Aki újra feltalálta a piramisokat: elhunyt Justus Dahinden

Yona Friedman távozása után nem sokkal újabb nagy kívülállót veszítettünk. Az életének 95. évében, 2020. április 11-én elhunyt Justus Dahinden a svájci építészet csendes forradalmára volt, aki minden gesztusával ellentmondott a hazájáról alkotott sztereotípiáknak – mégis számos területen alkothatott maradandót. 

Justus Dahindent az eltérő szakterületek, tudományok, nézetek egymásba olvasztása érdekelte: az elmélet és gyakorlat hagyományos keretei nem különösebben zavarták. Az ötvenes-hatvanas években a szabadidő eltöltésére szánt, innovatív épületeivel vívott ki komoly ismertséget magának, majd szakrális építészként alkotott maradandót: több mint harminc temploma valósult meg. A modernizmus megkövesedő gesztusaival szembeforduló épületei mindenütt komoly visszhangot, sőt, vitákat váltottak ki, márpedig a földgolyó legváratlanabb pontjain dolgozott, látszólag zavartalanul lépdelve át a megosztott világ határain, Ugandától Iránon át Tajvanig. Dahinden munkássága mindenben ellentmond a nyugodt, morózus, megfontolt svájci építészetről alkotott képünknek – és mégis komoly szerepet játszott abban, hogy az világhírűvé és világszínvonalúvá vált. 

Justus Dahinden 1925. május 18-án született Zürichben, abban a városban, ahol egész életét töltötte. 1949-ben diplomázott az ETH-n, majd 1955-ben megnyitotta saját irodáját. 1956-ban doktori fokozatot szerzett, Versuch einer Standortbestimmung der Gegenwartsarchitektur (Kísérlet a kortárs építészet helyének meghatározására) című, Siegfried Giedion hatását tükröző munkájával. 1967-től az Islamic Center For Research And Academics (ICRAA), 1967-1979 között az International Congress on Religion, Architecture and Fine Arts tagja. 1974-től több mint két évtizeden át a TU Wien építészeti karának professzora, 1985-től a Buenos Aires-i Egyetem építészeti és városépítészeti karának oktatója. 1981-től a Szófiai Építészeti Biennálék rendszeres résztvevője, több alkalommal díjazottja. 1988-ban a szófiai International Academy of Architects professzorává nevezték ki. 1973-ban az American Institute of Architects tiszteletbeli tagjává választották, 1995-ben a tbiliszi Műszaki Egyetem, 1996-ban a pozsonyi Comenius Egyetem díszdoktori címét vehette át.

Az építészet alapjai iránti érdeklődés már egészen korán megmutatkozik munkáiban. Első megépült házát, az apja számára készült apró nyaralót a svájci Rigiben (1952-1954) piramis formával tervezte meg. A motívum később is többször visszatért munkásságában, olyannyira, hogy ma is sokan a piramisok építészeként tartják számon. A corten-lemezekkel burkolt zürichi Ferrohaus (ma Klinik Pyramide), a New York-ba elképzelt Stadthügel, a müncheni Schwabylon bevásárlóközpont egyaránt ennek variánsai (az utóbbi épület nemrég a berlini Egérbunker kapcsán készült interjúnkban is szóba került). Templomai gyakran a kör variációira épülnek: az 1969-ban felszentelt wildeggi Szent Antal templomban a gyülekezetet félkörben helyezi el az oltár körül, az 1992-es Szent Maximilián templom az olaszországi Varesében egy gömb szeleteiből áll össze.

Dahindent a fundamentális kérdések foglalkoztatták – ezt nem csak a geometrikus alapformák iránti vonzódása mutatja. Építészeti gondolkodását nagyban befolyásolta mély vallásossága: tereivel és épületeivel spirituális élmények megteremtését célozta meg. Első komolyabb urbanisztikai koncepcióinál a szakrális épületek elemzéséből indult ki. Írásaiban sokat foglalkozik azzal, miként képes az építészet pozitívan befolyásolni a tudatalattit. Bátran nyúl különböző korok és kultúrák elméleteihez, hogy azokkal alátámassza sajátjait: éppúgy inspirálta Rudolf Steiner kreatív gondolkodásmódja, mint az indiai Auroville várostervének misztikus geometriája, Bruno Taut holisztikus elméletei és az iszlám városok szakrális és profán tereket ötvöző urbanisztikája. Az esztétikai megfontolásokon túllépve – de azokat nem hagyva figyelmen kívül – épületeivel befolyásolni, formálni, változtatni akarja a használót is az érzelmek, a gondolatok, a benyomások szintjén. 

Különösen a svájci kontextusban komoly bátorságra volt szükség, hogy a pragmatikus hagyományokkal és metódusokkal szemben Dahinden a tektonika és az érzelem kölcsönhatásáról kezdjen gondolkodni. És nem csupán gondolkodni: írni és tanítani is. Elmélete, a Das Gesetz der Drei (A hármasság szabálya) az építészet formáját megteremtő szerkezet (Struktur) és megformálás (Gestalt) együttesen képesek eljuttatni a tervezőt és a használót a szellemhez (Geist). Dahinden számára az érzékeken alapuló, tudatalatti asszociációk felkeltése minden tervezési folyamat legfontosabb feladata, az építészet végső célja.

Nem véletlenül tartoznak templomai legismertebb, legsikeresebb épületei közé. Az 1957-ben Albert Wider által alapított Missziós Építészek Szövetségének tagjaként több mint harminc keresztény templomban kísérletezhetett elméleteivel, szerte a nagyvilágban. A legismertebbek közé tartozik Mityana expresszív megformálású, helyi építőanyagokkal megvalósított zarándoktemploma (1965-1988), a namugongói katedrális (1968-1973, mindkettő Ugandában), a Szent Pál templom (Ingelheim-West, 1979), illetve a 2002-ben Pozsonyban felépült Assisi Szent Ferenc templom.

Dahindent az 1960-1970-es években a megastruktúrák foglalkoztatták; 1971-ben megjelent, Stadtstrukturen für morgen (Városszerkezetek a holnapnak) című könyve nemzetközi figyelmet váltott ki, többek között Reyner Banham számára is hivatkozási alappá vált. Az évtized végére figyelme a vernakuláris építőkultúrák felé fordult, amelyekkel a Közel-Keleten és Afrikában tett útjain ismerkedett meg. Az 1970-es évek végén Iránba előregyártható „buborékházak" rendszerét dolgozta ki Heinz Isler szerkezettervezővel. Az előregyártott szerkezetek ugyancsak évtizedekig foglalkoztatták, csak ilyen, strukturalista elképzelései is önálló kötetet érdemelnének. A zürichi Doldertalban 1966-1969 között emelt lakóházai az általa kidolgozott Trigon szerkezeti rendszerre épülnek; múzeumok és kulturális intézmények számára Quadrivium, nagyméretű középületek és többemeletes lakóépületek számára Cubo néven fejlesztett ki előregyártható strukturális rendszert.

Az 1980-as évektől munkáit a posztmodern jegyében épületeit beszélő elemekkel ruházta fel – saját, „bikafejes" lakóháza mellett ennek a korszaknak a legjellegzetesebb alkotása a bécsi Műszaki Egyetem könyvtára, amelyet a besorolhatatlan (és Dahindenben hasonlóan kívülálló) svájci építész-szobrász, Bruno Weber hatalmas bagolyszobrai ékesítenek. Utolsó éveiben Justus Dahinden fiával, Ivóval dolgozott közösen a Dahinden Architekten keretein belül – legismertebb munkájuk a 2005-ben befejezett zürichi Binzmühlepark lakónegyed. Munkásságának dokumentációját kisebbrészt a franciaországi FRAC őrzi, nagyrészt az ETH Zürich archívumára hagyományozta.