A gondolat lépték-független

Két fiatal építész, Vass-Eysen Áron és Máté Tamás 2016 őszén megalapította saját építészirodáját, a BIVAK-ot, mert meglátásuk szerint érdemes egy kicsit „bivakolni" szakmai előmenetelük érdekében. Az idáig vezető útról, a jelenlegi munkákról és a jövőbeni tervekről Molnár Zsuzsanna beszélget velük.

Molnár Zsuzsanna (MZs.): Miként vezetett az út a BIVAK megalapításáig?

Vass-Eysen Áron (VEÁ.): Mindketten a Nartarchitects Stúdió munkatársai voltunk, hosszú ideje dolgoztunk ott: én hat, Tamás pedig két éve. Szakmailag egyből megtaláltuk a közös hangot. Ennek köszönhetően kezdett körvonalazódni, hogy jó lenne a saját lábunkra állni és irodát alapítani. Benne volt a pakliban, hogy zsíros kenyéren kell élnünk, ennek ellenére meghoztuk ezt a döntést.

MZs.: Mi volt az önállósodás, továbblépés oka?

Máté Tamás (MT.): Bár nagy szellemi szabadságot kaptunk a Nartarchitectsnél, szerettük volna fiatalon elkezdeni az önálló gondolkodást, önálló tervezési munkát.

MZs.: Hogyan fogadta az iroda alapító tulajdonosa, Kovács Csaba építész a döntéseteket?

VEÁ.: Fontos kiemelni, hogy bennünket Kovács Csaba hívott a csapatába, szakmailag nála nevelkedtünk. Mindkettőnk mestere és mentora volt, rengeteget tanultunk tőle. Megértette a döntésünket.

MZs.: Minek köszönhető, hogy ketten hoztátok meg azt a döntést, hogy saját irodát alapítotok? Mi az, ami közös a gondolkodásmódotokban, látásmódotokban, mi köt össze benneteket szakmailag?

MT.: A Moholy-Nagy Művészeti Egyetemen (MOME) ismertük meg egymást, már ott is voltak közös munkáink. A Nartachitectsnél pedig napi szinten dolgoztunk együtt. Az észrevételeink, meglátásaink jól kiegészítették egymást. Azon túl, hogy hasonló az ízlésünk, több olyan terület is van, mely egymástól függetlenül mindkettőnk érdeklődési körébe tartozik. Ilyen például a természetjárás szeretete és a rajzolás élvezete. Ezek a hasonlóságok nagyon jól kiegészítik és támogatják egymást a szakmai kérdések esetében is.

VEÁ.: A kísérletezésben rejlő izgalom is közös bennünk. Szeretünk a léptékekkel kísérletezni. Egyik nap egy 20.000 m²-es tervpályázaton dolgozunk, máskor pedig egy 20 m²-es építmény kiviteli tervén. Ez a két lépték látszólag távol áll egymástól, de bízunk benne, hogy előbb-utóbb összeérnek.

MT.: Ahogy Áron is mondta, a 20.000 m²-es és a 20 m²-es lépték látszólag távol áll egymástól, a munka során azonban mégis hasonló kérdésekre kell válaszokat adnunk: míg az egyik esetben azt kell megválaszolnunk, hogy egy csavar öt centiméterrel arrébb kerüljön-e, addig a másik esetben az a kérdés, hogy miként lehet a leggazdaságosabban lefedni egy 12 000 m²-es teret. Az adott léptékben ezek ugyanolyan jelentőségű kérdések. Ilyen helyzetekre igyekszünk megoldásokat találni – léptéktől függetlenül.

MZs.: Az említett 20 m²-es és 20.000 m²-es példák konkrét munkák?

VEÁ.: A volt Óbudai Gázgyár területére írtak ki pályázatot egy velodrom-pálya megtervezésére.1 Ez a nagyléptékű projekt, erre készítünk koncepciót. Ez egy nagyon összetett munka, mert nemcsak a pályát kell megtervezni, hanem annak a környezetét is, sőt a városba és annak infrastruktúrájába történő beágyazás lehetőségeit is. Az urbanisztikai kérdés ugyanolyan fontos, mint maga az épület és a pálya. A kisléptékű munka egy lábakon álló ház a Duna-parton. Ezt az épületet egy gyermekszívsebész orvos megbízásából tervezzük, akinek régi vágya volt, hogy legyen egy ilyen építménye. Most úgy néz ki, hogy ez megvalósul.

MT.: Az építmény fő funkciója, hogy a megbízónak lehetősége legyen elvonulni, de ha ügyeletes, és gyorsan be kell mennie a kórházba, akkor ezt is megtehesse. A csavar ebben az, hogy az orvos a közeljövőben fogja letenni a motorcsónakvezetői vizsgát, így hajóval fél óra alatt beér majd a belvárosba.

MZs.: Mondtátok, hogy a velodrom-pályát egy tervpályázatra készítitek. Viszonylag gyakran pályáztok. Miként dől el, hogy mely megmérettetéseken indultok?

VEÁ.: A velodrom esetében a lépték érdekel bennünket. Korábban nem készítettünk ilyen nagyléptékű tervet, kíváncsiak voltunk, hogy képesek vagyunk-e átlátni egy ilyen feladatot.

MZs.: Tamás triálos múltja nem járult hozzá a választáshoz?

MT.: Valószínűleg az is közrejátszott, hiszen vagy a téma vagy a helyszín indítja be a fantáziánkat. Ebben az esetben a Duna-part is foglalkoztatott bennünket, valamint az, hogy egy volt gázgyár területére kell tervezni az objektumot. A meglévő közeg is nagyon inspiráló számunkra.

MZs.: Úgy tűnik, a Duna visszatérő motívum a munkáitokban. Nemcsak itt jelenik meg a folyó és a folyópart, hanem a szívsebésznek készülő tervnél is, valamint egy nemrégiben meghirdetett pályázat esetében, melynek keretében egy installációt kellett tervezni a folyóra.

MT.: Mondhatjuk, hogy vonzódunk a Dunához. Egy ideje gondolkodunk azon is, hogy keresünk egy bérelhető lakóhajót és ott rendezzük be az irodánkat. A Tiszán láttunk hasonló példát, ahol Vesmás Péter építész, nagy kajak-kenus, a saját maga által épített lakóhajón vezeti az irodáját.

MZs.: Visszatérve a pályázatokhoz: milyen koncepciót követtek, pályázatok útján igyekeztek megbízásokhoz jutni és ismertté válni?

MT.: Két szálon futnak a projektjeink. Ennek kapcsán is a léptékeket említeném, ugyanis a kisebb léptékű munkáink elsősorban megbízás útján jönnek létre, míg a nagyléptékű terveket pályázatokra készítjük. Ez a két irány nagyon jól kiegészíti egymást.

VEÁ.: Vannak olyan projektjeink is, amelyekbe saját örömünkre vágunk bele. Ilyen többek között az a munkánk, amely során városi bivakokat terveztünk nagyvárosok tetőzónájára. Ennek a tervnek köszönhetően kaptunk meghívást a 11. São Paulo-i Építészeti Biennáléra.

MZs.: Többször emeltétek ki a léptékek jelentőségét…

VEÁ.: Nagyon izgalmas ezeket a kérdéseket a statikai és a műszaki oldal felől vizsgálni. Vegyük alapul például az evezőspályára meghirdetett céltorony pályázatot, melyen első helyezést kapott a tervünk: ebben az esetben egy meghajtott papírlap inspirált bennünket. Kisléptékben kísérleteztünk, majd létrehoztunk egy nagyléptékű tervet. A nagyléptékű dolgoknál hasonlóképpen indul el a fantáziánk, mint a kisebbeknél, például egy bútor csomópontja esetében. Mindketten tanítunk a MOMÉ-n, és a diákjainknak is mindig azt mondjuk, hogy az egyik legfontosabb dolog kisléptékben kikísérletezni valamit, ami lehet, hogy első körben még nem úgy működik, ahogy azt elképzelte a tervező, de minél többet foglalkozik vele, annál előbb találja meg az adott kontextusban a legmegfelelőbb választ a problémára.

MZs.: Miben rejlik mindennek a komplexitása?

MT.: A gondolat lépték-független. Ebben az az izgalmas, hogy egy gondolatot, egy ötletet miként lehet egy adott léptékre lefordítani. Ez egy aránybeli kérdés. Tehát nem a léptéken van a hangsúly, hanem azon, hogy a gondolat hogyan képes integrálódni például egy bútorba, vagy ugyanaz a gondolat egy céltoronyba.

VEÁ.: A céltoronynál maradva: ennek megtervezése több párhuzamos gondolati síkon zajlott. Nem egy megszokott, függőleges tornyot terveztünk, hanem egy vízszinteset. Ezzel azt szerettük volna elérni, hogy a verseny legizgalmasabb szakaszát, a célba érkezést minél többen láthassák. A főbírók, akik a befutás pillanatát ellenőrzik, akár le is tudnak ülni. De mindenki más is, aki helyet kap a céltoronyban, felülnézetből láthatja a verseny végét. Nem egymás alatt, hanem fentről és magasról, lineáris elrendezésben.

MT.: A lineáris elrendezésnek volt még egy hozadéka: a függőleges céltornyok befolyásolják a széljárást, aminek eredményeként gyorsabb és lassabb pályák alakulnak ki. Így viszont, hogy egy szintre emeltük és lábakra helyeztük a tornyot, nincs különbség a pályák sebessége között. Ily módon a verseny egyensúlyának szempontjából is jó megoldásnak tűnt ez az elrendezés. A Magyar Kajak-Kenu Szövetség Spotárgfejlesztési bizottságának elnöke, Petrovics Kálmán elmondása szerint a világon sehol máshol nem alkalmazták még ezt a megoldást. Ami egyébként ennek a munkának a során inspirált bennünket, az a sporthoz való viszony: a hajó egy gyönyörű, feszes, hosszú, arányos test, ami szinte a víz felett suhan. A sportág ezen tulajdonságát kezdtük el boncolgatni, valamint azt, hogy ez vajon hogyan artikulálódhat az építészet nyelvén.

MZs.: Visszatérve a BIVAK-hoz: hogy jött a névválasztás? Mit jelent számotokra a bivak?

MT.: A bivak, a bivakolás egy nagyon alacsony komfortszintű válasz egy szélsőséges helyzetre. Ez nem egy épülettípus, hanem egy menedék, amit egy adott helyzet megkíván: a lehető legkevesebb eszközzel túlélni a szabadban. Például éjszakára beásod magad a hóba, reggel pedig mész tovább.

MZs.: A munkamódszeretek is olyan, mint egy túlélési kézikönyv?

VEÁ.: Lehet, hogy komfortosabb lenne beülni egy nagy irodába, vagy kipróbálni még három másikat akár külföldön, de úgy érezzük, hogy a mi előrehaladásunkhoz érdemes egy kicsit „bivakolni".

Molnár Zsuzsanna