A saját múlt - Emlékezet és történelem kérdésköre az építészetben

Oda-Vissza-Építés címmel új dossziét nyitottunk az Építészfórum felületén, amelybe az örökségi helyzetek építészeti alakításával kapcsolatos szakértői gondolatokat, tanulmányokat, érveléseket és magukat az építészeti beavatkozásokat gyűjtjük. Elsőként Sulyok Miklós művészettörténészt kértük fel arra, hogy foglalja össze a témához kapcsolható gondolatait.

Legutóbb a Magyar Művészeti Akadémia tavaly előtti konferenciáján (Élő műemlék – Rekonstrukció, de hogyan?, 2018. szeptember 6-7., Pesti Vigadó) fejtettem ki gondolataimat a műemléki rekonstrukció legutóbbi fejleményeiről, Műemlék: dokumentum vagy kulturális örökség? címmel. Ott a Füzéri Alsó és Felső Vár jól sikerült rekonstrukciója volt a konkrét központi téma, de mivel a rekonstrukció utóbbi évtizedekben nemcsak hazánkban terjedő gyakorlatát nem pusztán építészeti, hanem általánosabb, gondolkodásmódbeli, társadalmi jelenségnek látom, már ottani előadásomban is megpróbáltam elméleti keretben vizsgálni a jelenséget. Jelen írásom az előadásban fölvetett témák tovább gondolásával készült, a rendszerezés igénye nélkül, vitapartnerekre számítva.

Mintegy évszázados szünet után az utóbbi évtizedek jelensége a műemléki rekonstrukció, más szóval a visszaépítés. Anélkül, hogy etimológiai-terminológiai elemzésbe bocsátkoznánk a magyar és az európai nyelvek műemléki szakterminológiájáról, emlékeztetni szeretnék a ’műemlék’ (lat. monumentum) terminus eredetére. A szó az ’emlékeztet’, ’figyelmeztet’ jelentésű monere igéből származik, s itt helyben is vagyunk. A múltra, annak kiemelkedő mozzanataira hívja föl a figyelmet a műemlék mindenütt, ha pedig városban van, ahogyan Aldo Rossi kidolgozta a ’monumento’ fogalmát L’architettura della città című nagyhatású művében[1], akkor a kollektív emlékezet formáját képezi. Ennek megjelenése pedig a locus, ahogyan Rossi fogalmaz. Aki tehát visszaépíti a múlt egy darabját, az önmagát kísérli meg visszaépíteni. Felülvizsgálat és elhatárolódás helyett befogadja a múltat. Hiszen csak így lehet továbblépni: ha a legsúlyosabb múltat is magunkénak ismerjük el.

De pusztán funkcionális értelemben is könnyen belátható, hogy ami egyszer állott, megfelelt, használatban volt, arra természetes módon újra igény támadhat. Akkor is, ha természeti katasztrófa, akkor is, ha emberi pusztítás, háború semmisítette meg az adott épületet, városrészt. Erre kézenfekvő példa Varsó Óvárosa, Venzone, az 1972-es földrengés után szinte anastylosis-szal újjáépített észak-olaszországi kisváros.

Úgy gondolom: a műemlékekkel való építészeti tevékenység nem választható el a mindenkori „kortárs" építészettől.  A műemlékek használata a kortárs építészet részévé teszi a műemlékvédelmet is, úgy a régitől elzárkózó, mind a vele azonosuló felfogás esetében. Hiszen aki kizárólag modern szerkezeteket és ebből következően az ipari esztétika formáit tudja elképzelni a régi épület revitalizációja során, az kortárs építészeti eszközökkel folytatja a régit. De az az építész is ugyanezt teszi, aki a meglévő történeti formákat történeti szerkezetekkel másolva, vagy átírva egészíti ki, esetenként rekonstruálja a meglévő történeti épületet. S horribile dictu vajon nem saját építészeti alkotásának tekintette-e a felújított Mátyás-templomot Schulek Frigyes, a kassai Szent Erzsébet dómot Steindl Imre, illetve, hogy külföldi példát is hozzak, Viollet Le Duc a pierrefonds-i várkastélyt? Vagy mi másnak nevezhetnénk Sedlmayr János döbbenetes beavatkozását a visegrádi Salamon-torony középkori romjába, mint kortárs építészetnek?

Az elpusztult műemlékek lehetőség szerint hiteles visszaépítésének problémahalmaza posztmodern korunk sajátossága. A történeti korokban a legnagyobb lelki nyugalommal bontottak le útban lévő épületeket, lásd a római Szent Péter bazilika középkori elődjét, amelyet a maga korában a világ legnagyobb templomának tartottak, vagy építettek rá gyakorlatilag bármit a meglévőre, mint az Arles-i és a luccai ókori anfiteátrumok esete mutatja. Szabad volt fölhasználni a múltat, azonosulni vele, vagy elfordulni tőle. A modern korban ugyanilyen gond nélkül dózeroltak le akármiféle, önmagában, vagy a városszövetben betöltött szerepénél fogva jelentős épületet, sőt akár egész háztömböket is. Lásd Budapesten a Práter utcai vagy az Óbudai lakótelepet. Az 1970-as évektől kezdve azonban a civil és az építész társadalom Európa szerte kezdett lassanként ráébredni a város, és tágabban a település pótolhatatlanul nagy értékére és szerepére a közösség szellemi, erkölcsi jólléte tekintetében. A múlttagadó modernizmus korában uralkodóvá vált „induljunk tiszta lappal"-ideológiája csak az építészeti múlt megszüntetésére tudta alapozni saját magát.

A mai magyar akadémiai műemlékvédelmi szemlélet a XIX. századi német-osztrák felfogásnak a Velencei Karta által tovább éltetett filozófiáját vallja. Ami azonban Georg Dehio, Alois Riegl és társaik megközelítésében – a maguk korában – helyes volt, ma már nem talál egyértelmű elfogadásra. Ők a XIX. századi német és francia romantikus-historizáló műemlék-visszaépítéseket (mint az említett pierrefonds-i várkastély, vagy a heidelbergi vár esetét) bírálva alakították ki álláspontjukat, ma azonban egészen más korban élünk. A posztmodern építészet, amely az egész posztmodern művészet kezdeményezője volt, beleértve a filozófiát is alapkérdése a város és a múlt viszonya az építészethez. És a várost ma fontosabbnak látjuk az egyedi építészeti műnél.

A Füzéri Vár eddig megvalósult visszaépítése a magyar történelem okozta folytonosság-hiányra és a modern kor időtörésére adott válasz a helyi közösség, az önkormányzat és a tervező építész részéről, tehát érzelmi indíttatású és jellegű cselekedet.[2] A helyi önkormányzat és a község számára nem dokumentum, hanem örökség, amit az ő értelmezésükben, az elődök hagyományoztak, és a maiaknak kötelességük gyarapítva továbbadni. Ezen a ponton alig feloldható ellentét rajzolódik ki szemünk előtt az objektivitásra törekvő történettudomány, régészet és az emlékezetet megélő, megvalósító közösség szemlélete között. Tevékenységük oka és célja is értékmentés, természetes érzelmi viszony és nem haszonszerzés. Nem a hivatalos kulturális örökségvédelemmel szemben, hanem azzal párhuzamosan teszi ezt, nem a történettudomány és a régészet semleges igazságát keresik, hanem saját múltjuk és létük érvényességét. A Füzéri Vár felújítása jól példázza: lehet közük a helyi közösségeknek, például az önkormányzatoknak a területükön található, sajátnak tekintett műemlékhez, s lehet-e ezáltal közük saját múltjukhoz. Sőt: nem éppen a folytonosság, a további használat lehetővé tétele jelenti-e a természetes folyamatok elfogadását, szemben az elmúlás abszolutizálásával? A kulturális örökség fogalma nem egzakt, sőt folyamatosan változik, s ezt éppen Füzérben tapasztalhattuk meg. Kényelmetlen ez a tapasztalat azok számára, akik a modernista műemlékvédelem jegyében a puszta romkonzerválást, a romterület fölé emelt ipari védőtetőt tekintik az egyetlen legitim útnak a műemlékek kezelésében. A másik út az örökségként felfogott, a folytonosság jegyében akár a rekonstrukció eszközével is újra használatba vett műemléki épületek kialakításának útja.

Az emlékezet mindig közösségek emlékezete, az egyéni emlékezet ezek részeként alakul ki. Tényei nem csak a puszta történelmi tények. Pierre Nora így ír erről: „Emlékezet, történelem: távolról sem szinonimák, s rá kell ébrednünk, hogy szembe állítja őket minden. Az emlékezet maga az élet, melyet élő csoportok hordoznak, s ekképpen folyamatos fejlődésben áll, kitéve az emlékezés és a felejtés dialektikájának, nem törődve szükségszerű deformációjával, védtelen minden használat és manipuláció ellen, hajlamos hosszú rejtőzködésre és hirtelen új életre kelésre. A történelem mindig problematikus és tökéletlen rekonstrukciója annak, ami már nincs. Az emlékezet mindig időszerű jelenség, megélt kötődés az örök jelenhez; a történelem a múlt megjelenítése."[3]

                  Vajon az örökség az azt birtokló közösségé-e, vagy mindenkié, aki igényt tart rá? Ismerjük a nyitott örökségközösség fogalmát, amelyet a helyi, a nemzeti tényező megszüntetésére, fogalmának érvénytelenítésére és a globálissal való helyettesítésére használnak.[4] Bár természetesen nem vonhatjuk kétségbe a sokrétű kulturális és történeti kötődés létét, lásd az 1966-os firenzei árvíz alkalmával külföldiek ezrei mentették a firenzei múzeumok és könyvtárak kincseit, hisz mind magukénak érezték az itáliai kultúra tárgyi emlékeit (is). Azonban nyilvánvaló, hogy a firenzei emlékanyag az ottani történelem szülötte, a firenzeiek műve.

                  A pannonhalmi bencés főapátság bazilikájának legutóbbi felújítása is fölvetette – több más, érzékeny vallási és művészeti kérdés mellett – az illetékesség és a participáció problémáját. A bencés közösség a felújítás kezdeményezésekor alapvetően abból indult ki, hogy a bazilika a bencés szerzetesi közösség kultuszhelye. Ez az álláspont a magyar műemlékvédelmi hatóság heves ellenállásába ütközött, hiszen az a műemlékeket semleges, konzerválandó múzeumi tárgyaknak (dokumentumoknak) tekintette, amelyek fölött a tudósok őrködnek. Úgy vélem, nem vitatható el a műemlék épületet létrehozó, azt birtokló, használó közösség illetékessége az épület kezelésében, esetleges rekonstrukciójában. Igen, ekkor az történik, amit Georg Dehio úgy ír le, hogy „az építészet elpusztítja az építészetet"[5]. Valójában az élet változási folyamata érhető itt tetten, ami legtöbbször kétségtelenül nem fájdalommentes.

Sulyok Miklós

[1] Aldo Rossi, L’architettura della città, 1966, Padova, Marsilio

[2] Vö. Cságoly Ferenc, A műemlékvédelem bizonytalanságai, in, Élő műemlék – Rekonstrukció, de hogyan? A Magyar Művészeti Akadémia konferenciája, MMA Kiadó, az MMA konferenciafüzetei, 2019, 19-29.

[3] Pierre Nora, Emlékezet és történelem között, A helyek problematikája, http://www.aetas.hu/1999_3/99-3-10.htm

[4] Dolff-Bonekämper, Gabi, Nemzeti - regionális - globális? - A társadalmi örökségkonstrukciók régi és új modelljei,  http://www.magyarszemle.hu/cikk/nemzeti_regionalis_globalis

[5] Georg Gottfried Dehio: A műemlékek védelme és gondozása a tizenkilencedik században. Ford. Rozványiné Tombor Ilona és Tamási Judit, Magyar Műemlékvédelem, 1996. 197.

Szerk: Somogyi Krisztina