A jövőbe mentett múlt – vertfalú ház felújítása és bővítése Velencén

„… az elkészülésnek az a módja, hogy a ház birtokosa egyúttal a ház elgondolója, elkészítője is, teszi az ilyen házat igazán családi házzá, az ilyen lakást igazi otthonná. A ház építője ebbe a házba beleteszi minden tudását, gondját, gondolatát, jóakaratát, érzését, beleteszi egyéni lelkét." – írja gondolatait majd’ száz éve Kós Károly A lakóház művészete című írásában az ember otthonteremtő képességéről, arról a többletről, mely a népi építészet saját kézzel épített házai esetében beivódott a falakba, a terekbe, a részletekbe.

Kós Károly idézett gondolatai arról az igen hosszú, nehéz, akadályokkal és dilemmákkal teli, mégis csodálatos folyamatról szólnak, melyben az első gondolatok, kérdések szépen lassan válaszokká fogalmazódnak, majd kézzel foghatóvá válnak; és elkészül egy otthon. Ma már csak keveseknek adatik meg, hogy megtalálja a helyet, ahová aztán elgondolja házát, és saját maga fel is építse azt.

Erről a kiváltságos, de küzdelmes tapasztalásról szól írásom, mely nagyívű, személyes hangvételű elbeszélése egy talált otthon továbbépítésének.

Rátalálás

Velence ófalujában sétálva igen kitartónak kell lennie annak, aki hagyományos, népi építészeti emlékeket keresgél. A robbanásszerű lakosságnövekedést megélő település drasztikus átváltozása zajlik már évtizedek óta, a településszövet tömörödésének és a falusi arculat elvesztésének visszafordíthatatlan folyamatával szinte törlődik a múlt az egykori kis halászfalu helyén. Ilyenkor még inkább felértékelődnek és felerősítendőek azok a szálak, melyek kapcsolatot tudnak biztosítani a réggel, a múlttal.

Egy ilyen szálra bukkantunk hét évvel ezelőtt egy őszi sétán. Véletlenül. Nem műemlékről van szó, sőt még csak helyi védettséget sem élvezett a több, mint 100 esztendős ház, melynek oka valószínűleg a hatvanas években végbement utcafronti és telekhatármenti homlokzati átalakításokkal keletkezett „újszerű" megjelenésben keresendő. Ekkor ugyanis a hagyományos, háromosztatú plusz kamra elosztású tornácos, vertfalú ház színezett kőporos vakolatot kapott ezen két homlokzati sávon, valamint az utcára néző tisztaszoba 2 kis ablakát egy 3 szárnyú ablakra cserélték. Az utcáról már csak a tornácajtó jelezte, hogy itt valami más bújuk meg, mint amit a szemünk elsőre látni enged, melyben bizonyosságot nyertünk, ahogy a sűrű növényzeten át bekukkantottunk a fa oszlopos tornácra, és az előtte elterülő virágoskertre a nagy diófa árnyékában, közepén a kerekes kúttal.

A házban járva egyfajta csodálatos konzervációval szembesültünk, mely meghökkentő volt az utcai nézet után. A szobák ragyogó fehérre meszelt falain szőttesek és régi fekete-fehér képek lógtak, vaskos régi fabútorok és -ágyak illata töltötte be a hűs szobákat. A fagerendás födém kitűnő állapotban húzódott végig a helyiségek sorain, nyikorgott a talpunk alatt a fapadozat. Csak áram volt a házban – az is itt-ott –, se  víz, se fürdőszoba, se konyha. Az első gondolatunk eljövetelünkkor mégis az volt, hogy ez a ház nekünk túl jó. Túl jó ahhoz, ami az eredeti elképzelésünk volt, ha a leendő otthonunkra gondoltunk: egy épp hogy még álló házat újragondolunk és a saját elképzelésinkre szabjuk azt, építészek lévén egyfajta „nagy és új alkotásként" gondoltunk rá. Viszont ez a ház készen volt, még akkor is, ha nem felelt meg a korszerű, mai házhasználati igényeknek, sőt más alighanem idejétmúltnak – leginkább bontandónak – aposztrofálta volna. De mi erőt, emlékeket, egy élet munkáját láttuk benne, mely sokkal nagyobb értéket képvisel annál, hogy bárki alapjaiban megváltoztassa. Így elbúcsúztunk.

Mégsem hagyott el bennünket a gondolat, melynek magját a ház és az udvar megragadó hangulata elvetett bennünk. Visszatértünk egy újfajta lelkülettel és nyitottsággal, és engedtünk a gondolatnak: Rátaláltunk!

Lakva ismerszik meg

A következő két év az ismerekedéssel és tervezéssel telt. A házat több, mint egy éven keresztül használtuk az eredeti állapotában, időszaki jelleggel. Ez tökéletesnek – és igen szükségesnek – bizonyult arra, hogy közel kerüljünk hozzá és valóban megértsük és megérezzük működését. Sok minden teljesen egyértelművé vált így, ami rajzasztal mellett nem biztos, hogy annyira egyszerű döntés lett volna.

A földház speciális hozzáállást, gondolkodást, tudást igényel a felújítóktól és a benne lakóktól, ez nem titok. Sajnos ma már ez a tudás nem öröklődik át automatikusan apáról, fiúra. Az én esetemben is ez történt, hiszen még úgy sem voltam már birtokában ennek a tudásnak, hogy vályogházban nőttem fel… Így kerültek elő a szakkönyvek, témában jártas szakemberekkel egyeztettünk, és persze kikértük az otthoniak véleményét. Ezek alapján no meg persze a gyakorlatban tapasztaltak mentén sok teljesen hagyományos, és néhány újszerű gondolattal fogtunk bele a munkába. Sajnos az ott lakás alatt szembesültünk vele, hogy a falak vizesednek pár helyütt. A feltárások alkalmával szerencsére kiderült, hogy nincs nagy probléma, mindössze mindenhonnan le kell vernünk a cementes vakolatot, ki kell szellőztetni a falakat, melyre hagynunk kell pár hónapot.

A kényszerpihenő jó alkalmat adott további feltárások elvégzésére, valamint a korszerű, de a földfal tulajdonságaihoz igazodó rétegrendek és részletek kidolgozására. A falak és a padló akadálytalan szellőzése érdekében körbe szellőzőlábazatokat alakítottunk ki, ezeknek ütköztettük a korszerű víz és hőszigetelt rétegrendet. A falakat mészvakolattal láttuk el kívül belül, és a belsőépítészeti tervezést is a mentén kezdtük meg, hogy ezekhez lehetőség szerint ne érjünk hozzá, ne toljunk rá bútorzatot, valamint minimalizáljuk új belső falazat kialakítását.

A gépészeti és elektromos kábelezésnél célunk volt tartani, hogy új vezetékeket ne kelljen bevésni a földfalba. Így egy könnyűszerkezetes „okosfalat" húztunk be az épület hosszába, melyre a ház megfelelő traktusmélysége adott lehetőséget. Ebben a falban fut az összes kábel és ezekre került a bútorozás. A vizes helyiségeket egy helyre csoportosítottuk ház a házban elven úgy, hogy a föld falak és új falak között légrést hagytunk, mely alul-felől így szellőzik. A fa födémet csak lenolajjal kellett átkennünk, az egykori füstös konyha részben megmaradt kürtője helyén pedig nem pótoltuk a födémet, hanem az eredeti formára utaló, szerelt kürtőt alakítottunk ki, melyet egy motorosan nyitható, árnyékolható nyílás zár, biztosítva az új térsor bevilágítását és a keresztirányú átszellőzést. A vályogház vaskos falai következtében igen hűvös tud maradni a legforróbb napokon is, de gondoltuk, hogy a fűtésszezon idejére nem árthat a kiegészítő réteg. Így a fafödém anyagtapasztására cellulóz hőszigetelést fújtunk, mely párazáró réteg nélkül is ellátja hőszigetelő funkcióját, így nem akadályozza a ház további természetes lélegzőképességét, valamint a falakra nádpalló szigetelést tettünk, melyre hagyományos eszközökkel hordtuk fel a mészvakolatot.

A belső vakolat leverése során szembesültünk azzal is, hogy a házban egy nyílás maradt meg csupán eredeti helyén és méretében; ennek pozícióját és méreteit alapul véve szerkesztettük végig az új nyílásokat, azt szem előtt tartva, hogy minden szobából kiléphessünk a kertbe. Így alakult ki a tornácra néző ablakok és ajtók ritmusa.

Az új fejezet

A hagyományos három-négyosztatú házak hasznos alapterületei sokszor szűkösnek bizonyulhatnak megváltozott házhasználati szokásaink és a belső térben eltöltött idő megnövekedésének következtében. Bővülő családként mi is ezzel szembesültünk; a földház négy traktusa megtelt a hálószobákkal és a fürdőkkel.

A bővítés irányán nem sokat gondolkodtunk, hiszen az eredeti oldalhatáros beépítésekre jellemzően – ahol az épületek egymás mögött sorakoznak – a meglévő ház mögé, annak folytatásként álmodtuk meg az „új házat". A „felfelé való gondolkodás" egyébként sem tanácsos az ilyen épületeknél: megnöveli a terheket a földfalakon és a fafödémen, valamint az átszellőztethető padlás beépítésével az épület hőtechnikai adottságai nagyban vesztenének értékükből. Az új egység így a volt gazdasági udvarban, a gazdasági épületek helyén jött létre, tengelyében a nagy diófával.

Az új házban egy nagy térbe csoportosítottuk a modernkori helyiségeket, ahol a nagy légtér, a nagy üvegfelületek a nyitottságot szimbolizálják; ide várjuk a vendégeket, sokan elférünk, gyorsan átrendezhető a szellősen bútorozott ház. Az osztott üvegfelület nem nyitható, látványában képez csupán kapcsolatot az udvarral, viszont a két bütü nyíló felületei a funkcionális ki-és beközlekedésre adnak lehetőséget. Egyúttal ezek a nyílások biztosítják a ház hosszanti átszellőztethetőségét forró napokon.

A régi és az új ház közötti lapostetős bejárat egyszerre képez elválasztást és összekötést. A szerkezetében két külön „életet élő" ház találkozásánál minimalizáltuk az összeérő felületeket, így elkerülve a repedéseket és egyéb épületszerkezeti problémákat. Ez a köztes megérkező zóna fokozatot képez a kint és bent között; a vadszőlővel futtatott pergola előtere a belső, üvegezett falú, apró térnek, melyből nyílik a két épületrész. E köztes térrész a növényzetet is engedi befutni a két ház közé, mely évszakonként átfesti a kis helyiséget.

Örökölt tudás, alkotott jövő

Az elmúlt öt esztendő alatt a használat visszaigazolta a két ház tökéletes együttműködését.

A föld házban – amit mi csak öreg háznak nevezünk – töltjük időnk majdnem felét; itt alszunk, a gyerekek itt játszanak, itt tanulnak – feltéve, amikor nem az udvaron vannak. Ez a pihenés és a feltöltődés helye. A vályogház 75 cm vastag falaival nyáron hűvös, télen kellően meleg, nagy szélben és zivatarban is csendes, igazi oltalmazó, menekülőhely. Saját bőrünkön tapasztaljuk benne a sok helyütt olvasható, hallható dicséretét népi építészetünk magától értetődő energiatudatos, öko-, bio-, zöldépítészeti tulajdonságainak, melyeket talán mégsem hangsúlyozunk kellőképpen (látva a mai új lakóépületek telepítési, tömegképzési, anyaghasználati és megjelenésbéli gyakorlatát). A keletre tájolt tornácos földházzal megörököltünk egy tudást, melyet gondosan őrzünk és ápolunk:

• a földfalak lélegeznek, ezzel természetes környezetet biztosítanak a benti tartózkodás alatt,
• a természetes anyaghasználat magától értetődő módon környezetkímélő,
• a ház tájolt, a tornácos kialakítás akkor engedi be a napot a helyiségekbe, amikor arra a leginkább szükség van
• az üres padlás hőszigeteli a házat, télen benntartja a födémen felfelé kijutó meleget, nyáron átszellőztethető,
• bekerülő gépészet megfelelő méretezésével az energiafelhasználás optimalizált, gépek nélkül is épít a megújuló energiákra,
• nem használunk sehol hűtést, nincs napelem, az áramhasználatunkat minimalizáljuk.

Az energiatakarékos, amit nem használunk!

A téli-nyári lakáshasználati szokásaink elkülönülnek. Különösen fontos ez az “új ház" esetében; a réteges fa szerkezetű épületrésznek nincs tömege, és így hőtároló képessége sem, vagyis gyorsan hűl, és gyorsan melegszik. Nyáron innen az élettér kitevődik az udvarra, télen viszont itt zajlik a családi élet nagy része, a meleget adó kályha körül.

A kert, a homlokzatokra és kerítésekre felfutó növényzet, a haszonkert a gyógynövénykerttel és a gyümölcsöskert is mind-mind ugyanolyan fontosak, mint maga a ház. Az eredeti és az újonnan telepített növényzet mögött tavasz végétől a házak szinte eltűnnek, majd újra előbújnak ősz végén a lombok hullásával. Az udvar belső "táji" környezete, a kertek az épített elemekkel egyenrangú helyet képviselnek a nagy egészben.

Első látásra és hallásra olybá tűnhet, hogy ellentétes elvek határozzák meg a két házat – mely funkcionalitásuk és anyaguk szerint igaz is lehetne. A meglévő ház nehéz, zárt, állandó, míg az új könnyű, szellős, változó. Mégis igen sok párhuzam mentén alkottunk meg az „új házat" a „öreg házat" alapul véve. A tömegképzést tekintve az új rész egy szinte levegővételnyi szünettel követi a régit, annak arányait tartva, egységes raszterkiosztásra szerkesztve. A nyugatra néző két tetőablak télen beengedi a terekbe a napot, így természetesen hasznosítva a napenergiát fűtik a helyiségeket, míg nyáron a zárt árnyékolóval kizárják azt. Viszont éjszakai kinyitásukkal mind a két ház keresztbe átszellőzik, és így hűthető. Mind a két épületrész előtt igen fontos a lombhullató növényzet tudatos közelengedése a házakhoz, hiszen ezek természetes módon árnyékolnak nyáron, télen viszont eltűnnek, utat engedve a napsugaraknak. Míg a régi házon a természetes anyaghasználat kapott jellemző, addig az új egységben tudatos választás.

Világot építünk, a magunk világát

Elbeszélésem végére érve folytatnám Kós Károly fentebb idézett mondatait:

A mi házunknak lelke van. Bár a földházat nem mi, sőt nem is apáink, dédapáink verték, egy másik család adta át kezünkbe több évtizedes múltját vele. A kezük munkája, az ő szeretetük és gondosságuk él ebben a házban, melyet féltő szeretettel és alázattal alakítottunk és alakítunk magunk képére. Hozzátesszük azt, amire ma nekünk szükségünk van, de próbálunk belőle semmit sem elvenni. Saját kezünk munkájával gyarapítjuk legjobb tudásunk szerint, bízva abban, hogy ezt a hozzáállást gyermekeinknek is tovább tudjuk adni. Így építve a jövőbe a múltat.

Bordás Mónika