A megrendelő és az ő építésze

Az alábbi írást egy konkrét épületátadási ünnepség inspirálta, de több másik tapasztalata is benne van. Ezeken keresztül vitt a kíváncsiság, hogy vajon mennyire ismerik és értik az építészek megrendelőiket? Felhívtam három kiváló gyakorló építészt azzal a kérdéssel, hogy készült-e átfogó kutatás a tervezői piacról az elmúlt húsz évben? Nem tudtak róla. A szakmai közéletben eddig a szabályozással kapcsolatos kérdések kaptak nagyobb hangsúlyt. Az alábbi írás célja, hogy felhívja a figyelmet a megrendelő és az ő építésze közötti viszonyra, amelynek feltérképezésére húsz éve nem fordítunk elég figyelmet. Pásztor Erika Katalina írása.

Szerkesztőként hivatalból sokfelé figyelek, így óhatatlanul összefüggéseket kezdek látni dolgok között, amelyekről időről-időre illik beszámolni és vitára bocsátani. Az alábbi írást egy konkrét épületátadási ünnepség inspirálta, de több másik tapasztalata is benne van. Ezeken keresztül vitt a kíváncsiság, hogy vajon mennyire ismerik és értik az építészek megrendelőiket? Felhívtam három kiváló gyakorló építészt azzal a kérdéssel, hogy készült-e átfogó kutatás a tervezői piacról az elmúlt húsz évben? Nem tudtak róla. A szakmai közéletben eddig a szabályozással kapcsolatos kérdések kaptak nagyobb hangsúlyt - viszonylag kevés eredménnyel, amit a közelmúltban végzett Építészet- és építésügy c. kutatásunk is igazolt. Az alábbi írás célja, hogy felhívja a figyelmet a megrendelő és az ő építésze közötti viszonyra, a tervezői piacra, amelynek feltérképezésére - az a gyanúm, hogy - húsz éve nem fordítunk elég figyelmet.

 

 

A napi gazdasági és politikai mozgások médián keresztüli követése tulajdonképpen eltakarja a lényeget. A lényeg sokkal lassabban változik, mint a felszín, amelyet az infotainment gazdasági kényszerei (példányszám, olvasottság – bevétel korrelációja) pörgetnek. Nem elég tehát csak képben lenni. Időről időre szükség van olyan kutatásokra, amelyek közvetlen (személyes) tapasztalatokra támaszkodva tárják fel egy-egy adott lokális tér (piac) általános és speciális természetét. Szerkesztőként nem végzek ilyen kutatásokat, de építészettel, kommunikációval, hálózattal és szervezettel való mindennapi foglalkozásom során néha olyan jelenségeket figyelek meg, amelyek további vizsgálatok tárgya lehet. Az elmúlt pár év épületátadási ünnepségein többször is felmerült bennem, hogy vajon van-e összefüggés a megbízó cég szervezeti kultúrája és a megvalósult építészet között? Természetesen erre a kérdésre például az egyik legutóbbi esemény, a Messer Hungarogáz Kft. régi-új csarnokának átadása során szerzett személyes benyomások, plusz a cég történetének interneten elérhető dokumentumai alapján nem tudok válaszolni. De ki tudom emelni azokat a jelenségeket, amelyeket említésre méltónak tartok. Az átadási ünnepségek sokat elárulnak a tulajdonos (és/vagy képviselői) építészethez fűződő viszonyáról. Az épületátadó az építészet szempontjából (is) fontos aktus: a létrehozók a társadalomnak adják át a házat: „ezt csináltuk mi, erre voltunk képesek a társadalom hasznára". Felettébb beszédes, hogy ebben a szimbolikus gesztusban milyen szerepet kap az építész.

 

 

Similis simili gaudet

A Messer Hungarogáz Kft. új gyáregységének átadása¹ - egy kerekasztal beszélgetéssel indult. Itt Bohner Zsolt, a Messer Hungarogáz ügyvezető igazgatója és Wintermantel Zsolt, Újpest polgármestere mellett ott ült az épület vezető tervezője, Kendik Géza építész is. Pontosan ott, ahol az építészetnek képletesen is helye van, a tulajdonos és a közösség képviselői között. A Messer név az iparban ismert, de az átlagembernek valószínűleg nem sokat mond. A cégcsoport nemrég bevezetett új szlogenje - „Messer. Gases for Life." - azt üzeni, hogy a vállalat láthatóbb akar lenni a hétköznapi életben, szinkronban azzal, hogy az ipari gázok, amelyek gyártásával és forgalmazásával foglalkozik, az élet számos területén nélkülözhetetlenné váltak. A cég sikerének és válság-rezisztenciájának kulcsa, hogy az elmúlt évtizedekben az ipari gázok egyre több alkalmazási területen hódítottak - amihez kutatási tevékenységével a Messer is hozzájárult -, az élelmiszeripartól kezdve az autógyártáson, gyógyszeriparon át egészen olyan különleges területekig, mint a kriminalisztika. Mivel a szlogen egyben jelzi a szervezet kommunikációjának fő irányát is, érthető, hogy a vállalat az építészetnek – mint kultúra (és közönsége) felé közvetítő médiumnak – fontos szerepet szánt a rendezvényen². 

 

 

A Messer cégcsoport magántulajdonú vállalkozás, operatív vezetésében maga a tulajdonos is részt vesz. Itt a tulajdon nem válik el a termeléstől és annak közvetlen irányításától, a vállalkozás saját profitból építkezik, és nincs kitéve a részvénytársaságokat fenyegető veszélyeknek³. A 19. és a 20. század fordulóján Adolf Messer által alapított Frankfurt közeli műhelyből az ezredfordulóra a Messer globális szereplővé nőtte ki magát, és ma a világ legnagyobb családi tulajdonban lévő vállalkozása az ipari gázok piacán. Stefan Messer személyében a tulajdonosok harmadik generációja vezeti a céget, amely az Oxigén és Disszugázgyár megvásárlásával 1989 óta van jelen a magyarországi piacon. 2008-ban a Messer Hungarogáz elhatározta, hogy új töltőüzemet épít a gyár újpesti központi telephelyén. 2012 őszén adták át az új üzemet, ami végül nem egy teljesen új épület lett, hanem felújították és bővítették a régi csarnokot. Két apró részletre érdemes felfigyelni: egyrészt az elhatározás és a megvalósulás között eltelt négy év, másrészt nem bontottak és újat építettek, hanem felújították a régit. Mindkét részlet árulkodó: az egyik az időtáv, amelyből látható, hogy a Messer alaposan előkészít minden döntést (amibe nyilván a gazdasági válság is beleszólt.). A másik - messzemenően üdvözlendő - a felújítás, amely egyszerre szól örökségről (múlt) és magas szintű környezettudatosságról (jövő), ami mellesleg a magyar vezetés, Bohner Zsolt ügyvezető és Láng István műszaki igazgató érdeme. A Messer Hungarogáz nem egy gyorsan elbontható dobozt épített, hanem hosszú ideje meglévő anyagokat és szerkezeteket újított fel – hosszú távra, Újpesten. Világos és tiszta üzenet ez a helyi közösség felé, de olvashatnak belőle az építészek is.

 

 

„Fel lehet hívni, lehet vele beszélni" - említette a cég egyik munkatársa éppen akkor, amikor megláttam a cégtulajdonost az épületbejáráson, kollégái és az építész társaságában. Az elérhetőség tágabb értelemben az jelzi, hogy itt a cégen belül a személyes felelősség nem tűnik el szolgálati utakon, bürokratikus útvesztőkben, még akkor sem, ha nagy, nemzetközi érdekeltségű cégről van szó. Néhány „messzeres" vezetővel való személyes beszélgetés, és egy kis internetes kutatás után azt gondolom, hogy mindezek az értékek a Messernél nem csak a kommunikáció, hanem a szervezeti kultúra inherens részét is képezik⁴ .     

Kendik Géza saját vállalkozása az A4 stúdió, egy személyben vezető tervező és tulajdonos. A cég mottójául választott üzenetben – egy másik aspektusból nézve – tulajdonképpen kódolva van Géza üzleti ethosza is. Nem hisz az önmegvalósításban és nem hisz a teljes alávetettségben. Olyan partnereket keres és talál, akikkel párbeszédet tud folytatni. A sikeres párbeszédre pedig leginkább ott van esély, ahol az értékrend, a motiváció és a felelősségvállalás természete hasonló⁵. A hasonlóságok fontosak a Messernek is. A német piacon például, ahol elterjedt a családi vállalkozási forma, üzletépítésük során tudatosan a hozzájuk hasonló tulajdonszerkezetű partnereket keresik. Hasonló értékrendet, szervezeti kultúrát, tradíciót, s mindazt, ami ebből következik. Összefoglalva mit is lehet tőlük tanulni? Azt többek között, hogy nem ülnek a babérjaikon arra várva, hogy a „kereslet" majd úgyis megtalálja őket, piacaik fejlesztésében, új alkalmazási területek kutatásában aktívan részt vesznek. A másik, hogy hosszú távra terveznek, éppen ezért a döntések előkészítését nem hanyagolják el. A harmadik fontos dolog pedig a kifelé (partnereik) és befelé (munkatársaik felé) is tudatosan artikulált, koherens értékrend.  

 

 

Pletykás építészek?

De vajon miben lehet hasonló a Messer és az A4 stúdió? Mitől volt sikeres az együttműködésük? Mitől válság-rezisztens az A4 stúdió ma a tervezői piacon? Mielőtt bárki kívülről, felületes információk alapján tippelgetni kezdene, álljunk meg. Nem a mendemondák, a felszín és a látszat az érdekes. A sokszor semmitmondó nyilvános szakmai közélet mögött létezik egy messze aktívabb, szakmán belüli „második nyilvánosság". Keserédes, hogy ide - pletykaszinten - a tervezési piac kínálati oldala került, hogy ti. ki hogyan szerzett munkát. Általános érvényű, máshol is alkalmazható tudást csak kutatással, esettanulmány készítésével lehetne szerezni, amelynek ismert módszere és formája van, hiszen sokszor bizalmas információk feldolgozásáról van szó. Míg a pletyka nagyobbrészt az érzelmek szintjén mozog és itt tartja fogva az elbeszélőket, addig az esettanulmányok, valamint a különféle kutatási eredmények a gondolkodási folyamatra és a cselekvési tervre (stratégiára) vannak hatással. Nem az egyedi az érdekes, hanem a benne felfedezhető mintázatok (típusok, folyamatok, trendek, motivációk, értékrendek), amelyek felismerése jó esetben a piac egészére is visszahat. Felteszem, ha kéznél lett volna pár tucat használható esettanulmány a magyar piacról, valószínű, hogy ebben a megbízás-szegény időszakban kevesebb építészirodát kellett volna bezárni. 

 

 

Kultúra, gazdaság, házfoglalás

2001-ben jelent meg Hankiss Elemér „Az emberi kaland – Egy civilizáció-elmélet vázlata" című könyve, amelyben a szerző azt veti fel, hogy a kultúra nem luxus, hanem élet-halál kérdése, a civilizáció túlélésének eszköze. 2003-ban pontosan erre rímelt Aaron Betsky építészteoretikus, a Holland Építészeti Intézet (NAi) akkori igazgatója, amikor kijelentette: „az építészet kulturális kérdés"⁶. Magyarországon ebben az időben az építészet kulturális kontextusba emelését, a mérnök-technokrácia által uralt építőiparról való leválasztását sürgettük. S az eltelt évtizedben ezen a téren némi sikert is elkönyvelhettünk. De kultúra [colere > földművelés] ott van, ahol termelés van, s ahol a termelés leépül, ott a kultúra is csak mesterségesen – különféle intervenciók segítségével – tartható fenn. A kultúra nem választható el a termeléstől, az ember alkotó, fenntartó, fejlesztő tevékenységétől. A kultúra ebből nő ki, s ezzel együtt, ezzel kölcsönhatásban változik⁷.

Az utóbbi száz évben a termelő vállalatok tulajdonszerkezetében bekövetkezett változások közvetve erőteljes hatással voltak termelés és kultúra viszonyára is. A tulajdont jelképező értékpapírokkal való kereskedésből a 21. századra hektikus virtuális életet élő, globális pénzügyi piacok nőttek ki - termeléstől független, új pénztermelő lehetőségekkel. Termelés és tulajdon különválasztása, a vállalatok tőzsdei bevezetése azt is jelentette, hogy a cégek könnyen jutottak hitelhez, és korábban ismeretlen, gyors növekedésre tehettek szert. A világ gazdaságilag fejlett régióiból indulva több cégből lett így szemtelenül rövid idő alatt hatalmas multinacionális korporáció, amely természetesen a részvénytulajdonosok számára is óriási hasznot hozott. A fizikai termelés jelentős része ma olyan vállalatcsoportok irányítása alatt van, amelyeknek tulajdonosai folyamatosan változó, anonim részvényesek, a tulajdon értékét pedig nem a tényleges termelés sikere vagy kudarca, hanem nagyrészt a pénzügyi piacokon uralkodó széljárás, vásárlás és eladás hullámai határozzák meg. A helyzetet bonyolítja, hogy ma már nincs fizikai korlát (aranyfedezet) a virtuális pénzeszközök megsokszorozásának útjában, így jelentős mennyiségű olyan virtuális pénz került a piacokra, amely mögött nincs tényleges termelés és/vagy jószág. Ez az egész válság-turbulencia – végletesen leegyszerűsítve – arra a házfoglalós gyerekjátékra hasonlít, amelyben mindig eggyel kevesebb ház van, mint játékos. Csakhogy itt már irdatlanul több játékos (követelés) van, mint ház (valódi jószág).

 

 

Az építészet (építészeti kultúra) érzékenyen leköveti a gazdaság mozgását, így a gyors növekedést épp úgy, mint a lassabb, fokozatos építkezést, sőt azt is, ha a kultúrát csak különböző intervenciók által lehet fenntartani. Evidens, hogy másfajta építészet társul az egyikhez és a másikhoz, de vajon az építészetben tudatosan figyelünk-e a háttérre, vagy csak követjük az éppen aktuális trendeket? Meglátjuk-e a nemzetközi kortárs építészet mögött a keresleti oldal helyi különbségeit és változásait?

 

Kinek dolgozunk?

A magyarországi praxist támogató háttérből - tudásbázisból - több fontos dolog is hiányzik. Így pl. hiányzik az időről időre elvégzett, átfogó és mélyreható piackutatás, amely feltárja a tervezői piac keresleti és kínálati oldalát, természetét és belső összefüggéseit. Ebből következően hiányoznak a statisztikák is, amelyek a piac teljesítményét és sokféle egyéb jellemzőit számszerűsítik. A keresleti oldalon megjelenő különféle értékrendek és az építészeti igények is összefüggnek. Bár a magyarországi megrendelők értékpreferenciáik, (szervezeti) kultúrájuk, piaci stratégiájuk és nem utolsó sorban tulajdonszerkezetük alapján nagyon különbözőek, a különbségek mögött hasonlóságok is felismerhetők. Ezek értékkutatások⁸ általi feltérképezése sokat lendítene az irodákon, mert a tervezői szolgáltatás sikere hatványozottan kultúra-, és értékrend függő. S végül elmaradtak az ún. elégedettségi vizsgálatok, amelyek célja, hogy visszajelzéseket kapjon a szakma a megbízóktól. Valószínű, hogy kevesebb lenne a megalázó helyzet, csalódás és anyagi veszteség – hozzáteszem, mindkét oldalon.

 

 

Tükör által homályosan

Az elmúlt húsz évben a szakma figyelme – nyilván nem véletlenül – elsősorban önmagára irányult⁹. A szakmai közélet olyan témákra összpontosított, amelyekben a heterogén összetételű  közösség leginkább konszenzusra tudott jutni. Ezek az ún. súlyponti témák a mai napig a tervezők védelmi hálóját jelentő szabályok érvényesítése körül forognak, miközben mindannyian tudjuk, hogy az egyik csoport érdekeinek védelme más csoport érdekeinek sérelmét idéz(het)i elő. Jogosultságok, szerzői jogok, kamarai tervezői díjszabás, stb.: ezek a jogok egyrészt korlátozzák a keresleti (megrendelői) oldalt, másrészt a kínálati oldalt regulázva nevesítik a tervezői piacra való belépési korlátokat. Mindezzel nem is lenne baj, ha legalább ilyen hangsúlyos lenne a kifelé, a tervezési piac keresleti oldala felé irányuló megismerés, és az ezzel kapcsolatos közös tennivalók sora. De sajnos ez nem így van.

A tervezői piac kínálati oldala agyon-fragmentált, kicsi és még kisebb sejtekből (irodákból) áll, akik közül az elmúlt két évtizedben csak kevesen tudtak (ha tudtak) mélyreható kutatásokat és elemzéseket készíttetni. Zátonyra futott projektek, óriási anyagi veszteségek, stressz és sok-sok elvesztegetett idő szegélyezi a szakma megtett útját eddig a válságig, amely az építészirodák nagy részét most igen keményen érinti. Miközben tehát a szakmai szervezetek arra koncentráltak, hogy a szakma jogait érvényesítsék, sok építész a napi praxis során sok rossz emlékű projekt közben szerzett piaci tapasztalatokat. Nincs min csodálkozni, ha a „piac" vagy az „üzlet" szóra összerándul a gyomruk.

A sikertelenség érzése azonban nem egyoldalú. Kommunikációs ökölszabály, hogy egyetlen negatív véleményt hét másik, pozitív véleménnyel lehet csak ellensúlyozni, ergo egy-egy rosszul végződő megbízás által a megbízóban keletkezett negatív benyomást hét másik pozitív írhat csak felül. Az a feltételezésem, hogy a társadalmi presztízsveszteség jelentős részét a tervezői piac keresleti oldalán kialakult negatív vélemények indukálták és gerjesztették – és teszik ezt mind a mai napig. A válság óta pedig a keresleti piac beszűkülése - a kínálati oldalon a sok kicsi szereplő között a közgazdaságtanból jól ismert jelenségként a törvényszerűen kialakuló negatív árverseny - spirálisan húzza az ellehetetlenülés felé szinte az egész szakmai közösséget. Szintén a közgazdaságtanból ismert jelenség, hogy a sok kicsi szereplős piacok ilyen lejtmenete és szinte teljes összeomlása után, a kicsik igyekeznek egymással szövetkezni. A jelenlegi tervezői piac kínálati oldalán a szereplőket igen könnyű egymás ellen kijátszani, ideje lenne tehát ez ellen tenni valamit. De ki tegyen és mit? Miközben a tervezői tevékenység deklaráltan piaci tevékenység, nincsenek delegálva az ezzel összefüggő feladatok egyetlen szakmai szervezet felé sem. A szakmai szervezetek figyelmét maximálisan lekötik egyrészt a belső szervezeti felépítésből és működésből eredő gazdálkodási és menedzsment problémák, a tagság számtalan vitás ügyének rendezése, a köztestülethez rendelt, de nem finanszírozott állami feladatok, valamint az a lobbi tevékenység, amelynek végső célja a jogok érvényesítése a mindenkori hatalom diktátumai által. Felemás helyzet ez, amely most hatványozottan üt vissza¹⁰.

 

 

A kiváltságok (jogok) és támogatások (pénzek) állami (és szuper-állami, uniós) újraelosztási rendszere körüli egyre nagyobb tülekedésben az építészetnek egyre kisebb jelentősége van. Ez szorosan összefügg a gazdaság egészének szerkezetváltozásával, amelyben – szintén végletesen leegyszerűsítve – a közösségi javak újraelosztása során az államra leosztott feladat – már rég nem a közjó, hanem - a különféle speciális érdekek hatalmi eszközökkel történő érvényesítése lett. Innen nézve az építészet (s vele együtt sok más, fontos terület) sokad rangú, partikuláris kérdés. És tényleg, építészként mit akarunk elérni a modern csákmáték világában?

A korporatív állam minden vállalkozás felett (egyre több csoportra kivetett adóterhek, szaporodó  törvények, burjánzó szabályozás és egyre kevesebbek által igénybe vehető támogatások formájában¹¹) ellenőrzést gyakorol, és befolyását minden területre kiterjeszti. A tervezési szolgáltatás megrendelőire épp úgy, mint a tervezőkre. A vállalkozások előtt kétféle út áll: az egyik út a szövetségesek felhajtása és közös lobbizás a befolyásgyakorlásban való minél nagyobb részesedésért, vagy a másik, ami inkább az állami befolyás csökkentésének irányába mutat. Költség- és adóminimalizálás, a látszólag kecsegtető, de extra adminisztrációs és pénzügyi terhekkel járó támogatások és hitelek alapos megszűrése vagy akár negligálása, (nemzetközi) piaci teljesítmény javítása, alternatív fejlesztési források felkutatása, stb. Sokan nyilván mindkét irányban aktívak, de nem minden potens gazdasági szereplő akarja vagy tudja energiáinak jelentős részét lobbizásra fordítani. Miért nem kerestük eddig őket tudatosan, kérdésekkel, felmérésekkel, kutatásokkal, hogy megtudjuk, építészként, tervezőként mivel tudnánk az ő üzleti sikereikhez hozzájárulni? S nem csak egyenként kell ezt megtenni, hanem olyan, a jövőt elgondolni és azért tenni képes emberek közösségeként - szervezetként -, amely nyitott potenciális partnereire és azok problémáira. 

 

 

Nyitni kék

„Nyitni kék, fütyüli,
nyitni kék,
a telet bírni
illenék!"¹²

Építészként mindig a tulajdonos és a közösség képviselői között ülünk, és mindkét arcunk fontos. A szabályozó-korlátozó és az önmagáért felelősséget vállaló, szabad alkotó emberé is. Ez utóbbi sikerének érdekében azonban eddig még nem tettünk eleget. A tagság - mivel piaci működése kötelező kamarai tagsághoz kötött - pillanatnyilag csak az országos kamara és a területi kamarák felé tudná delegálni a tervezési piac kutatásával együtt járó feladatokat. Abból az évi cca. 340 millió forintból (és egyre kevesebb bevételből) finanszírozva, amit a kamarák a - tervezési piacon még működő(!) - tagságtól összegyűjtenek¹³.

Megértem, ha sok építész úgy véli, hogy az elmúlt két évtizedben a keresleti oldalon megjelenő értékekkel nehéz volt azonosulni. Sok esetben ma is az. De időközben megjelentek a piacon újabb szereplők is, olyanok, mint például a Messer, vagy magyar családi vállalkozások, mint a Mikropakk, Műszer Automatika, NAGÉV, RATI. Igaz, ezekben nem a harmadik, csak a második generáció dolgozik, de már jelen van egy új építtetői kör is. A nagy fejlesztők közül sem mindenki tűnt el. A válság pár év alatt drámai változásokat hozott a tervezői piacon, de ebben nem csak az elszenvedett veszteségeket kell látni, hanem azt is, hogy egy ország szellemi elitjéhez tartozó, okos szakmai közösség mit tehet a „megbízó és az ő építésze" alaposabb megismerése (és jobb üzleti teljesítménye) érdekében.

Pásztor Erika Katalina

---

jegyzetek:

1 Az átadó változatos eseménysorát, amelynek része volt ez a kerekasztal beszélgetés is, az X-TEAM szervezte.

2 A kommunikációs stratégia része a vállalati stratégiának, abból eredeztetett, a vállalati stratégia pedig szorosan összefügg a tulajdonos (vagy képviselői) által kijelölt, a szervezet által abszolválni kívánt célokkal, jövőképpel. Egy professzionális szervezeten belül az összes tevékenység végső soron egy irányba, a szervezet létezésének célja - társadalmi értéke - felé mutat, de fordítva is igaz, a célból eredeztethető társadalmi értékek valamilyen formában a szervezet minden szintjén megnyilatkoznak.

3 Stefan Messer cégvezető-tulajdonossal a GasWorld készített interjút „Egy győzedelmes visszatérés" címmel 2009-ben. A gazdasági válság kirobbanását követő évben készült interjúban a családi vállalkozások előnyei kerültek előtérbe. Stefan Messer rámutat: amikor a részvények értéke egyik pillanatról a másikra 50-60-70 százalékot esik, a hitel igen drága lesz a nagy cégeknek, de ez a veszély őket nem fenyegeti.

4 A Messer cégcsoport 2007-es éves beszámolójában Stefan Messer idéz egy listát, amelyet a Witten/Herdecke egyetem oktatói tettek közzé arról, hogy a családi vállalkozásokat mi különbözteti meg a többi cégtől. Ebben a tíz pontból álló listában többek között benne van a hosszabb távú fókusz (longer-term focus) és a több tradíció (more tradition) is. Internet forrás >, 97. oldal

5 Nyilván teljesen szimmetrikus nem tud lenni, mert megrendelő és tervező más-más módon és léptékben kockáztat.

6 Bojár Iván Andrással, az Octogon magazin főszerkesztőjével közösen Rotterdamban készítettünk interjút Aaron Betskyvel. Forrás: http://epiteszforum.hu/node/3296

7 Többek között Karl Marx, Max Weber és Ronald Inglehart irányították rá a közgazdászok figyelmét a kultúra gazdasági folyamatokat befolyásoló, sőt, meghatározó szerepére. Ma a kultúrán keresztül megnyilvánuló értékek kutatása igen komoly részt képez gazdaság és kultúra kölcsönös egymásra hatásának vizsgálatában. Lásd: Havasi Virág, Az értékrend és az életminőség összefüggései, doktori értekezés, DE, 2009 internet forrás, letöltve: 2012.09.29. Az Aula kiadónál 2000-ben jelent meg a „Kultúra-gazdaságtani tanulmányok" c. tanulmánykötet Daubner Katalin, Horváth Sándor és Petró Katalin szerkesztésében. A kötet foglalkozik a a kulturális javak mikro- és makroökonómiai összefüggéseivel, a kultúragazdaság regulációs és nemzetközi aspektusaival, valamint az egyes ágazatok sajátos közgazdasági problémáival, így például többek között Parti Julianna a színházzal, Gálik Mihály a médiával, Zimányi Zsófia és Kovács Géza a zenei szolgáltatásokkal. Építészet-specifikus tanulmány nem szerepel a kötetben.

8 Magyarországon Váriné Dr. Szilágyi Ibolya foglalkozott értékkutatásokkal, ezen túl pedig szinte ő az egyetlen, aki az építészet területén rendszeresen végez ilyen irányú kutatásokat. A Terc kiadásában 2006-ban megjelent könyvében „Építész-profilok" címmel 14 építész életét követi le az 1970-es évektől. Csepeli György írja a könyvről: „[…] a könyv rendkívüliségét eredményező tényezők sorában meg kell említenünk az építészportrékat, amelyek mintegy megszemélyesítik, hitelesítik a siker szociálpszichológiáját leíró fogalomrendszert, láttatják és érzékletesen megjelenítik a tipológiai mátrix celláit, jóval többet nyújtva az empirikus társadalomtudományi vizsgálatok esetében bevetésre kerülő többváltozós matematikai statisztikai elemző arzenálnál." internet forrás

9 Több ezer, egymástól nagyon különböző építész praktizál az országban. Olyan önálló entitás, hogy „szakma", nem létezik. Mégis, engedjék meg, hogy az egyszerűség kedvéért ezt a kifejezést használjam, annak tudatában, hogy egy roppant heterogén, építészeti tervezéssel (és kapcsolódó design-al) foglalkozó csoportot jelölök vele.

10 A korporatizmus olyan rendszer, amelyben látszólag piacgazdaság van, a vállalkozások névleg magánkézben vannak, valójában az állam adókon, törvényi, szabályozási, valamint különféle támogatási rendszereken keresztül ellenőrzést gyakorol a privát szektor fölött. A korporatista államban az állami hivatalnokok gyakran összejátszanak az általuk preferált érdekcsoportokkal azzal a céllal, hogy olyan szabályozási környezetet (politikát) tervezzenek, amely monopolhelyzetbe hozza a kiválasztott érdekcsoportokat mind a versenytársak, mind pedig a fogyasztók rovására. Az, hogy a nagy korporációk „ették meg" a jóléti államot vagy fordítva, a folyamat szempontjából nem, de a végeredményt tekintve indifferens. Az „építész-lobbi" szempontjából pedig ezt valahogy úgy képzelem el, mintha egy társaságban a nagy szerzeményen osztozkodnánk; a többieket megpróbálom túlharsogni és azt kiabálom, hogy mennyire fontos vagyok a szerzésben, és hogy ezért nekem mi minden jár. Mindenki ugyanezt mondja persze, és vannak, akik sokkal hangosabbak nálam. Pechemre közöttük vannak azok is, akikkel korábban volt egy-két rossz emlékű afférom, és az általam követelt járandóság őket megrövidíti. A szerzemény egyre kisebb, egyre kevesebben kapnak meghívót, és ilyenkor már annak is örülök, hogy a kiválasztottak között lehetek. Vagy csak azt hiszem, hogy köztük vagyok? A magyarországi rendszerváltást többen megkérdőjelezték, így pl. Makovecz Imre építész már 1991-ben jelezte, hogy nem történt valódi rendszerváltás, amit utólag az egyik típusú korporatizmusból a másikba való átmenetnek is tekinthetünk. Kamaraként ehhez talán az építészek közössége is bizonyos mértékig hozzájárult azzal, hogy a köztestületi funkció (állam az államban) fontosabb volt számukra, mint a piac feltárása.

11 De hova tűnik a pénz? Az (adó)bevételek és a kiadások (támogatások) között egyre nagyobb rés van... Ahogyan a pénzügyi piacok – megint csak leegyszerűsítve – a részvénytársaságok részvényeire, úgy az államok állampapírjaira tekintettel is nagy kockázatot jelentenek. De nyilván sok egyéb tapasztalatuk is van az építészeknek arról, hogy hova tűnik el a pénz.

12 Szabó Lőrinc: Nyitnikék (1933) – Szabó Lőrinc összegyűjtött versei, Szépirodalmi Könyvkiadó, 1974 internet: Magyar Elektronikus Könyvtár

13 Bár végig kutatásról írok, ez ne tévesszen meg senkit. Itt a kutatások egy adott csoport (tervezők és partnereik) jobb üzleti teljesítménye érdekében történnek. Ez nem egyetemi és akadémiai kutatási feladat. Egyes részeibe célszerű bevonni az egyetemeket (pl. területspecifikus értékkutatások), de ezeket a kutatásokat azoknak kell elvégez(tet)niük (finanszírozniuk), akiknek ebből a tudásból később hasznuk lehet.