapesti Paradigma Ariadné építészirodát hívták meg. A három fiatal építész egyike, Molnár Szabolcs ugyanis Sándorfalváról származik. Helyi gyökerei igen hasznosnak bizonyultak az építészeti ötletek elfogadtatásához, különösen, hogy a munka aktív helyszíni jelenlétet igényelt, hiszen számos formai megoldás a helyszínen, munka közben született. Szabolcs hónapokon keresztül hetente kétszer-háromszor elautózott a helyszínre; ott volt a felmérésnél, a talajcsavarok befúrásánál és részt vett az ács- és asztalosmunkákban is. A kivitelezés házilagosan zajlott; vegyszerek helyett a nyers fafelületeket égetéssel tartósították, a japán Yakisugi technika mintájára – csak épp itt a kivitelező csapat egy ismerős hentest hívott, aki a disznóvágásnál használt kézi pörzsölő segítségével működött közre.

A koncepció elkészítésekor komoly kérdést jelentett, mit kezdjenek az egységes, sűrű nádassal, amiben csak két pont volt fix: a bejáraté és a leendő bivalykarámé, a nádast délről határoló útnál. Az építészek végül a két pontot összekötötték egy 500 méter hosszú, íves úttal egy 500 méteres rádiuszon. Erre ül rá összesen öt építmény: a tervezési programban egyedüliként meghatározott bivalykarám, valamint a három "merengő" és a kilátó. Az ösvény szabályos mivoltában, ebben a madártávlatból kivehető geometriában van valami eredendő furaság, az emberi beavatkozás letagadhatatlan jeleként. Ez a gesztus nem akar beolvadni, elfogadja saját különállóságát, sőt, mintegy felszólít a távolságtartásra. Ez a hozzáállás az iroda más munkáira is jellemző, akár a budapesti Gellérthegy rehabilitációjához készült pályázatukra gondolunk, ahol az elbontott 19. századi erődítmény kőelemeiből hosszú lépcsősorokat építettek a hegyoldalban, akár az első sándorfalvi munkájukra, ahol egy belvárosi terecskére a Nolli-térkép sziluettjeit vetítették rá.

A helyszínen nem tapasztaljuk ezt a topográfiai meghatározottságot. A tanösvény egy parkolóból indul, és egyenesen a nádasba vezet. Ahogy lépkedünk a pallókon, folyamatosan halkul az emberi zaj. A nád nyár közepén nagyjából embermagasságig nyújtózik, mögüle elő-előbukkan a horizont határán a fák zöld sávja. Alattunk mocsaras talaj; helyenként csak térdig ér a víz és az iszap, másutt elmerülne benne az ember. Az ívelt ösvény mellett fokozatosan tűnik elő az ösvényhez kapcsolódó öt építmény. Megformálásukhoz az Alföld jellegzetes tájelemeit vették előképként: nemcsak az állattartáshoz kapcsolódó hagyományos építményeket, mint a széltől védő karámok és szárnyékok, de a 20. századi nagyüzemi gazdálkodás jellegzetes, ipari építményeit is, amelyek mára szintén a táj elválaszthatatlan részei. Ezek nem csak az épülettömegeket, de az egyes szerkezeti megoldásokat is befolyásolták: a népi építmények "anyaghiányos esztétikája", ahogyan Molnár fogalmaz, nagy hatást gyakorolt a kunyhók végleges képére. A fafelületeken megjelenő egyszerű, geometrikus nyílások a környékre szintén jellemző, fából készült nyeregtetős házak díszítő faragványait idézik.

Míg a kilátóterasszal és alacsony toronnyal bővített bivalyistálló nagyon hasonlít a hagyományos építményekre, addig a kilátó, ami keresztmetszetében egy gemkapocsra emlékeztet, némileg idegenül magasodik a végponton. A felmászás első pillantásra csak még több nádashoz vezet, de hosszú távon innen rajzolódik majd ki a táj fokozatos átalakulása. Ez a jelenség csak folyamatában érzékelhető: a legelés és a vándorlás nyomán előbb útvonalak rajzolódnak ki, majd nagyobb tisztások alakulnak, ezeken megjelenik a nyílt víz, amire visszatérnek a költöző madarak. A bivalyok tehát itt válnak az építésszel egyenrangú, tájformáló társsá, sőt, innen nyilvánvaló, hogy valójában ők az urak: az emberi aktivitás terei kis szigetcsoportot képeznek a bivalyok (és a teknősök, szitakötők, hattyúk, vándormadarak) birodalmában.

Ennek a felismerésnek a reflexiójaként a találóan merengőnek nevezett kis kunyhók, bár minden oldalukon nyitottak, beleértve a padlót és a mennyezetet is, sőt, minden irányban másféle keretet adnak a látványhoz, valójában nem a kifelé, hanem a befelé nézésre szolgálnak. Ezeken a pontokon könnyen a nézőből nézetté válik a látogató, egy másik szerepet véve fel a felfedezésben, mint a bivalyok vagy az űrhajósok.

Ennél az előképeket és aktuális funkciókat magába olvasztó, hibrid épületegyüttesnél, amelynek a tervezők a "Rural Geometries" nevet adták, a Paradigma Ariadné gondolkodásmódjának jellemző jegyeit figyelhetjük meg. Ez a gondolkodásmód a domesztikáció folyamatát vizsgálja az építési folyamat résztvevőinek kölcsönös viszonyrendszerében. Egyszerre de- és rekontextualizál, megértő gondoskodással és távolságtartással viszonyul a tájhoz, a területhez, a történeti előképekhez és a kortárs trendekhez. Ez a tudatos szabadság-kezelés a spekulatív fordulat első számú építészeti képviselőivé teszi a Paradigma Ariadnét Magyarországon. Sándorfalva közvetlen előzménye a 2020-as Ferdeház, egy domboldalra felhúzott, teljesen átlagos nyeregtetős faház, amely megváltoztathatatlan adottságként kezeli saját környezetét, beleértve a domboldal lejtését is – azaz nem kíván sem önmagán, sem a kontextuson változtatni emiatt. "Nem az ember, hanem a táj van a középpontban" – írták a tervezők ennek kapcsán. Ez olyan elementáris téri élményt hoz létre, amit lehetetlen az építészeti kritika hagyományos eszközeivel, írásban vagy vizuálisan átadni. A helyzet kicsit hasonló a sándorfalvi projekt esetében is, amelyet gyakorlatilag lehetetlen külső szögből fényképezni, hiszen a fotós elmerül a mocsárban.

8/9
Sándorfalva Tanösvény és Bivalyistálló – Paradigma Ariadné – fotó: Molnár Szabolcs

Amíg a Ferdeház egy lehetséges értelmezését a természet adta keretrendszer feltétel nélküli elfogadása jelenti, addig Sándorfalván bivaly, épület és ember viszonya Bruno Latour actor-network elméletének példájaként jelenik meg. Az együttes lét egymásra ráhatással bíró tagjai kölcsönösen formálják környezetüket: a bivalyok megeszik a nádat, az épített keret szabályozza ennek útját, az ember pedig elmereng ennek jelentésén. Nem állítom, hogy ez az ontológia tökéletesen lapos lenne. Roppant nehéz elvonatkoztatni az építész mindenható szerepétől, különösen néhány harmincas fiatal férfi néhány éve alapított irodáját illetően. Értelemszerűen az adottságok is kötöttek, hiszen a fenti három szereplőn kívül még van néhány a történetben: az önkormányzat, a helyiek, az EU és még sorolhatnánk. De van egy nyilvánvaló szándék a szerepváltásra és -váltatásra olyan építészeti eszközökkel, amelyek definiálásában az építészeken túli tényezőknek is teret engednek.

A Sándorfalva-projekttel a kezdeményezők egy károsnak ítélt természeti folyamatot kívánnak visszafordítani, ezáltal változatosabb ökológiai állapot felé indulva el. Ennek az elérni kívánt állapotnak a megválasztása nem lehet más, mint önkényes, hiszen az Alföldön már nincs "természetes" állapot: ez egy hibrid táj, amelyben minden létező elválaszthatatlanul összeolvad és befolyásolja egymást. Ugyanakkor a saját magunk által teremtett kapitalocén korban megvan a választásunk, talán kötelességünk is, hogy változást idézzünk elő az entitások szélesebb skálájának jóléte felé. Ha elfogadjuk ezt a tényállást, akkor olyan ökoszisztémákra van szükségünk, amelyek hosszú távon önfenntartóak, és olyan építészeti keretet kell létrehoznunk, amely megfelel saját társadalmunk több szintje elvárásainak. Ez nyilvánvalóan nyomokat fog hagyni. De nincs utazás féknyomok nélkül.

Kovács Dániel

Az írás eredeti, angol nyelvű változatának rövidített és szerkesztett szövege megjelent az Architectural Review 1488. (2022. februári), "Animals" témájú számában. Az angol nyelvű cikk onlline itt érhető el.

[i] A szövegben szereplő "aktor" szó a Bruno Latourhoz és Michel Callonhoz kapcsolódó cselekvő-hálózat elméletre utal, és annak megfelelően a cselekvőképességgel rendelkező, de nem feltétlenül emberi létezőket rejti. Ld. Horváth Gideon – Süveges Rita – Zilahi Anna: Extrodaesia. Enciklopédia egy emberközpontúságot meghaladó világhoz. Typotex, Budapest, 2019. (A szerző megjegyzése a cikk magyar fordításához.)

Szerk.: Hulesch Máté