A medve bőrére

A Spenótház szubjektív tervezéstörténeteinterjú Borsay Attilával

Borsay Attila: 2001 nyarán, a Mesteriskola XVI. ciklusa első évének végén Eltér István, a kamara elnöke bejött az utolsó összejövetelre és elmondta, sor kerül a Spenótház rekonstrukciójára. Személyes erőfeszítésének köszönhetően sikerült rávennie a beruházót, hogy egyrészt meghívásos tervpályázatot írjon ki a feladatra, másrészt, hogy ezen a pályázaton helyet biztosítsanak egy fiatal csapat számára is. Azt gondolta, hogy a Mesteriskola egy teammel részt tudna venni ezen a pályázaton. Az akkori vezetés, Arnóth Lajos és Kapitány József hevesen tiltakozott az ellen, hogy az iskola élesben, meghívásos tervpályázaton mérettessen meg, úgy vélték, hogy ez Szendrői Jenő szellemiségétől rendkívül idegen. Talán féltettek is minket. A Mesteriskola egyfajta műhely, és semmiképpen nem javasolják azt, hogy a hallgatók egy ilyen pályázaton elinduljanak. Amikor Eltér kihirdette a pályázatot, közölte azt is, hogy ha netalántán mi nyernénk a pályázatot, akkor se mi fogjuk kapni a megbízást. Hosszas vita után mégis kijelölődött a hat ember, aki hajlandó volt a nyarat végigdolgozni, hogy egy szeptemberi leadási határidővel befejezze a pályázatot. Akikről szó van: Csendes Mónika, Vonnák Katalin, Pintér Tamás, Herczeg László, Szokolyai Gábor és jómagam.

W.-G. A.: Kik kaptak még meghívást?

B. A.: Finta Stúdió, Puhl Antal, Építész Stúdió, Turányi és Simon, Lakóterv, Balázs Mihály, Zoboki-Demeter, Közti, Helmuth Jahn és a Mesteriskola. A Köztinek, mint az épület eredeti tervezőjének is lehetőséget akartak biztosítani, hogy részt vehessenek a pályázaton, valamint ragaszkodtak ahhoz, hogy egy nemzetközi sztárt hozhassanak magukkal. Ő volt Helmuth Jahn. A beruházóhoz az Anjou Residence a Várban és a MOM Park megvalósítása fűződik.
Mindenki hivatalos volt az indítóbeszélgetésre, a Murphy and Jahn irodából csak emiatt repült valaki Magyarországra, ezért számunkra furcsa volt, hogy három magyar pályázó nem jelent meg. Ezen az ismertetésen a német konzulens építész többször odajött hozzánk és azt firtatta, hogy képesek leszünk-e ezt a feladatot megoldani, nem lesz-e mindez komolytalan, mire Arnóth Lajos elmagyarázta neki, hogy a Mesteriskolán a szakmában dolgozó végzett, diplomás építészek tanulnak, egy válogatott csapat.

W.-G. A.: Gyönyörű lista, rendkívül korrekt eljárás - úgy tűnik, hogy a BHG (Bayerische Hausbau GmbH) - a beruházást egy szakmai közösség tiszteletben tartásával akarta véghez vinni. Mintha a Mesteriskolát illető óvatosság sem eredendő bizalmatlanságból, hanem a projektért való aggódásból származna.

B. A.: Ez így is van, sőt Helmuth Jahn is amiatt került be, hogy ha már kiírnak egy ilyen pályázatot, és annak tényleg ekkora a jelentősége, akkor azon egy világklasszis is mérettessen meg, nem utolsósorban azért, hogy a hazai és a külföldi építészek teljesítménye, ha egy pillanatra is, de összemérhetővé váljon. Ugyanebből az igényből fakadt, hogy a megbízó készíttetett egy kétszázas léptékű modellt a térről, és a pályázók által kötelező munkarészként beadott maketteket ebbe az alapmodellbe illesztették be és vizsgálták meg. A pályázat elkészítése kemény három hónap volt. Utólag azt gondolom, hogy a mi csapatunk dolgozta végig egyedül intenzíven a nyarat. Nekünk arról, hogy irodaraszter, hogy cellás vagy egyterű iroda, hogy bevilágítás, nem sok fogalmunk lehetett, szemben a többi irodával. Ezt a hátrányt csak úgy dolgozhattuk le, hogy rengeteg változatot készítettünk, és sokat beszélgettünk. Czigány Tamás kevéssé, Golda János intenzívebben részt is vett a munkában.

W.-G. A.: Szép, egyenes vonalú és megérdemelt sikertörténetként indult...

B. A.: Nem. A pályázat készítése során kétszer kérdőjeleződött meg a részvételünk. Először akkor, amikor a beruházó vezető tervezőt kért a projekt élére. Úgy ítélték meg, hogy a Mesteriskolának nincs ilyen jogosultsága, így egy levélben értesítettek mindenkit arról, hogy kizártak bennünket. Ekkor hosszú egyeztetés kezdődött. Sikerült az ügyet megoldani azzal, hogy felmutattuk Czigány Tamás és Golda János építészeket, akik nyilatkoztak arról, hogy vállalják vezető tervezői minőségükben ezt a projektet.

Jött azonban egy újabb levél, melyben kérik: írásban nevezzük meg a cégünk helyét, azt az infrastrukturális és jogi hátteret, amellyel biztosítva látják - gondolom - a projekt sorsát. Ilyenünk megint csak nem volt, ezért megint kizártak bennünket, és erről újfent értesítették a többi résztvevőt. Akkor Arnóth Lajossal újra felkerestük a megbízót, és valahogy megint visszakerültünk. Azzal együtt, hogy esélyünk sem volt nyerni, mindannyian egyetértettünk abban, hogy ez egy életre szóló alkalom. Így iszonyatos drukkal és lelkesedéssel dolgoztunk. Végigrajzoltuk a tervet, melynek az akkori jellegzetessége a homlokzati kőrács, az egységes párkánymagasság, valamint a Duna irányába nyitott két court d'honneur volt. A Spenótház jelentette bruttó 35.000 négyzetmétert tartanunk kellett. A program ezenfelül annyiban szabad volt, hogy az önkormányzat által kért földszinti passzázs-rendszerek kialakításával üzletileg hasznosítható területet kellett létrehozni. Ezek mikéntjét nem kötötték meg. A terv elkészült, határidőre beadtuk, majd egy-két nappal a hivatalos eredményhirdetés előtt elkezdtek jönni a gratulálótelefonok. Nem tudom, beszéljek-e erről, de az egy felejthetetlen pillanat volt az ember életében.

W.-G. A.: Valami nem világos: úgy volt, hogy ez a pályázat nem nyerhet. Hogyhogy mégis nyert? Lehet tudni, hogy mi jellemezte e zsűri döntésének dinamikáját? Mitől változott meg az Eltér István által felvázolt B ligás alaphelyzet?

B. A.: Nekem volt egy olyan érzésem, mintha a többi pályázó nem vette volna elég komolyan azt, hogy ez egy munka, egy lehetőség. Meglepetés volt számunkra, hogy egy beruházó meghívja a magyar építészet elitjét, hogy mondja el, ide milyen házat szeretne, és ez az elit nem veszi komolyan a pályázatot. Ez a pályaműveken látszott.

W.-G. A.: Térjünk vissza a zsűrihez.

B. A.: Tíz zsüror volt, öt német és öt magyar. Cselovszki Zoltán, Horváth Z. Kálmán (az eredeti épület statikusa, aki azóta sajnos meghalt), Lázár Antal, Ferencz István és Eltér István. Tekintve a helyszín fontosságát, Eltér István koncepciója szerint úgy állt össze a zsűri, hogy annak lehetséges véleménye - magyar részről - valamelyest vetítse előre a fővárosi tervzsűrik ízlését azért, hogy a terv lehetőleg akadálymentesen menjen tovább a későbbi engedélyezési eljárásokon. Talán emiatt is, öt pályaművet a tízből azonnal félreraktak, mondván, hogy ezt nem. A maradék ötöt kezdték el szelektálni. Puhl Antal került ki elsőként, majd Helmuth Jahn. Az ő tervére azt mondták, hogy korszerű, modern, világszínvonalú, de ezen a helyen nem tudta senki elképzelni. Maradt három terv, az Építész Stúdió, Turányi és a Mesteriskola, amikor Eltér István feltette azt a kérdést a német főépítésznek, hogy - mivel ugye titkos volt a pályázat, elvileg nem ismerték a szerzőket -, hogy mi van akkor, ha a Mesteriskola pályaműve itt van az első háromban? A válasz az volt, hogy akkor sincs semmi baj, majd meglátjuk, haladjunk tovább. Az újabb rostánál kihullott az Építész Stúdió, majd jött egy végső szavazás, ahol nyolc-kettő arányban a mi tervünk nyert a Turányi és Simon tervével szemben.

W.-G. A.: Ha jól értem, ez volt az a pont, hogy ad egy, a tervek minősége láttán vagy megdőlt a bizalmatlanság a Mesteriskola ellen, vagy ad kettő, tudat alatt fel sem merült, hogy bármelyik terv a Mesteriskoláé lehet. Magyarán megszűnt az Eltér István által vázolt: "akkor sem nyertek, ha mégis nyernétek" paradigmája. Ki volt a terv ellen?

B. A.: Nem tudjuk. Azt tudjuk, hogy borítékbontás, Mesteriskola, és néma döbbenet. Az Eltér kirohant a tárgyalóból, és euforikus állapotban hívta az Arnóthot: "Jézus Máriám, ők nyertek!!!" Ez az Ő története volt, Ő harcolta ki, hogy legyen pályázat, Ő politizálta le, hogy indulhassunk - szerintem joggal örült. Sam (Arnóth Lajos - a szerk.) ledöbbent és meg is ijedt. Azután volt egy eredményhirdetés, amire a Turányi nem jött el, helyette Göde András vette át a díjat. Ezután elindultak a tárgyalások a bajorok képviselőivel. Ők is euforikus hangulatban lehettek, több ígéret is elhangzott. Tudták, hogy Mesteriskolások vagyunk, hogy nincs cég, hogy nincs iroda, de nem baj, ez Németországban bevett dolog: kapunk irodát, infrastruktúrát, csak csináljuk. Ahogy haladtak a tárgyalások, szépen elfelejtődött mindez és az egészből semmi nem lett. A meghívási díj a pályázati anyagra ment el, a nyereményből pedig céget alapítottunk. Csendes Mónika a pályázat megnyerése után kiszállt, Szolnokon élt a családjával, jelezte felénk, hogy nem tud a továbbiakban részt venni. Ezzel párhuzamosan elkezdtük körbejárni az építészirodákat azért, hogy tanácsot, emberi támogatást kérjünk, és azért, hogy örüljenek velünk.

W.-G. A.: Már bocsánat, de miért? Mi szükség volt erre? Első körben a terv bizalmat kapott, nekem feleslegesnek tűnik ez a legitimációs kör, arról nem beszélve, hogy Turányi Gábor és Cságoly Ferenc közben Mesteriskolás mesterek voltak, így azt sem lehetne számon kérni, ha bármelyikük számára ez érzelmileg nehezebben feldolgozható helyzetet teremtett volna.

B. A.: Két dolog motivált minket. Az egyik egy udvariassági gesztus volt a Mesterek felé, mégis itt egy ház, egy ennyire frekventált helyen, mit szólnak hozzá; a másik pedig a puszta racionalitás. Bármilyen szakmai segítség jól jött. Nem arra volt szükségünk, hogy megmondják, hogyan kell kőburkolatot egy ablakhoz csatlakoztatni, hanem arra, hogy ilyen esetben hogyan kell szerződni, mire kell figyelni, társtervezőket, szakágakat tudnak-e ajánlani. Az Építész Stúdióban nagyon nagy lelkesedéssel fogadtak bennünket, Cságoly Ferenc kifejezetten gratulált, nagyon örült, hogy végre fiatalok kerülnek ilyen helyzetbe.

W.-G. A.: Kicsit firtatva még a döntést, miért változott meg a BHG korábbi, Mesteriskolát elutasító álláspontja?

B. A.: A pályázati eredmények és tervek láttán eloszlottak a korábbi aggodalmaik. A sajtó - párhuzamba állítva a Kálvin téri új épületekkel, melyek akkor készültek el - azt emelte ki, hogy az egykoron itt álló Európa szálloda kőcsipkéit és oszloprendjeit idézzük 21. századi módon, s egyértelműen pozitívan jellemezték az Akadémiához való illeszkedést. A Virág Csaba-féle üvegdobozok - szerintem és sokak szerint - kudarca után volt egy felfokozott várakozás, hogy ide vajon méltó épület kerül-e?

W.-G. A.: Hogyan kezdtetek bele?

B. A.: Azzal, hogy megalakult a cégünk, már csak egy irodára és egy vezető tervezőre volt szükségünk. Golda János vállalta ezt a feladatot, és elindultak a heti rendszeres kooperációk, részünkről pedig a munka. Amikor kiderült, hogy az irodaígéretekből nem lesz semmi, akkor Herczeg Laci műtermébe költöztünk be úgy, hogy esténként - mivel ott napközben munka folyt - héttől-nyolctól éjfélig-egyig a "konyhaasztalon, sámlin" terveztük a Spenótházat. A BHG tudván mindezt, mégis iszonyatos présbe taszított minket, 2001 októberében már 2002-es tavaszi építkezésről álmodott. A munka folyt, egy az ötszáz és kétszáz szinten dolgoztunk. Igen hamar kiderült, hogy nem megy a két court d'honneur, azokat befektetői és statikai okok miatt is azonnal bedugózták, és helyette két belső udvar lett, ráadásul a hátsó szárnyakkal 12 méteres sávban le kellett lépcsőzni a klasszicista épületek párkánymagasságára. Ezt mi a pályázat idején negligáltuk, mert úgy döntöttünk, a város az eklektikus szövetével túlnőtte a klasszicista zárványt, és ezért nekünk az eklektikus Budapesthez kell idomulni. Ezt azonban az V. kerületi rendezési terv tiltotta. Tartani kellett a területeket, tehát hátrafelé megnyíló belső udvarok és lépcsőző tömeg, az így kialakuló platókon tetőteraszok a Bazilika felé, illetve egyfajta tetőforma-kezdemény, az előírások miatt dőlt kéreggel. Ez a mi vázlatterveinken már szerepelt. Magyarán az épület főbb koncepcióját - a szükség okán ugyan, de - mi alakítottuk ki. És ez napjainkig nem változott.

W.-G. A.: A váratlan fordulat mikor következett be?

B. A.: 2002 márciusában a magyar vezetés jelezte, hogy nagyon bizonytalannak látja a projekt sorsát, nem érzi, hogy megszületnek azok a döntések, amelyeknek meg kell születniük, lassú a tempó, még akkor is, ha már túl voltunk egy elfogadott vázlatterven. Így mindenképpen szükség van tervezőváltásra, illetve egy új vezető tervezőre a csapat élére. Mintha attól féltek volna, hogy megbukunk az összevont tervzsűri előtt. Márpedig ez féléves csúszást jelent a projekt sorsát illetően, ami persze elfogadhatatlan. Golda János - előző napi kérésem ellenére - azonnal feltette a kezét, s képletesen szólva elszaladt. Talán nem tudott azonosulni a tervvel, nem tudta ötünk munkáját kézben tartani. Akkor már tökéletesen el volt havazva a debreceni egyetemmel, a Teampannonnal. A tervezőváltás miatt két kollégánk, Vonnák Kata és Pintér Tamás is felállt.

W.-G. A.: Ezt az egész helyzetet a beruházó a ti nyakatokba varrta?

B. A.: A tapasztalat és persze az ebből származó határozott fellépés hiányzott. De rögtön jelezte, hogy a további munkákban feltétlen számít a csapatra, sőt az új vezetőnek - megelőzendő mindenféle pletyka lábra kelését - feltétel, hogy befogadjon minket. Építészetileg pedig természetesen az eltelt fél év munkáját kell folytatni. Megkérdezte, hogy melyik meghívott pályázóval tudnánk együtt dolgozni. Mi Turányit és az Építész Stúdiót jelöltük meg. Ekkorra már mindkettőjükkel tárgyaltak. Míg Pálfyék kerek perec elutasították a felkérést, addig Turányi Gábor örömmel vállalta az együttműködést. Első mozdulattal lemondta a zsűrit, azt egy hónappal későbbi időpontra kérte. Vele dolgozni számunkra is megnyugtató és megtisztelő volt, arról nem beszélve, hogy a két pályázati terv nagyon hasonlított egymásra, a tetőt ő egy elemként formálta, a homlokzatot pedig lyukarchitektúraként adta elő. A megbízó a lehetőségekhez képest a lehető legkorrektebbül járt el, mi örömmel mentünk bele Gáborral a szerződésbe.

W.-G. A.: Megnyugtató volt végre egy profi segítsége?

B. A.: Igen. Csakhogy szerintem ő is bizonytalan volt. Utólag úgy érzem, tartott a feladattól, soha nem épült korábban ilyen nagy épülete. Az összevont nagyzsűrin aztán a terv könnyedén átment. Ez alkalommal a legfőbb változás a szoborszerű plasztikus tető megjelenése volt, ami a korábbi, fekete palafedésű lapostetőt váltotta fel. Nyár elején leadtuk az engedélyezési tervet, majd egy kis pihenő következett. Turányiék tehát elkezdték csinálni a dizájnt, nálunk meg maradt a feldolgozás.

W.-G. A.: Kissé sorsszerűnek tűnik az ügy, olyan kellemetlen tanulópénz, ami sajnos a kultúránkban kódolt. Valami mélyebb drámának is le kellett zajlania, mi volt az?

B. A.: Lesz majd az is. A kiviteli terv tíz hónapját én senkinek sem kívánom. Itt készültek a lepedőnyi rajzok, és hiába kértük többször is a kollégákat, hogy legyen valaki, aki hetente ránézne a tervekre, olyasvalaki, aki már látott ekkora házat, és segíteni tudná az irodai munkánkat, erre nem került sor. Menet közben aztán kiderült, hogy a király meztelen, kiviteli tervet nem tudnak készíteni, az irodában nincs gazdája a munkának, nem látják át a feladatot, teljes fejetlenség, kapkodás, hiba, hiba és hiba. Jönnek drótpostán a homlokzati rajzok, amelyeken az összkóta nem egyezik a részkóták összegével. Naponta többször. És mindig az utolsó utáni pillanatban. Ők nyaralni és telelni mennek, mi dolgozunk. Az a profizmus, amiről azt feltételeztük, hogy a Turányi-iroda mellett részünk lesz, nem igazolódott be. Folyamatos részhatáridőkkel egy harmincötezer négyzetméteres házat csinálunk, ráadásul átalakítást, ami köztudottan sokkal több munka, mint újat tervezni. Különösen egy ilyen fizikailag nagyon rossz állapotú épület esetében.

Közben pedig a Tanár úr kimarad a munkából, gyakorlatilag a frissen végzett egyetemisták felügyelet nélkül teszik a dolgukat. Kooperációra csak nagy ritkán jön el, mintha ez nem az Ő háza lenne. Ha eljön, öt perc után elrohan. Ilyet még nem láttam.

A kiviteli terv 95%-a nálunk készült, beleértve a teljes belsőépítészetet, a Turányi-iroda a homlokzatokat és a tetőt tervezte. Az összes terv fejlécén, akárcsak a prezentációkon, beleértve egy müncheni "fellépést", a két cég közös logóval szerepelt építésztervezőként. Ráadásul a homlokzathoz a beruházó egy német homlokzattervező specialistát foglalkoztatott, aki korábban a Koolhaasnak, a Diener & Dienernek és a Jahnnak tervezett homlokzati szerkezeteket. Egy ilyen páratlan együttműködési helyzetben szerintem sokkal több lehetőség lett volna, mint egy egyszerű ablakos ház... és apránként előállt a kőrácsunk színes üvegből...
Amikor leadtuk a terveket, hosszú, hosszú csönd következett, ugyanis tudomásunk szerint Németországban leállították a beruházást.

W.-G. A.: Most mégis épül, bár van némi megtorpanás...

B. A.: Igen, 2004 január-februárjában eldőlt, hogy mégis felépül a ház. 2004 tavaszán elkezdődött a szerkezeti bontás, de ekkor még egy fillért nem kaptunk az előző év májusában leadott kiviteli tervekből.

W.-G. A.: Turányival vagy BHG-vel tárgyaltatok a hiányzó pénzről?

B. A.: 2004 tavaszán váratlanul a T+S-ből T2A építésziroda lett, a Régiposta utcából a Budakeszi útra költözve. Ekkor már folyt az építkezés, állt a toronydaru, emelkedtek a homlokzati falak, benn volt két és fél év munkája. Két-három hetente jártam Gáborhoz, de folyamatosan azt az információt kaptam, hogy ők nem tudnak semmiről semmit.

W.-G. A.: Mi a vég?

B. A.: 2004 nyarán a Roosevelt téren járva látjuk, hogy áll a tábla, de nincs rajta a cégünk logója. Vezető tervezőként letiltották, mondván, hogy mi már kiszálltunk a munkából.
Végül a megállapodott összeg töredékét kaptuk meg másfél évvel a leadás után, lévén hibásak voltak a tervek... De ezt is csak akkor, ha aláírunk egy papírt, melyben minden szerzői jogunkról lemondunk, az épületet nem használhatjuk referenciaként, a megbízóval nem tárgyalhatunk, és ki vagyunk tiltva a házból. Viszont gesztusként felajánlották, hogy a publikációkban majd szerepelni fog a nevünk. Ők közben megállapodtak a továbbtervezésről és egy módosított építési engedély elkészítéséről, nélkülünk. Pedig mi nem vitattuk egy percig sem, hogy a hullámos tetőt és a mályvaszínű üvegbetéteket ők találták ki.

A hab a tortán idén februárjában az Építészek Házában egy előadás volt a Spenótházról. Természetesen nem kaptunk meghívót. Mónus János, aki a beszélgetést vezette, háromszor rákérdezett: Gábor, volt ennek a munkának egy pályázati előélete, beszélj erről. És megkerüli a választ az érdeklődő kollégák előtt. Háromból háromszor. Aki ott volt, hallhatta.
Megválaszoltam, hogy hol itt a dráma?