A kéz három ujja

73 lakás, 7 üzlet. Bevezetõ sorok egy új, csepeli, önkormányzati bérház épület-együtteséhez, melyet Csernyánszky Gábor (RADIUS Építészmûterem) tervezett.

Az épületcsoport – szívesebben mondanék lakótelepet, vagy telepszerû beépítést, ha nem tapadnának ezekhez a kifejezésekhez a mai magyar köznyelvben bizonyos negatív tartalmak – jelenlegi állapotában csak egy darabja annak a tervezett struktúrának, amely a csepeli belváros és a gyár közt támadt szakadás befoltozására hivatott. Így egyelõre festõi magányban áll, a szanált terület közepén, a Rákóczi út és egy ideiglenes helyzetû, jelenleg még a telken futó, tehermentesítõ út által leszabott tömbben.

Két félnyeregtetõs tömeg egy hosszirányú (észak-déli), belsõ, süllyesztett parkolóutcát fog közre, és ez az épületpár három, változó hosszúságú keresztszárnnyal egészül ki. A már átadott részek – a hosszszárnyak meghosszabbításaival és két további, most épülõ keresztszárnnyal fognak bõvülni, így a két ütemben felépített együttes képlete a kéz tenyeréhez és öt ujjához lesz hasonló. Egy alapos épületelemzéshez tehát mindenképpen meg kellene várni a második ütem átadását, de a meglévõk máris odafigyelésre késztethetik az arra járót.

Erõs, karcos telep ez; a redukált, a mögöttes funkcióknak alárendelt homlokzatokon telített vörös vakolatbõr feszül. Nem tudok nem asszociálni Itália 18–19. századi „nápolyi vörös" városaira, a „vörös Bécs" Hofjaira és Aldo Rossi talán mindkettõre utaló, rendre visszatérõ, és jórészt papíron maradt, telibe-színes (több értelemben is vörös) építészetére. Ezeket a megkerülhetetlenül historikus ízeket ellenpontozza a trapézlemez-tetõ ipari tárgyilagossága. Mint ahogy talán a telepítés és a telep rezignáltan utopikus vonásait egy, a kivitelezés valóságát elfogadó, az anyagok, építési rendszerek realitásait könyörtelenül vállaló tervezõi magatartás egyensúlyozza ki.

Ahogy a megnevezés-elnevezés („telep"), vagyis a nyelvhasználat és az építészeti fogalomkör viszonya problematikus, és nem függetleníthetõ az elhagyott század második felének történetétõl – illetve attól, amit ebbõl mindannyian hordozunk, a tudatostól a reflex-szintekig – nos tehát, a mûfaj meghatározásakor nem lehet elkerülni, hogy utaljunk a közelmúlt fejleményeire, a gyér honi, és a jóval gazdagabb bécsi példákra. Itt, most elég talán csak megemlíteni, a tipológiai spektrum két végpontján elhelyezhetõ, szakmai körökben közismert Sargfabrik (1993) és Frauen-Werk-Stadt (1994) lakóegyütteseket.

Ezen további, finomabb tipológia után, vizsgálandó lenne még az a növekvõ szakadék is, ami a szakmai elit és a közösség-lakosság ízlése, otthon-fogalmai, és lakásszociológiai státusa között mélyül folyamatosan, nagyjából a mérnök/építészszakma „panel-bûne" óta.

(A fenti címmel, a múlt ködébe veszõ 70-es években nálunk is vetített, svéd tv-sorozatra – „A kéz öt ujja" – utaltam, jóllehet ez a cím talán csak egy szûk generációnak mondhat valamit. A szocdem-alapú, jóléti, svéd nyugatról behozott sorozatban – hippinek látszó – családok építettek, szereltek, fõztek, horgoltak, barkácsoltak, egy sereg gyerekkel, kvázi kommunában, amolyan „mutassuk meg, hogyan lehet humanizálni a városi létet" – alapon...)

Bujdosó Gyõzõ