A képzelt világ rehabilitációja – Kaszap Lilla diplomaterve

A „Képzelt világ rehabilitációja" különleges koncepciója a függőség és a művészet kapcsolatát állítja fókuszba. Kaszap Lilla tervében a pécsi ipari csarnok rehabilitációja nem csupán építészeti megújulást jelent, hanem az emberek életének újraformálását is: egy útkeresést a művészetterápia szintjein keresztül. A Breuer Marcell diplomadíjas munkát a tervező szavaival mutatjuk be.  

Témaválasztás

Csupán két szóból indult az egész: MŰVÉSZET és TUDATMODÓSÍTÓ, ebből született meg a „Képzelt világ rehabilitációja". Rohamosan változó világunkban rengeteg impulzus, inger éri az embereket, amiket nagyon sokan nem tudnak kezelni, így valamilyen pótcselekvéshez fordulnak, hogy „feldolgozhassák" vagy háttérbe szoríthassák ezeket a problémákat. Ez rengetegszer átcsap a függőség világába. Ma már minden ember függ valamitől. A függőség az ember rosszul sikerült alkalmazkodási kísérlete a szenvedés elkerülésére.

Drog és művészet kapcsolata – szerekkel alkotva

„A tudatmódosítás az alkotás elődje vagy fordítva?"

A dolgozat rámutat, hogy a művészetek és a tudatmódosítók kapcsolata ősi, számos híres művész, költő élt ilyen szerekkel. Felmerül a kérdés ebből fakadt-e tehetségük vagy alapjában bennük gyökerezett e mag. Azonban a pszichoaktív szerek serkenthetik ezt a képességet, VISZONT csak azokat képesek, amik alapból belénk vannak kódolva.

Művészetterápia – a kifejezhetetlen kifejezése

Amiket kábult állapotban látunk, képesek vagyunk megvalósítani, hiszen a művészet egy csatorna, amin keresztül kiáramolhat belőlünk minden, és alakot ölthet. Átalakít, formál. Hiszem, hogy a művészet megreformálhatja a rehabilitáció hatékonyságát, a terápiások függőségéhez kapcsolódó, beivódott cselekvéseit. A függőségük „kulcsa" (az anyaga és annak halmazállapota) helyeződik új megvilágításba, a berögződött mozdulatok átalakulnának a művészet által.

Helyszín

Egy város, amely színes, számos kulturális örökséggel rendelkezik: Pécs. De mégis miért?

A Zsolnay Fényfesztivál, egyfajta mámort testesít meg, képzelt világot varázsol ebben az időszakban a városba. Egy színekkel dúsított extázist, ami szorosan kapcsolódhat egy-egy szer használatához.

A legnagyobb probléma a függőség kezelésében a reintegrációban rejlik, ezért lett a helyszín Pécs külvárosában egy használaton kívüli ipari csarnok. Menteni a menthetőt és azt, aki változni akar. Ez az épület erőt fog adni az itt élő embereknek. Hiszen nem rombolásra és újraalkotásra ítéltetett, hanem rekonstrukcióra (rehabilitcióra), így szimbolizálva az ember képességét is a „megjavulásra" és a társadalomba való visszatérésre. Megtestesíti az ember–épület metaforáját.

Minden értékes.

Koncepció

Ipari csarnok – a művészetterápia világa

Az épület belseje egy labirintust idéz, amiből a terápiások feladata és munkája megtalálni a kiutat vissza a társadalomba. Vasbeton és acél pillérek erdeje, köztük különböző magasságokban átkötésekkel. A tér végtelen játéka fogalmazódik meg benne. A művészeti technikák terápiás hatását használva kapták meg a szintek a funkciójukat. Egy folyamat megy keresztül a szinteken lentről felfele haladva.

A művészetterápiás technikák nehézsége a magassággal nő. A hasonlat magában a magasságban rejlik, először a gödör aljára kell kerülnünk, hogy utána kitörhessünk. A földszinten van a kezdetek állapota, mindennek a kiindulópontja és a saját maguk analizálásának kezdete, a problémák megfogalmazása és formázása. Az agyag és a plasztika egyéb eszközeivel az alkotások egyek az egyénnel, a terápiások saját magukat formázzák a műveken keresztül.

Ha egy szinttel fejjebb megyünk, már egy könnyedebb, lágyabb művészeti technikával találkozhatunk, ez a festészet. Ez a „műhely" elsősorban arra alkalmas, hogy a festett lepedőkkel beborított tér alkotásként folyjon le a silókról átívelve a két szinten, és egy hatalmas színkavalkádót adjon az egész épületnek. A lepedők adta könnyedség miatt itt már egy érzékszervekkel való festés, például ujjfestés (vagy bármely más testrésszel) is teret kap, itt a terápiás maga az eszköz, nincs közvetítője, mert ő maga az.

A legfelső műhelyszint a „legnehezebb", a legtöbb koncentrációt igénylő technikát kapta, ez már egy lépésnyire van a társadalomba vezető úton. A grafika és varrás nagy figyelmet, fegyelmet és precizitást igényel. Ezen túlmenően egyesek olyan eszközt kapnak a kezükbe, ami akár a függőségük alapeszköze lehetett a múltban. Egyfajta kihívás, kísértés és mérföldkő. A grafika a ceruza, kréta, szén eszközét foglalja magába. A szinten ezért egy kisebb varróműhely és egy rajzterem kapott helyet.  Ez a szint közvetlenül a vasbeton silók alatt helyezkedik el, azonban kisebb alapterületet kapott az épületen áthasító híd miatt, ahol az alatta levő szint dupla belmagassága szeli ketté a két műhelyt. A híd által létrejövő égbetörő dupla belmagasság nem csak az alatta levő funkciónak ad teret, hanem festett függyönyszerű lepedőknek is, amit a terápiások formálnak folyamatosan, ez egy interaktív kiállítási eszköz is, amely kiállítóteret teremt a nyitott műhely időszakára.

Tartályok hasznosításának koncepciója

A tartályokból álló rengetegbe a rehabilitáció bensőséges része kap helyet, maga a bentlakásra alkalmas rész, illetve az ehhez szükséges közösségi funkciók és terápiás helyek. A tartályos épület formálásakor egyes tartályok kivételre kerülnek, hogy a vertikális közlekedők könnyebben behelyezhetőek legyenek, illetve a bejárati szituáció is hangsúlyt kapjon.

Az elemelt földszinten a közösségi funkciók kapnak helyet, míg az első szinten a terápiás helyiségek. Négy tartály összenyitása adja a csoportos foglalkozások helyszínét, a maradék tartály képezi a 12 lépéses programot, azonban csak 11 tartály maradt. Ezen a szinten köt be a híd, mely átvezeti őket a művészetterápia világába, abba a képzelt világba, amit a drogok adtak nekik. Viszont ez annál színesebb és egyedibb, főleg hogy ők irányítják, és nem a drogok őket. Ők festik, formálják, ahogy akarják saját akaratuk és tudatuk által. A csoportterápia és egyéb funkció miatt csak 11 tartály maradt a lépésekre, így a 12. lehet a híd mely szimbolikusan visszavezeti őket a társadalomba.

A következő szinten a szálláshelyek kaptak helyet, két részre osztva: a terápiásokra és az úgynevezett „félutas programra". A félutas program azok számára kínál lakhatást, akik már kikerültek az intézetből, van munkájuk, viszont még nem képesek saját magukat eltartani. Így lehetőséget kapnak, hogy megteremthessék az új életük alapját. A két szárny közötti tér azt a célt is szolgálja, hogy fenntarthassák a kapcsolatot azokkal, akik még terápiásként laknak itt, ösztönözhessék őket a változásra, hogy lássák a fényt az alagút végén.

Zárszó

A rehabilitációs központ nemcsak a bentlakók gyógyulását segíti elő, hanem a társadalmi párbeszéd színtere is, ahol a külső érdeklődők bepillantást nyerhetnek a páciensek történeteibe és alkotásaiba. Ez ösztönzi a közösségi kapcsolódást, valamint csökkenti a függőséghez kapcsolódó társadalmi megbélyegzést.

Kaszap Lilla