Amit a budapestiek gondolnak a Városligetről

Amennyiben az alábbi linken olvasható hír igaz, az világbotrány (kéne legyen). A kormányzati kártevőknek és budapesti mamelukjaiknak úgy látszik, mindegy hol nő, minden városi fa az ellenségük:  http://jakabfytamas.blog.hu/2016/04/12/jon_jon_a_valaha_volt_legnagyobb_belvarosi_fairtas 

Elgondolkodtató, hogy mi az, ami különösen bicskanyitogatóvá teszi a mostani Fidesz-kormány természetes környezetet romboló, park-irtási politikáját? A Kossuth-tértől a Ligeten keresztül, a Dagályon, az Orczy-kerten át a Múzeumkertig, majd a József Nádor térig tovább, minden fővárosi zöld nyögi "a fiúk" brutális, faragatlan, favágó mentalitását. Sokáig azt hittem, hogy a kormányzati csúcsvezetők vidéki származására vezethető vissza ez a parkok, egyáltalán: városi zöld iránti érzéketlenség. Hogy ők otthon vagy haszonnövényeket vagy erdőt vagy gazt láttak, ezért nem fér a fejükbe és a szívükbe az, ami ugyan növény, de egyik sem a fentiek közül. Ez a magyarázat azonban amennyire sértő rájuk nézve, annyira ellenőrizetlen. Vidéki, kisvárosi (gyakorlatilag falusi) rokonaim az Alföld közepén ugyanis imádják a zöldet: a házuk tája kis park, benne - a fűzfa mellett - korántsem őshonos, de ízléssel összeválogatott örökzöldekkel, amelyek latin nevét marósként dolgozó sógorom hamarabb mondja, mint a népi magyart... Miért lenne kevésbé érzékeny a kerti szépségekre Orbán Viktor, Lázár János vagy Áder János és családja?

Inkább arra gyanakszom, hogy a mai kormánynak a mértéktartással kapcsolatos attitűdje más, mondhatni merőben szokatlan az eddig uralgókéhoz képest. Az elmúlt 65 - 70 év urai, Rákositól Bajnaiig (az Antall vezette és az első Fidesz-kormány kivételével) mind a lelkiismeretfurdalás kormányai voltak. A két előbbi kivételtől eltekintve az utóbbi 70 év magyar politikai vezetőit nem a tisztesség, a jóakarat, a hozzáértés vagy éppen a demokrácia elvi szintű tisztelete vezérelte, hanem az uralmon maradás akarása. A Rákosi-korszak és a Kádár-éra vezetői pontosan tudták, hogy semmilyen szabad választást nem nyerhettek volna meg, ezért - a terrorral határos uralmi gépezet fenntartása mellett - tudatosan elébe mentek a "nép" kivánságainak. Nem részletezendő módon magyarázkodásból mentegetőzésbe zuhant (és vice versa) a rendszerváltozás utáni kormányok többsége is. Döntő változást ennek a defenzív startégiának a meghaladására először Gyurcsány próbált keresztülvinni, elhíresült, önkritikus beszédével, de belebukott. A 2010-ben győztes Fidesz választásokon elnyert, legitim fölénye azonban már elég volt ahhoz, hogy levetkezzék a hatalmon maradni akarás alázatosan viselt taktikusi köpenyét és nyílt sisakkal játsszanak.

És ekkor, pontosabban a második kétharmados győzelem után derült ki, hogy a demokratikus és erkölcsi normákhoz való polgári odakanyarodás helyett - amit megtehettek volna - a mértéktelen, gátlástalan érdek- és akaratérvényesítés útját választották. Ez folyik ma is: mi, szavazópolgárok, parasztok vagyunk a sakktáblájukon (mi vagyunk a parasztok ...:-). Ha a Várba akarnak költözni, megteszik. Ha múzeumokat akarnak építeni a Ligetben, felépítik, a legdurvábban belenyúlva a dolgok szakmai és demokratikus ügyrendi menetébe. Ha fedett versenyuszodát akarnak a Dagály strandon, felhúzzák. Ha gyakorlópályát óhajtanak az Orczy-kertben, netán mélygarázst a József Nádor téren, akkor kivágnak akár minden fát. Hadd fogyjon a férgese, röpüljön a forgács. Ők úgyis a budai zöld legmélyén (vagy legmagasán) tanyáznak, a családjukkal és leghűségesebb szolgahadukkal, valamint választóik "krémjével" együtt.