A csendes óriás: a szegedi Széchenyi tér története

Szabályos térkompozíciójával, kellemes parkjával, emlékezetes térhatásával a szegedi Széchenyi tér méltán a régió egyik leghatásosabb köztere. A korábbi, egyre elkopottabb piactérből impozáns hellyé változó tér történetében szintén az árvíz jelentette a fordulópontot. Bán Dávid írása.

Az 1860-as évtized első felében élénk közéleti vita zajlott a helyi sajtó hasábjain, hogy miként fejlesszék és rendezzék a nem sokkal korábban részben kikövezett nagy piacteret, amely szintén ekkoriban vette fel Széchenyi nevét. A Tisza-parti város mai belvárosában szinte egymást érik az impozánsabbnál impozánsabb terek; mindegyik szabályos, rendezett megjelenéssel bír, ami leginkább az 1879-es nagy szegedi árvíz urbanisztikai utóhatásának köszönhető. A terek közül a legnagyobb, a városházával együtt kulcspozíciójú, a főtér szerepét is betöltő korábbi Piacz tér, amely Széchenyi István 1860-ban bekövetkezett halála után alig egy hónappal vette fel a polihisztor, politikus nevét.

Tavaly januárban látogattunk el Szegedre, akkor a város mai kereskedelmi és közlekedési központját, a Mars teret mutattuk be, amely a korabeli városmagon kívül, egy katonai gyakorlótérség helyén fejlődött ki. Ezzel szemben a Széchenyi tér már alapjaiban a kereskedelmet szolgálta, pozíciója és funkciója valóban főtérnek predesztinálta. A történeti írásbeli források már 1407-ben említik a szegedi úgynevezett hétfői vásárokat, majd egy fél évszázaddal később Hunyadi János oklevelében külön szabályozza azok vámszedési eljárásait, kiváltságait. Mivel a vámszedési kötelezettségek enyhítése lényegében szabad utat engedett a kereskedőknek, ez kedvezően hatott a forgalom látványos élénkülésére.

A források tanulsága szerint, feltételezhetően 1499-ben, II. Ulászló király rendelete nyomán és engedélyével rendeztek először országos vásárt (forum annuale liberum) Szegeden. A középkoról fellelhető oklevelekből, tizedjegyzékekből és más elsődleges forrásanyagokból számítástechnikai módszerekkel vetítették rá a város mai térképére a középkori piac feltételezett helyét, amelyek alapján a mai Széchenyi tér északi oldalára, a Horváth Mihály utcával határos tömbjére pozícionálták a vásárok helyszínét. Az oklevél ekkor már engedélyezte, hogy hetente háromszor tarthassanak vásárt, amelynek tényleges megvalósulása csak az 1522-es tizedjegyzékből következtethető ki.

Ahogy az ókor óta már megfigyelhető és ez a középkori Európában sem volt másképp, a piacterek váltak a legfontosabb központi agorává, a városi találkozások terévé, ahol megjelentek az egyház és a világi közigazgatás intézményei is. A piacér mint általában tágas, sok embert vonzó terület alkalmas volt egyéb rendezvények, mulatságok, gyűlések megtartására is. Ugyan a források e tekintetben elég szűkösek, a történészek feltételezik, hogy a szegedi piactér is hasonló módon működött, akárcsak középkori társai. A leírások egy konkrét eseményt emelnek ki: „1455 őszén Kapisztrán János Fügedi Benedek piacon lévő házában lakott, és annak kapujában tartotta ideiglenesen épített szószéken beszédét, amelyet nagy tömeg hallgatott".

A középkortól egészen a 19. század elejéig a méretes, szabad vásártér a várkapu előtti széles térségben húzódott, amely a mai Horváth Mihály utcától a Klauzál térig terjedt, de vannak olyan feltételezések, amelyek még nagyobb területet jelölnek meg. A heti és éves vásárok színhelyéül szolgáló térség jóformán behálózta a mai belváros területét, a különböző árutípusoknak és portékáknak jól tematizált kereskedési helyszínei voltak. Aki halat árult, azt a Tisza partján, a rév mellett, a mai Belvárosi híd tövében tette. A gyümölcsöt és a tejtermékeket, valamint a pékárut a mostani Széchényi tér különböző térségeiben kellett keresni, a gabonával, főleg a búzával pedig a mostani Dugonics, korábbi Búza téren kereskedtek. Az élelmiszer, a termények és állatok mellett persze nagyban zajlott a kézműves termékek kereskedelme is, a vásártéren pedig kisebb-nagyobb állandó üzletek is létesültek.

A tér nyugati oldalán 1728-ban épült meg a városi tanács első székháza, amelyet később, a 19. század első éveire teljesen átépítettek. 1799-ben tették le az újabb, a „Nemes sz. kir. Szeged városháza" alapkövét és épült meg két év alatt Vedres János tervei alapján a mostani városháza copf stílusú elődje. Ezzel a Piacz téren végérvényesen megjelent a világi közigazgatás – egyházi létesítmény végül nem épült a térre. 1848. március 17-én értesült Szeged népe a két nappal korábban Pesten kitört forradalomról, majd másnap a Piacz téren – ahol éppen nagy tömegeket vonzó halvásárt tartottak – nagygyűlést szerveztek, amelyen akár 4000 ember is részt vehetett. A forradalmi hevület hamar ráragadt a Tisza-parti városra, nem véletlen, hogy jelentős toborzóközpont, majd a harcok idején hadiközpont alakult itt ki. A főleg a szerbek felől érkező támadások felől pedig erődítésekkel védték meg a várost.

1857-ben Gamperl Alajos, a város frissen kinevezett polgármestere kövezett kocsiutat építtetett a nagypiac terén, két oldalán gyalogjárdával, ezzel hiánypótlóként megteremtve a város sétaterét. A korzó oldalára vadgesztenyefákat telepítettek, ezzel reméltek évek után kellő árnyékot biztosítani a téren sétálóknak, vásározóknak.

Az 1860-as években, a bevezetőben már megemlített élénk vita zajlott a tér rendezéséről, beépítéséről, mivel a korábbi évtizedekben már számos kritika érte a rendezetlen piacteret. Sokan felismerték, hogy a szétterülő, a keleti oldalán a romos állagú várral a Tiszától elzárt térség a megváltozott kereskedelmi szokásokhoz képest túlzott méretű, és inkább akadályozza a polgárosodó város fejlődését, mintsem segíti azt.

Voltak, akik megtartották volna a tér szellősségét és a beépítést az utókorra bízták volna, de mégis megindult a belváros kiszabályozása, a Tisza-parti utcák kijelölése, egyes terek feldarabolása. 1874-re készülnek el a Széchenyi tér területéből kiharapott telkeken, a teret ilyen módon ketté választó tömb házai – ezzel vált el külön egységként a Klauzál tér. A térből kijelölt telkeket a város 1870-ben bocsájtotta árverésre, de azokra csak nehezen akadtak vevők.

Elsőként a délnyugati sarkot kijelölő, egységes építészeti képet alkotó tömb, a tulajdonos kereskedő, Kiss Dávidról elnevezett palota készült el 1872 őszére. A pesti illetőségű Benkó Károly és Kolbenheyer Ferenc tervezte méretes tömb földszintjére összesen 30, irodával is ellátott különálló üzlethelyiség került, a felettük levő két emeleten pedig 18 darab, tágas (4-7 szobás) lakást alakítottak ki.

A Kárász utca túloldalának telkére két épület került: 1874-ban adták át az Aigner-palotát és az Új Zsótér-házat, mindkettőt az építtető kereskedőkről elnevezve. Ez utóbbi tervezését és kivitelezését ugyan már korábban elkezdték, de az alapozáskor a korabeli vár külső sáncának maradványaira bukkantak, amelynek vaskos cölöpözését végül nem bontották el, hanem felhasználták a tartószerkezet alapjaihoz. Az épületet eredetileg szállodának szánták, de végül földszintjére kereskedések, a Klauzál téri oldalra cukrászda költözött, az emeleti dísztermet pedig a Lloyd Társulat vette használatba. A két tér elválasztására létrejött három épületből álló együttes historizáló kialakításával alkot egységet.

A belváros rendezését, valamint a Széchenyi tér további kialakítását az 1879-es nagy árvíz akasztotta meg, majd nyitott annak új, az az utókor számára mégis pozitív utat. A feltámadt széltől is felkorbácsolt, medréből jócskán kilépő Tisza a város legnagyobb részén szétterült és csak lassan vonult vissza. Az árvíz a mintegy másfélszáz áldozat mellett a lakóházállományban is nagyon jelentős kárt tett – a várost lényegében teljesen újjá kellett építeni. A Tisza Lajos királyi biztos vezette újjáépítés terveit Lechner Lajos készítette, ekkor tették le a mai, modern, szabályozott kialakítású Szeged alapjait: a korábbi girbegurba, szűk, kanyargós utcák helyett sugaras, körutas, jól átlátható rendszer alakult ki. Ennek egyik központi eleme lett a már korábban is kialakítás alatt álló Széchenyi tér.

Az árvíz utóélete végérvényesen eldöntötte a tér jövőjéről folytatott vitákat. A tér megújítása, az azt körülvevő telkek minőségi középületekkel és palotákkal való beépítése immár nem volt kérdéses, ez a század utolsó két évtizedében nagy lendülettel meg is valósult. 1883-ban készült el a korábbi tanácsháza átépítésével az új városháza épülete, Lechner Ödön és Pártos Gyula tervei alapján. Az első párizsi útjáról visszatérő Lechner „léptéket váltó, de még mindig historizáló" formában képzelte el az épületet, amely – ahogy a tervpályázathoz is használt jeligében is megmutatkozik – „a régi alapokon" nyugodna. Ugyan ekkor még nehezen lépett le a historizálás útjáról –, Lechner újító szellemisége egy évtizeddel később az Iparművészeti Múzeum épületénél már megmutatkozott –, azonban a markáns toronykiképzést már Szegeden is igyekezett szabadabban kezelni.

Az 1880-as évek második felére a tér körüli telkek nagyrésze beépült. Az északi oldal három kiemelt historizáló lakóháza mellé 1905-ben épült meg a Baumhorn Lipót tervezte szecessziós Takarékpénztár-palota, amelynek elődje már 1864-ben elkészült. A tér keleti oldalán álló bérpalotákat és a Tisza Szállót a Törvényszék és a Postapalota épületei keretezik.

Az 1885-ben átadott, Jiraszek Nándor és Krausz Lipót tervei alapján elkészült elegáns szálloda egyben vigadóként is kívánt szolgálni, ezért méretes bál- és hangversenytermet is komponáltak bele. A város kulturális életében fontos szerepet játszó szállodát 1949-ben államosították, majd bezárták. Tereit 1958-ig az Államvédelmi Hatóság (ÁVH), majd a megyei rendőrkapitányság politikai nyomozó osztálya használta, és csak egy nagyobb felújítás után, 1963-ban nyílt meg ismét eredeti funkciójában.

A szomszédos, úgynevezett Popper-ház udvarában 1892-ben nyílt fényképészeti műterem, amelynek egyik oldalát és tetejét üvegfelületek határolják. A máig megmaradt, 2002-ben műemléki védettséget kapó, ugyan funkcióját rég elvesztő napfényműterem egyike azon kevés ilyen jellegű különleges fényképészeti stúdióknak, amelyek hazánkban megmaradtak – Budapesten ilyen a Mai Manó Ház. Tere ma ismét látogatható, rendezvényteremként, kulturális helyszínként működteti vendéglátással foglalkozó tulajdonosa.

A tér megfelelő parkosítására 1893-ban tettek javaslatot, egyúttal pedig kezdeményezték az azon működő piac kiköltöztetését. A fásítás megkezdődött, de a vásári élet egészen az 1950-as évek közepéig nem szűnt meg, a középen kialakított parkot még sokáig szegélyezték a különböző elárusítóbódék. A mára összefüggő, kellemes árnyast nyújtó platánok közé több köztéri alkotás is került.

Elsőként Tisza Lajos, majd a folyó szabályozását irányító mérnök, Vásárhelyi Pál kapott emlékszobrot még a 20. század első évtizedében. Az avatások sora pedig egészen mostanáig folytatódott: az utolsóról, IV. Béla király lovasszobráról 2010-ben hullott le a lepel. A teret többször tervezték megújítani, erről 2017-ben megállapodást is kötött a városvezetés a kormánnyal, a pályáztatás során benyújtott terveket a zsűri azonban nem tartotta megvalósításra alkalmasnak. A Fontos Mérnök Stúdió később újragondolt terve számos hatósági és civil egyeztetés után 2021-ben úgy tűnt, hogy végül zöld utat kap, ekkor azonban a korábban beígért kormányzati pénzügyi forrás már nem állt rendelkezésre.

Központi térség lévén nem kerülhetjük el a tér közlekedési szerepét sem. Ugyan a város közlekedési csomópontja a korábban bemutatott Mars tér, valamint a villamosvonalak is a belvárost körülölelő körutakon találkoznak, a Széchényi téren is két fontos tengely halad át. Mivel a város fő vasútállomása a központtól igen távol épült, ezért – akárcsak Miskolcon – ki kellett alakítani a kapcsolatot a belváros és a vasút között.

1857-ben indult el az omnibuszközlekedés az akkori Piacz tér és a Tisza pályaudvar közötti 1,7 kilométeres vonalon, majd az árvíz utáni újjáépítés során merült fel a várost két irányban átszelő, a két vasútállomást is bekötő lóvasúthálózat kiépítésének gondolata. A Széchényi téren 1884-ben már lóvasút közlekedett, amelyet a megnövekvő forgalom miatt a belga érdekeltségű Szegedi Közúti Vaspálya Rt. (SZKV) a századfordulón már villamosvonalra kívánt átépíteni. Az új technológiától vonakodó városvezetők csak 1907-ben bólintottak rá a kereskedelmi miniszter által kiadott engedélyre, ekkor a munkálatok viszont nagy lendülettel elkezdődtek.

Egy évvel később már el is indult a villamosközlekedés Szegeden, majd 1909-ben újabb vonallal bővült a hálózat, amelynek ekkor a központja és egyes vonalak végállomása a Széchenyi tér volt. A fejlődést az első világháború megakasztotta, majd kisebb-nagyobb buktatókkal működött tovább az 1950-es évekig, amikor is elérte kiteljesedését. Ekkoriban nyolc vonalon jártak a szerelvények, majd az 1960-as évektől a hangsúly a buszközlekedésre, valamint a néhány villamosvonal kiváltására megjelent trolibuszra tolódott át.

A város életében azonban fontos maradt a villamos, majd a 2008-ban elindult nagyprojekt keretében minden vonal megújult. A Széchenyi teret délről éri el a vasútállomásról érkező két vonal – ennek egyike a Hódmezővásárhely felé tartó tram-train –, majd a tér sarkában fordulnak a Kossuth Lajos sugárút felé. A keleti oldal sínpárja a felújítás során füvesítést is kapott.

A déli oldalon több busz és trolibusz is áthalad, a tér nyugalmát azonban mégsem nyomja el a közlekedés zaja. Monumentális méretével, de mégis emberléptékű kialakításával, jó érzékkel rendezett palotáival, középen a platánok nyújtotta kellemes parkjával változatlanul a város közkedvelt találkozóhelye, amely – kapcsolódva a Klauzál utcával induló belvárosi sétálóutcákhoz – mind a mai napig megtartotta korzó jellegét.

Bán Dávid

Források:
Bakonyi Tibor-Kubinszky Mihály: Lechner Ödön. Corvina, 1981.
Délmagyarország, 1973. április 8
Közlekedéstudományi Szemle, 1978 (28. évfolyam, 11. szám)
https://moramuzeum.hu/virtualis-kiallitas-szechenyi-ter/
http://szegedfolyoirat.sk-szeged.hu/2022/04/07/blazovich-laszlo-vasarhelyek-es-forgalmuk-a-kozepkori-szegeden/

Szerk.: Winkler Márk