A Miroslav Krleža Horvát Oktatási Központ Pécsett

"A tervezőnek sikerült megtalálnia egy olyan hangot épületével, amely szikárságával partnere, de mívességével, erős és karakteres színkezelésével jótékony ellenpontja képes lenni a közeli panelházak uniformizált képleteinek."

Pedig nem volt könnyű dolga az építésznek. Nem csupán az eredeti épület kötöttségeit kellett átvennie, hanem valamilyen módon reflektálnia kellett a szomszédos épített kontextusra is: a többszörös magasságú panelházak világára. Az ebből fakadó feszültségeken segített egyfelől a parkos telek beépítési módja is, azaz a kvázi-pavilonos (épülettömegekre bontott) rendszer, illetve a növényzet, a diák-otthon szárnya előtt húzódó magas fasor is. Másfelől a tervezőnek sikerült megtalálnia egy olyan hangot épületével, amely szikárságával partnere, de mívességével, erős és karakteres színkezelésével jótékony ellenpontja képes lenni a közeli panelházak uniformizált képleteinek.

Az első, ami a messziről jött belépőt jólesőn fogadta, az a régi-új iskola, az „alma mater" atmoszférája volt. Mint sikeres történetekben általában, az érzés okát nehezen lehet analizálni, a szervező igazgató, a használó diákok és maga az építész ezért vélhetően egyaránt felelős. Az előcsarnokba lépve lényegében azonnal világossá válik minden: látható a közösségi tér tengelye (szélfogó-előcsarnok-aula), és az ahhoz képest értelmezhető funkcionális szárnyak (étterem-konyha, a Tillai-féle meghagyott oldalfolyosós tantermi szárny, majd az új, főképp a diákotthonnak helyet adó épületrész). Ez az átláthatóság rendet sugall, de nem öncélú vagy rideg, hanem jókedvű, vidám rendet. Apró, de jelzésértékű példa, hogy a korszerű étterem-konyha egység kézmosói kikerültek az előcsarnokba, ott egy színes, szépen formált bútorszerű, térben úszó elemet alkotva. Vélhető, hogy az ilyenfajta trükkökből fakadó játékos rend visszahat a használókra is, a több mint egy éve birtokba vett terek lényegében vadonatúj hatást mutatnak. Jó lehet ide járni. Az említett közösségi térsor rafináltan varrja egybe a régi és új részeket, olyan módon, hogy miközben nem mos egybe és nem semlegesít, az eltérő építési korú, szintbeli elhelyezkedésű és funkcionális egységeket érthető és logikus kapcsolatokkal fűzi össze. Ez éppúgy vonatkozik a szép és rafinált átlátásokra, mint az elegánsan kialakított lépcsőkre, a régiből az újba, illetve az újból a régibe „átszivárgó" megoldásokra. Kétségtelen, hogy az együttes leginkább nagyvonalú és reprezentatív tere az aulatér. Ez a galériás, elől és hátul nagy üvegfelületekkel nyitott, azaz átlátható tér az iskola szimbolikus és valódi központja, szíve-lelke is egyben. Egy aula akkor jó, ha ünnepélyes alkal-makra, előadásokra, de a mindennapi iskolai élet „zsibongó" funkciójára éppúgy alkalmas. Esetünkben ez így van: erre rásegít az a kényszernek tűnő megoldás is, hogy a diákotthon szárnya az iskola többi részével az aulán vagy nyitott galériáján át közelíthető meg. Az aula tehát ilyen módon képes az iskola nagyméretű „nappalijává" válni.


Az új szárny földszintjén csoportszobák, két emeleti szintjén a kollégiumi szobák és a hozzájuk tartozó kiszolgálóhelyiségek kaptak helyet. Míg a homlokzatok, a térstruktúra (szobaegységek sorolása) feszes, őszinte megformálásról beszél, a földszinti csoportszobák íves folyosói fala és az erre rímelő tetőfelépítmény formai játéka mintha feszegetné a Tillai-ház által meghatározott és a tervező magának felállított közös játékszabályát. A gondosság, mely a tömegek, a funkciók és a térkapcsolatok kialakításában is tetten érhető, a kollégiumi szobákra is jellemző (no meg a részletképzésekre is, de erről majd később). A közép-oldalfolyosó kapcsolata a kerttel, az aula-galériával vagy a felette lévő tetőterasszal változatossá és élményszerűvé teszi az egyébként talán mono-ton hatású tereket.

Kikacsintva a funkcionális elemzésből, meg kell, hogy jegyezzem: a tervező óvatossága Tillai építészeti fordulataival szemben (az épülettömbök körbefutó, keretszerű szegélye-zése, a hosszfalas szerkesztésű ál-sávablakos homlokzati rendszer, vagy a meglehetősen zárt, noha forgalmas útra néző Szigeti úti homlokzati struktúra megtartása) mintha túlzó lenne. A kérdést azért vetem föl csupán, mert érezhető a lendülettörés a külső megformálását tekintve az átalakított régi és az új között. Az újonnan formált épületrészek fegyelme, szikársága és mégis érzelmes részletképzése sajátos ízt képvisel. Olyan egyedi, talán részben belső-építész indíttatású hozzáállásról beszélek, mely elég karakteres ahhoz, hogy identitást adjon az iskolának és a már említett ellenpontot képezze annak épített környezetével. Ez legmarkánsabban az együttes vöröses-terrakottás homlokzati színezésében jelentkezik. A homlokzat e markáns megjelölése a lakótelepi egyen-szürkével is határozottan vitázik, amellett inger-gazdag, vidám és élettel teli hatást kölcsönöz az épületnek. Persze, az anyagi keret is szűkös volt, így érthető, hogy a régi tantermi szárny hőszigetelésén, nyílászáró cseréjén és színes vakolásán kívül merészebb beavatkozásra nem futhatta. 

Egy épületben mindig a részletek a legbeszédesebbek. Azok megformálása ugyanis hosszú évek múltán is pontosan jellemzi a kort, melyben épült, az építtetők és a tervező elszánását és szándékait, a kivitelezői morál aktuális állapotát. Ugyanakkor ami kézzelfogható, ami szemközeli, ami az érzékeinkkel közvetlenül tapasztalható, az lassan és alig észrevehetően, de alakít és formál is, adott esetünkben bizonnyal tanít is. Érezhető, hogy az építész és a belsőépítész (Rádóczy f. László) szoros együttműködésével valósult meg ez az épület. A részletek kialakítása, szerkesztési elve külsőben és belsőben is hasonló, emiatt a részek és az egész is sajátosan bútorszerű hatást keltenek. És most sorolhatnám: az egyedileg kirajzolt, előregyártott szálbeton lábazatok rafinált beépítését, az ablakárnyékoló szerkezetek közötti fával burkolt mezők mívességét, vagy par excellence az aula hatalmas függőleges, motorral mozgat-ható árnyékoló falamelláit, a hátsó kaput, vagy éppen a főbejárat melletti „láblóbáló" pad-tárgyat — ha az épület külsejét vizsgáljuk. Vagy kiemelhetem: az aula — kicsit a pécsi táblabíróság tömegének negatív lenyomataként is értelmezhető — álmennyezetének mozgalmasságát, a mobíliák, a korlátok, a fürdőszoba-blokkok, álmennyezetek túlrajzolt izgalmát — ha a belsőt tekintjük.

Mivel ezek mellett a részletek mellett évekig mennek-rohannak el az iskola felcseperedő diákjai, nyilvánvaló, hogy a beléjük fektetett ilyen mérvű (szakmai oldalról nézve: természetesnek vélt) odafigyelés sok-sok vizuális órával érhet fel. 

Részlet az Echo 2006/4-5. számában megjelent Szabó Levente írásából
képek: Pécsépterv Stúdió

Generáltervező: Pécsépterv Stúdió
építészet: Köves András és Rádóczy (f) László
belsőépítészet: Rádóczy (f) László
statika: Maros József, Motyovszki Ágnes
épületgépészet: Jeszták Urszula
villamos tervező: Hegyi Béla
kert: Denke Anikó
mélyépítés: Gyimesi József