A budai vári polgárváros

A vár polgári negyede, mint építészeti együttes, lényegében zárt, befejezett egész, és mint ilyen, a ház- és városépítészet világtörténetének kiemelkedő együttese. Déry Attila építész a legutóbbi MÉSZ-Estéken a budai Várnegyed múltjáról, különös tekintettel a 19. század végi polgárvárosi építkezésekről mesélt. Az előadáson elhangzott alapos történeti áttekintést olvashatják most. 

Déry Attila: A budai vári polgárváros (történeti áttekintés)

A budai várhegy a magyar történelem folyamán a 11-13. század folyamán települt. Pest, a mai Belváros helyén már a 11. században fontos királyi szálláshely volt, a 12. században Óbuda még fontosabbá vált. Itt fogadta III. Béla király a Szentföldre induló Barbarossa Frigyes császárt, 1189-ben, itt tartotta udvarát II. Endre király is. Az 1241-es tatárjárás után IV. Béla falakkal vetette körül a budai várhegyen épült települést – mert védhetőbb volt mint a síkon épült Pest és Óbuda.

Buda, az új szabad királyi város északi részén magyarok, középső és déli részén németek telepedtek le. A jól védhető, kiemelt és ráadásul központi helyen fekvő település jelentőségét az 1285-ös mongol betörés erősítette, majd Csák Máté 1311-es Buda – illetve tulajdonképpen Károly Róbert – elleni támadása fokozta. Bár az első Anjou uralkodó már felismerte Buda fontosságát, királyi székhellyé csak a 14. század közepe után válhatott. Buda attól fogva nem csupán szabad királyi város, hanem az ország jelképes központja is. Nem változtatott ezen az sem, hogy a törökök elfoglalták és 137 éven át birtokolták. A vár ismétlődő ostromai a katonai szükségszerűségen túl e jelképesség következményei voltak.

A vár mai alakja és utca-, illetve telek-hálózata a 13-15. században alakult ki. Ekkor épültek a falak és ekkor rögzült a palotai és polgári rész elkülönülése is. A polgárváros utca- és telekhálózata is ekkor keletkezett; ez, csekély változtatásoktól eltekintve, a máig megmaradt. Az észak-déli irányú, hosszúkás domb-gerincen megközelítőleg észak-déli irányú utcák alakultak ki, rövid, keresztirányú átkötő-utcákkal, valamint a terület északi, középső és déli oldalán egy-egy térrel, mint lokális központtal, ezek a mai Kapisztrán, Szentháromság és Dísz terek. Ezek a terek – és a hozzájuk vezető utcák is – a kereskedők kirakó piacai voltak a középkorban. Bár volt átfedés, nagyjából a vár északi részén főleg magyarok laktak, míg a mai polgárváros déli területeit a németajkúak vették birtokba.

A polgárváros középkori épületállománya a török korban is súlyosan megsérült. Helyükbe, általában romjaik és ép részleteik felhasználásával barokk házak épültek. A palota a 14-16. században épült fel. A gótikus és reneszánsz palotaegyüttes elpusztult a török idők ostromai során, illetve a visszafoglalás utáni védőműépítéskor és tereprendezéskor. A mai barokk-historizáló királyi palota a 18-19. században épült fel, de a vár templomai középkori eredetűek. A törökkori ostromok áldozatául esett a középkori domonkos templom és kolostor. Megmaradt az egykor gótikus formában felépült, reneszánsz részletekkel bővített, majd a 18. században barokk ízlésben renovált Mátyás templom, amelyet 19. században historizáló modorban építettek át, igen látványosan. A második világháborúban részlegesen elpusztult viszont a Helyőrségi (Magdolna) templom.

Az Árpádok idejében Buda nem volt „főváros", a szó mai értelmében és nem volt királyi rezidencia sem. A király városaként ismerték Székesfehérvárt, Esztergomot és időnként Óbudát is. A király a kor szokása szerint váltogatta székhelyét; ez a gyakorlat a valóságos hatalomgyakorlás alapkövetelménye volt. A kései Árpádok elvesző hatalma miatt a király és udvartartása személyes jelenlétének jelentősége csökkent, a valóságos hatalmat országrésznyi területeket befolyásuk alatt tartó főurak gyakorolták. A zavaros időkben – II. Endre halála és az Anjouk hatalmának megszilárdulása között, kb. 1301-1311 között – még névleges országos hatalmi központ sem létezett. Ezután a 19. század közepéig Károly Róbert és Nagy Lajos Temesvárt, Visegrádot, illetve Diósgyőrt lakta. A királyi udvar 1355-ben települt Budára.

A királyi várat kezdetben történelmi mellékszereplők – Nagy Lajos anyja, Piaszt Erzsébet özvegy királyné és Anjou István herceg – építgették. Ekkor épült az István vár és az Anjou István-torony. Az 1355-82 közötti első építkezések során kialakult a mai beosztás; a polgári lakónegyed szorult ki a vár, akkor még több dombos déli részéből. A palota Zsigmond hosszú uralkodása (1387-1437) alatt épült ki valóban „királyi" formájában. A friss palota és a Csonkatorony, valamint az új védelmi rendszerek már egy európai jelentőségű uralkodó reprezentációjának építészeti megjelenési formái. E palotában már kincstár, levéltár, udvartartás megfelelő helyet kaphatott. Ekkor az építkezések nyomán a déli lakónegyedek további visszaszorulására került sor. E gótikus együttest, eredeti beosztását megtartva, Mátyás tovább bővítette és szépítette, immár reneszánsz formában. Utódai – Jagelló Ulászló és II. Lajos – már túl szegények voltak ahhoz, hogy tovább építsenek.

E központot lényegében 1355-1526 között használták királyi székhelyként a magyar uralkodók. Óvatos becsléssel is legfeljebb e 171 évnyi időszak egyharmadában működhetett itt valóságos királyi székhely. Eltekintve az uralkodói interregnumoktól, a vidéki országlások, bel- és külföldi hadjáratok, Zsigmond külföldi uralkodása és hazai fogsága, Mátyás visegrádi tartózkodásai, stb.,  csökkentik a királyok budai tartózkodásának idejét. Csak Ulászló és II. Lajos használta folyamatosan székhelyként – mert nem volt pénzük máshová menni. II. Lajos halála után Buda központi szerepe az egyszerre háborúba és polgárháborúba keveredő országban megszűnt (1526-1541).

A török időkben (1541-1686) Buda a magyarországi török uralom hatalmi székhelye, de nem lett közigazgatásának tényleges központja. Ennek ellenére a város, mint királyi székhely, megmaradt a magyarság tudatában. A visszafoglalás (1686) után a város és a palota nem volt olyan állapotban, hogy a királyi székhely azonnal visszatelepüljön ide. Eltekintve az ostrom okozta nagymértékű pusztulástól, az ország zavaros belső viszonyai, közbiztonságának hiánya, a Rákóczi szabadságharc kavalkádja is akadályozta Buda szerepének újjáélesztését. A palota a konszolidálódó országban – N. Pacassi, J-N. Jadot, D. Allio és társaik munkája nyomán –, csak 1764-re került olyan állapotba, hogy az uralkodónő, Mária Terézia megszállhasson benne. Bár a palotát tovább építették – ha vontatottan is –, nem szolgált uralkodói székhelyként. Az 1686-ban és azóta uralkodó Habsburgok közül I. Lipót, I. József, III. Károly, II. Lipót nem is látták, Mária Terézia, II. József, I, Ferenc és V. Ferdinánd csak alkalmanként, pár nap erejéig használták. Olyannyira nem volt fontos a Habsburg uralkodók számára, hogy Mária Terézia az angolkisasszonyokat költöztette az épület egy részébe és 1777-ben a palotát a nagyszombati egyetemnek adta át. II. József halála (1790) után ugyan ismét uralkodói használatba került – ám csak névlegesen. 1848 előtt csak József nádor lakott itt hosszabb ideig, ám az ő politikai funkciója akkor már csupán névleges volt. 1849-1859 között a palotában – is – lakott Albrecht főherceg, Magyarország katonai kormányzója.

Az 1848 előtti budai királyi palota szabvány barokk kastély volt, nem különösebben igényes tervezésben és gyenge kivitelben; huzatossága, kifűthetetlensége közmondásos volt. 1867-ben a használaton kívüli palota nem is volt alkalmas uralkodói székhelynek. A magyar nemzet azonban budai uralkodói székhelyben nemzeti különállása jelképét látta. 1867-1902 között Ybl Miklós tervei és koncepciója, Linzbauer István kupolás központ-ötlete, valamint Hauszmann Alajos és társai – Györgyi Géza, Hoepfner Guidó és mások – tervei szerint igen látványos neobarokk-szecessziós palotát építettek itt, a korábbi barokk épületrészek felhasználásával. E palota, monumentális tabáni szárnyával és kiegészítő épületrészeivel – lovarda, istálló, őrség-épület – egységes kompozíció és az európai eklektikus építészet kiemelkedő alkotása volt.

Különösen jól sikerült a palota és melléképületei, valamint a hadügyminisztériumi tömb között kialakult többszörös tér-együttes, amely a 19. század egyik legnagyobb szabású és legszebb historizáló térsora volt Európában.
I. Ferenc József hosszú, törvénytelen országlása (1849-1867) és még hosszabb törvényes uralkodása (1867-1916) idején többször megszállt a változó kialakítású épületben. 68 éves regnálásából – összeadva a napokat –, kb. háromnegyed évnyi időt töltött a palotában. Hosszabb ideig csak koronázásakor, egyes politikai válságok idején – a Deák-párt válságakor 1874-ben, a boszniai okkupációkor 1878-ban, az egyházpolitikai vita idején 1894-ben és 1895-ben, a szabadelvű párt válsága idején 1905-ben, stb. – tartózkodott Budán, de megállt itt Gödöllőre és az éves hadgyakorlatokra jövet és menet is. Bár a nemzet ismételten követelte, hogy legalább évente pár hónapot Budán töltsön, még a kiépült és elegendő helyet kínáló palotát sem tekintette királyi székhelyének. Utóda, IV. Károly egyetlen éjszakát sem töltött itt; még koronázása estéjén hazautazott Bécsbe.

Az első és egyetlen államfő, aki 1526 óta tényleges rezidenciaként használta a budai palotát, Horthy Miklós kormányzó volt (1920-1944). A második világháborúban tönkrement épületet az 1950-es évek elején Rákosi Mátyás államfői rezidenciaként akarta újjáépíttetni, de megbukott, mielőtt e tervet végrehajthatta volna. Utána az épület államfői központi szerepe megszűnt. Csak 1990 után merült fel a királyi palota mellett álló Sándor-palota állam- vagy kormányfői rezidenciaként való használata. A Hauszmann-féle királyi palotaegyüttes jelenleg részben helyreállított, részben lebontott állapotban áll, 1945 után nem építették újjá kiegészítő épületeit – lovarda, istálló, őrségépület, templom – és a megmaradt épületeket sem korábbi formájukban állították helyre.

1526 előtt a budai vár értelemszerűen kormányzati központként is funkcionált, amikor az uralkodó itt lakott. Gyengébb vegyesházbeli uralkodóink alatt – Zsigmond és Mátyás között – előfordult, hogy az állami adminisztrációt nem az uralkodói környezet működtette, hanem valamely nem velük együtt lakó csoport, illetve olykor az ország főkancellárja, az esztergomi érsek. A török idők – vagyis 1686 – után a lerombolt Buda nem volt alkalmas kormányzati székhely számára; az állam intézményei – az országot ténylegesen irányító Helytartótanács és a Kamara hivatalai – Bécsben és Pozsonyban működtek. A fejlődés egyszerre volt szervezeti és topografikus. Az 1723-as közigazgatási reform után a középkori intézmények és hivatalok fokozatosan tagozódtak bele a modern – azaz akkor annak érzett-tekintett – intézményekbe. A nádor a Helytartótanács elnöke lett. A tárnokmester (tavernicorum regalium magister) és az országbíró (iudex curiae) – azaz a nádor és az erdélyi vajda/fejedelem utáni főméltóságok a Helytartótanács tagjaivá léptek elő. Mindez azonban nem jelentette e tisztségek teljes beolvadását. Ide költözött a perszonális (personalis praesentiae regiae in iudiciis locumtenens), azaz reformkori nevén a királyi személynök.

A vár 1686 után, romosan is elsőrendű katonai létesítménynek számított, fontos erődnek a török Bécs elleni felvonulási útján. E szerep megmaradt az egész 18. század folyamán, Savoyai Jenő győzelmei és II. József váratlan katonai kudarca után is. Bár a napóleoni háborúk után e szerep névlegessé vált, a vár katonai rendeltetését fenntartották. Ennek legfontosabb eleme az ott lakók számára a várfalak melletti építések korlátozása volt, valamint az is, hogy a katonai hatóságok ingatlanjaikat igénybe vehették. A város 1849-ben még átélt egy ostromot, majd katonai szerepe ténylégesen megszűnt, ezt azonban csak 1867-ben ismerték el. Ezután lebontották a Bécsi kaput – amelyet 1932-ben kegyeletből eredeti formájában újjáépítettek –, valamint 1890 körül a bővülő királyi palotaegyüttes útjában álló bástyákat is. 1945 után a palota melletti ásatások nyomán – leginkább Gerő László munkássága révén – helyreállították, illetve újjáépítették a védőművek déli részét is.

Buda a 18. század utolsó negyedében, II. József reformjai következtében került az ország politikai középpontjába. A már részben Budára költözött hivatalok mozgását gyorsítva, II. József 1783–1784 folyamán végrehajtott államszervezeti reformjai során a Helytartótanácsot, a Kamarát és a Főhadparancsnokságot Pozsonyból, a Királyi Kúriát Pestről helyezte Budára. Budára került az Országos levéltár és a Provinciális Tábla is. (Budáról ellenben Pestre helyezték a Nagyszombatról csak 1777-ben Budára helyezett Egyetem Jogi, Bölcsészettudományi és Orvosi karát; a Hittudományi Kar ellenben Budáról Pozsonyba került.) A Helytartótanács és a Kamara vári polgárvárosi épületekben – az Országház utcában – kapott helyet. Az említett intézmények, illetve jogfolytonos utódaik 1867-ig itt működtek.

A városba a hivatalokkal együtt a tisztségviselők és a tisztviselők is beköltöztek. A vár polgárvárosi részébe beköltöző arisztokrata családok többek között országos tisztségeket viselő tagjaik miatt béreltek vagy vásároltak maguknak itt házat. (Például: Cziráky Antal gróf, Eötvös Ignác, Keglevich Gábor gróf tárnokmesterek, Majláth György országbíró, stb.) A város a nyüzsgő, viruló Pest ellentéte, józan hivatalnokváros lett. Az iparosok és kereskedők kiszorultak a falak mögül a Tabánba, a Vizivárosba és messzebb, Újlakra és Óbudára. „A pesti rész a gazdag, a pompás, de a budai rész a kedves." Pest „élt", Budán viszont jobb volt a levegő és puhábbak a rostélyosok (Mikszáth K: Sipsirica, stb.)

Az 1870-es években a magyar kormány miniszterelnöki rezidenciaként bérelte a vári Sándor-palotát. Ez, mint annyi hasonló döntés akkoriban, rögtönzés volt; nem sok felügyelhető (ellenőrizhető), különálló palotaszerű középület állott rendelkezésre a kiegyezés idején Budapesten. Az 1890-es években a palotát a magyar állam meg is vette kormányfői rezidencia számára. Ez az elhelyezés annyiban volt szerencsés, hogy kivette a kormányfői lakot a nyüzsgő Belvárosból, elkerülve annak közlekedési nehézségeit és távol tartva az esetleges tüntetésektől. A Sándor-palotát 1914-ben le akarták bontani, helyén reprezentatív rezidencia építését tervezték.

A közigazgatást irányító Belügyminisztérium – fizikailag is a Helytartótanács utódaként – szintén a várban, a polgári lakónegyedben helyezkedett el, az Országos Levéltárral együtt. A minisztérium a 20. század elejére kinőtte helyiségeit. Előbb a levéltár kapott önálló épületet, majd a minisztérium irodái számára az Úri utcában és környékén, a várfalak alatt béreltek házakat.

Szintén a várban – a palota-oldalon – kapott helyet az újonnan alakuló honvédség parancsnoksága is. Ez magához vonzotta az új magyar honvédelmi minisztériumot is. Kezdetben a Főhadparancsnokság az Úri u. 48-50 számú házban, és a miniszterelnökség mellett, a Színház utca 5-7-9. számok alatti egykori kolostori épületben kapott helyet, a minisztérium irodáit pedig a Szent György utca 4. szám alatti egykori Teleki-palotában rendezték. Ekkor a Cs. Kir. Mérnökkari Igazgatóság – az egykori Genie-Direktion utóda – a Főhadparancsnokság mellett, a Dísz tér 18. sz. épületben székelt. Amint e katonai szervezetek kinőtték kezdeti kereteiket, egységes új központ építésébe fogtak. A Honvédelmi Minisztérium-Főhadparancsnokság együttese 1881-1897 között épült Kallina Mór tervei alapján. 1892-ben a magyar állam eladta a Teleki-palotát a Habsburg család „magyar", vagy „józsefnádori" ágának – pontosabban az ág akkori fejének a „cigányvajda" József főhercegnek (1833–1905) – amely az épületet gyökeresen átalakítva szecessziós jellegű nagy palotát építtetett magának 1900 körül Korb Flóris és Giergl Kálmán tervei alapján. E palota mintegy másodlagos államfői rezidencia jellegével bírt felépülte után egészen 1944-ig.

A vár és a budai körzet katonai központjaként állott a Nándor (Ferdinánd) laktanya a Kapisztrán tér 2-4. szám alatt. A királyi vár államfői funkcióinak visszaállításakor az a m. kir. Koronaőrség laktanyája a vár mellett, a Palota út 2-4.-ben, és a m. kir. Darabont Testőrség laktanyája az Attila körút 4. szám alatt kapott helyet. Idővel a koronaőrség laktanyáját a hivatali helyiségekre éhes Honvédelmi Minisztérium elvette, helyette és a 20. század elején, a királyi palotaegyüttes végleges kialakításával együtt, a Palota – ma Dózsa György – tér két oldalán testőrlaktanya párost emelt (Attila út 4., illetve 6-10.).

A várban – de a polgárvárosi oldalon – alakították ki 1867 után a Pénzügyminisztériumot, amely a Kamara funkcióit vette át. Kezdetben a minisztérium irodái a mai Hess András tér 1. szám alatti korábbi jezsuita kollégium és iskola épületében kaptak helyet. Idővel, mint annyi más kiegyezéskori intézmény, kinőtte épített kereteit. A kormány a szomszédos Szentháromság téren, a mai 6. szám alatt építtetett új Pénzügyminisztériumot, Fellner Sándor tervei alapján 1901-1904 között. Ez az épület hatalmas volt ugyan – és magába foglalta a régi Egyetemi nyomda középkori eredetű épületét –, ám a pénzügyek még nagyobbak voltak, így a minisztérium megtartotta korábbi otthonát is.

A Szentháromság téren épített új minisztérium szép barokk épületek bontását eredményezte. Ekkor tűnt el a korábbi Majláth-ház is, amely 1867 után, de 1900 előtt a Horvát-szlavón Minisztériumnak adott otthont. Az épület bontása után a minisztérium máshová költözött. Bár nem a vár területén épült, mégis szervesen odatartozott az egykori Kereskedelmi Minisztérium is, amely a sikló tövébe települt, a vár alatt a Lánchíd tér 3.-Lánchíd u. 1-3. számú épületbe. Ez a zsúfolt vár mellett megfelelő fejlődési iránynak bizonyult. A Közigazgatási Bíróság 1880 után szintén a közelében, a Fő u. 1. számú épületben dolgozott.

Csak a teljesség kedvéért: további minisztériumok Bécsben és Pesten kaptak helyet. Bécsben székelt a király személyi körüli miniszter (Bankgasse 6.), míg a Vallás és Közoktatásügyi (Kultusz) Minisztérium kezdetben a Belügyminisztérium helyiségiben kapott helyet. A 19. század végén már önálló épülettel rendelkeztek a Hold utca és a Báthori utca sarkán (Hold u. 16.). A Közmunka és Közlekedésügyi Minisztérium megszűnéséig (1889) a Tükör utcában állott. A Földművelésügyi Minisztérium a Ferenc József (most Széchenyi) tér 5. alól költözött a Bukovics Gyula által tervezett nagy és unalmas épületbe (Kossuth tér 11.). Az Igazságügyi Minisztérium a Deák Ferenc u. 14-ből költözött át a Földművelésügyi Minisztérium épületébe.

Az első világháború után önállóvá váló Magyarországnak változott – bővült – minisztériumi intézményrendszere. A monarchiából kiváló ország külügyminisztériuma a Dísz téren, a Vörös Kereszt Egylet korábbi székházában kapott helyet, amely még Hauszmann Alajos tervei alapján 1901-1903-ban épült. Ez hamarosan kicsinek bizonyult, úgyhogy további épületet béreltekek a Várban. E központi jelleg még azzal is erősödött, hogy az Iparügyi Minisztérium az 1920-as években a Lánchíd u. 2. szám alá települt, a Kereskedelmi Minisztérium mellé, a harmincas évek elején pedig a Légügyi Hivatal a várfalon túl, a Hunyadi János u. 13. alatt kapott helyet.

Ezzel a vár kormányzati központi szerepe teljessé vált, hiszen a miniszterelnökség mellett a négy stratégiai fontosságú kormányzati ágazat – a külügy, belügy, hadügy és pénzügy – székhelyei a várban kaptak helyet, negyedórás sétányi körzeten belül a miniszterelnökséghez képest.
A második világháború végén ez az együttes tönkrement. A miniszterelnöki rezidencia kiégett, csak 2001-2002-ben állították helyre, eredeti céljára – ám az azóta bekövetkezett kormányváltás miatt rendeltetése e sorok írásakor még nem tisztázott. A Külügyminisztérium épülete kiégett, maradványait lebontották, helyén ma üres telek áll. A Honvédelmi Minisztérium-Főhadparancsnokság együttese szintén kiégett és nagyrészt lebontották, maradványai romosan, ideiglenesen helyreállított formában állnak. A Belügyminisztérium épületegyüttese megmaradt, ám funkcióit más épületekbe telepítették. A Pénzügyminisztérium főépülete megmaradt, funkcióit szintén máshová helyezték, egykori, „jezsuita kollégiumi" melléképületét erőteljes restaurálás után szállodai célra vették igénybe. A Kereskedelemügyi és az Iparügyi Minisztérium épületek megsemmisültek a háborúban. Az egykori Teleki-, később főhercegi palota 1945-ben tönkrement, maradványait lebontották. Helyén üres telek helyezkedik el. Mindez azt jelentette, hogy a 18. század végén kialakuló és 1944 végéig létező vári kormányzati központ megszűnt.



E központ újjáélesztésére 1946-47-ben történt kísérlet. Az akkor még létező Fővárosi Közmunkák tanácsa (F.K.T.), 1945 végétől a vár polgári negyedének korlátozottan látogathatóvá, palotarészének teljesen zárt jellegűvé való átalakításával foglalkozott. Terveik szerint a romok nagyarányú bontása után – a volt királyi palotaegyüttes helyén Kreml-szerű zárt államigazgatási központ, a polgárváros területén félig nyitott, egyéb állami intézményi és követségi központ épült volna ki. E terveknek részben a pénzhiány állta útját, részben azonban az F.K.T. szociáldemokrata támogatottsága, amely végül 1948-ban megszüntetéséhez vezetett. Ezzel a vári kormányzati központ kiépítése lekerült a naprendről. 

A polgárvárost 1945 után fokozatosan – kutatásokkal együtt – helyreállították. E városrész döntően – kb. 90 %-ban – egyemeletes épületekből áll. Földszintes épület egy-kettő akad, magasabbak csak a középületek. A levéltár, az egykori Pénzügyminisztérium, az MTA épületegyüttese az Országház és az Úri utca között, valamint természetesen a templomok. Ez így szerencsés egységes összképet ad. Az is szerencsés helyzet, hogy az épületek döntő többsége a 18. század, barokk építészeti ízléséhez igazodik; a néhány klasszicista ház nem bontja meg az egyensúlyt, és a pár 19. század végi és 20. század eleji historizáló épület korbeli és stílusbéli különbözőségét laikusok nem érzékelik. A régi – barokk, klasszicista, stb. – épületállomány többsége a maga korának átlagos polgári igényekhez igazodó, ám esztétikailag átlagon felül igényes alkotása volt; ez végeredményben az egész vári együttes látványosságát biztosítja.

A polgárváros második világháború utáni műemléki célú rekonstrukciója helyes célokat követett. A néhány nagyobb, 3-4-5 emeletes eklektikus épület – például a Tárnok u. 2. – le-, illetve visszabontása javította az összképet, a régi házak historizáló részleteinek elhagyása úgyszintén. Az épületek történeti kutatása tudományos szempontból felettébb hasznos volt. A polgári negyedben felépült csekély modern épület, általában a hatvanas évekre jellemző modernsége ellenére, léptékében, tömegében, nyílásképzésében megfelelően igazodik a korábbi házak hangulatához. Az említett házak közül Farkasdy Zoltán, Jánossy György és Horváth Lajos épületei méltón reprezentálják a 20. század utolsó harmadának magyar építészetét – és az összhatást tekintve még a relatíve „gyengébb" épületek sem zavaróak. Szerencsés megoldás volt egyes épületek esetében – Úri u. 4., 10., Tárnok u 13., stb. – a megmaradt részek belefoglalása az új épületbe. Még a Virág Csaba tervezte szokatlan formájú Országos Villamos Teherelosztó (Petermann bíró u. 5-7.) sem lóg ki az összképből. Csak a Táncsics Mihály u. 20. számú ház nagy homlokzati táblái idegenek a vár hangulatától. 

Az épületek korábbi részleteinek bemutatása az 1950-es és az 1960-as években a nyugati kultúrkörhöz való tartozásunk kiváló bizonyítéka lett a nagyközönség és a hazánkba látogató turisták előtt is. E bemutatás építészeti megoldásai a korszak műemlékes felfogását tükrözi. Minden észrevétel és kritika ellenére a vár polgári negyede, mint építészeti együttes, lényegében zárt, befejezett egész – és mint ilyen a ház- és városépítészet világtörténetének kiemelkedő együttese.
A királyi palotaegyüttes sorsa nem ezen előadás tárgya. A polgárváros és a palota azonban nem kezelhető külön. A kérdés a jövő útja. A palota és a város jelenleg egységet alkot, amelynek van lakó, kulturális és idegenforgalmi funkciója. E rendeltetések megtalálták egyensúlyukat, együtt élnek és kiegészítik egymást. Jelenleg e funkciók – politikai alapú? – bővítését tervezik. E bővítés a lehetőségeket és az eszközöket figyelembe véve nem lehetséges más funkciók átgondolása és átszervezése nélkül. Egy esetleges elmozdulás a „kormányzati központ" jelleg felé az idegenforgalmi és a kulturális funkció korlátozását jelentené. Vajon mikor és hogy találjuk meg az új egyensúlyt?

Déry Attila
Elmondva MÉSz 2016. március 22., leírva Tihany, 2016