Arra már nincs idő ...

„[…] mennél sürgősebb valamely építészeti feladat teljesítése, annál biztosabb, hogy a megbízó nem tudja, hogy valójában mit akar, […] amit notóriusan mindig a körültekintő előkészítésen, a tervezési program gondos megfogalmazásán, a részfeladatok összehangolásán és végül a tervezés idejének irreális lerövidítésével igyekeztek ledolgoztatni." Borvendég Béla írása.

Arra már nincs idő…. (1)
Ahhoz, hogy a bimbóból virág legyen, időre van szükség.
Néhány évvel ezelőtt megbíztak a Szegedi Tudomány Egyetem új központi könyvtára, vagy ahogy azután nevezték, tanulmányi és információs központja tervezési programjának elkészítésével. A munka megkezdésekor csupán egy Móricka rajzra emlékeztető vázlattervre, és egy ezt ismertető műleírásra támaszkodhattam. Ámde abban az időben az volt a kormányzati elképzelés, hogy a projektet a Világbank támogatásával kívánják megvalósítani. Ez a szervezet pedig ragaszkodott ahhoz, hogy a tervpályázat kiírása előtt az építtető, azaz az Egyetem olyan tervezési programot készítsen, amely részletesen meghatározza a a megoldandó feladatot a tervező számára. A számomra átadott segédlet, amely a megválaszolandó kérdéseket tartalmazta, mintegy 40 gépelt oldalas dokumentum volt. Ehhez képest nem lehet csodálkozni azon, hogy az általam kidolgozott helyiségprogramot és a csatolt ábraanyagot végül csak mintegy 150 gépelt oldalnyira sikeredett besűríteni. Megjegyzem, hogy ugyanakkor a Bank követelményei közt egyetlen olyan kérdés sem szerepelt, amely a tervező felkészültségét firtatta volna, viszont olyan részletes követelménylista összeállítását követelte meg az építtetőtől, amely alapján a pénzintézet részletes költség előirányzatot tudott készíteni.

 

 

Őszintén bevallom, hogy ezt a bonyolult feladatot nem is tudtam volna elkészíteni, ha azonnal nem áll mellém Dr. Máder Béla, az egyetemi könyvtár kitűnő felkészültségű főigazgatója, hiszen itt nem egyszerűen egy új, korszerű, oktató könyvtárról volt szó, hanem egy mintegy 1,7 millió kötetes, olyan folyamatosan bővülő gyűjteményről, amelyik emellett teljes körűen támaszkodik az informatika kínálta lehetőségekre. Bár a megvalósítás során a tervezési programot a beruházó korábban elmulasztott döntései miatt utólag módosítani, azaz bővíteni kellett, a nyertes Mikó László - Szántó Tibor szerzőpárosnak végül is olyan, a diákok által is megkedvelt közösségi helyet sikerült létrehoznia, amelyikért Mikó Lászlót megérdemelten tüntették ki az idén Ybl Miklós díjjal. 

Hosszú évek tapasztalatai megtanítottak arra, hogy mennél sürgősebb valamely építészeti feladat teljesítése, annál biztosabb, hogy a megbízó nem tudja, hogy valójában mit akar, sőt még azt sem, hogy mire is volna szüksége. A Rákosi, de utána a Kádár rendszerben is ez a paradoxon nyilván annak a következménye volt, hogy egyrészt a fontos kérdések eldöntésében még a Legfelső Hatalom sem volt független, másrészt ki volt szolgáltatva a saját bürokráciájának. Ezért a döntések általában voluntarista módon, a tényleges szükséglet helyétől távol születtek. Szükségszerűen mindig nagy késéssel, amit notóriusan mindig a körültekintő előkészítésen, a tervezési program gondos megfogalmazásán, a részfeladatok összehangolásán és végül a tervezés idejének irreális lerövidítésével igyekeztek ledolgoztatni.

Manapság, a piacgazdaságnak hirdetett posztkommunista maffia rendszerben a lenyúlható nagy pénz persze nem a tervezésben, hanem a megvalósításban van. Különösen akkor, ha az egyáltalán nem következik be. Vagy ha mégis, az érdekeltek egyrészt korlátozás és minden hátrányos következmény nélkül férhetnek hozzá, másrészt a nyereséget azonnal el tudják tüntetni. Például valamelyik külföldi adóparadicsomban. Tolvajnak, rablónak tette elkövetése után létérdeke, hogy minél gyorsabban megtalálja a gondosan előkészített egérútját. Ami persze elég tágas ahhoz, hogy gyakran milliárdos zsákmány is át tudjon csúszni rajta. A politikai hatalomhoz vezető legrövidebb út alapja így lett mára a korrupció.

Óhitű építészként azt vallom, hogy az építészet szakma, amit lehet a magas művészet szintjén (is) művelni, amihez azonban egy sor külön-külön is meghatározó tényező adott pillanatban létrejött szerencsés együttállása szükséges. Ezért - szemben a szakszerűséggel és az etikus szakmagyakorlással, amely minden építésztől megkövetelhető - a művészi érték létrehozását a megbízó kívánatosan szorgalmazhatja, de azt megkövetelnie gyermekded csacskaság.

Az építészet nem művészet, csak benne van annak lehetősége. A marxista tanok szerint a munka tette az embert emberré. Szerintem azonban nem a munka volt általában az, hanem az építés. Mert az nem csak fizikai erőfeszítés, hanem benne foglaltatik a megszerzett tapasztalatok összegzése, vagyis az előzmények visszacsatolása (tanulás) és a jövő (tervezés), tehát a közösen kitűzött cél is. Mégpedig nem csak a fizikai valóság, hanem a vágyak, az álmok és végső soron a hit is.

 

 

Ha a politika kizárólag az építészet művészi voltát kezdi hangsúlyozni, mindig okkal merül fel az a gyanú, hogy ezzel csupán valamilyen sötét hátsó gondolatát igyekszik leplezni. A szocialista realizmus fogalmát állítólag maga Sztálin találta fel, ami lényegében olyan kifejezési módot jelentett, amelyik konvencionális modorban tükrözi nem a valóságot, hanem annak a Hatalom mindenkori érdekei szerint meghatározott és kötelezően megjelenítendő mását. Az építészetre alkalmazandó recept esetében ez a parancs azonban csak áttételesen működött, ezért csak azt lehetett az építőművészek számára előírni, hogy valamilyen kiválasztott történeti stílushoz igazodjanak, s még csak utalniuk sem volt szabad a modernizmusra. (Ez a követelmény persze nagyon hasonlított a nácikéhoz, azzal a különbséggel, hogy azok elrendelték, hogy a középületeket a birodalmi klasszicizmus szabályai szerint, az egyéb épületeket pedig a népi hagyományokat követve kell megtervezni és felépíteni.)

A világ Hitler és Sztálin óta nagyot változott, szemben az emberi természettel. Ezért, ha az építészetben a politika elsősorban, és szinte kizárólag csak a technikai teljesítményre, a magántulajdon „szentségére", az előnyös befektetési lehetőségekre, netán bizonyos ipari csoportok érdekeire figyel, nemcsak gyanítható, de bizonyítottnak is tekinthető, hogy valójában nem a humánus értékről, az alkotásról, a tisztességes emberi közösségekről van szó, hanem a Nagy Pénzről, sőt esetenként a pénzmosásról (lásd Sukoró). Nem az etikáról, hanem a gátlástalan kapzsiságról, sőt gyakran a szervezett bűnözésről.  

Az építészet ugyanis valójában nem más, mint az emberi közösség teljességének kifejezése az építész koncepciója és az általa vezetett - vagy az általa megfogalmazott cél megvalósítására szervezett - hozzáértő csoport munkája segítségével. A komponista ugyan a partitúrában lejegyzi saját érzelmi és tudati élményét, de a zene maga az, amit a zenekar aktuális karmestere - értelmezése szerint - úgy igyekszik megszólaltatni, hogy azt a mindenkori közönség is képes legyen és akarja is befogadni.

 

 

A zeneművészethez hasonlóan előfordul, hogy maradandó építészeti érték gyakran nem is azonnal, hanem csak évtizedekkel később ragyog fel teljes fényében, míg más esetben a kisugárzás intenzitása elhalványul. Berlinben például a két Németország egyesítése és a Fal lebontása felett érzett eksztatikus öröm több jellegzetes építészeti emléke közül a Bundestag kupolája ma már a német történelem része, a Potsdamer Platz technikai, művészi, sőt társadalmi újszerűsége viszont mára már kissé megkopott, az új kormányzati negyed és abban is különösen a Szövetségi Kancellária bombasztikus épületegyüttese pedig akár dicstelen bukás jelképe is lehetne. Hogy miért? Gondolom azért, mert tervezői és építtetői annyira grandiózusnak, újszerűnek és lenyűgözőnek szánták. Az az egykori Lehrter Bahnhof, vagy ahogy ma már joggal nevezik, Központi Pályaudvar, amit a von Gerkan, Marg und Partner iroda tervezett a funkcióját vesztett s ezért lebontott - amúgy valóban szép régi - fejpályaudvar helyén, ezzel szemben kristálytiszta funkcionalizmusával nem csak Európa legkorszerűbb  épületegyüttese, de talán az új Berlin legszebb épülete is. Igaz, hogy átszámítva 180 milliárd forintba került, de ha ezt egybevetjük csak a MÁV és a BKV fejléce alatt elfecsérelt - netán ellopott - összegekkel, ez a költség szembeállítva a közösség gazdagodásával, nevetségesen csekély.

Az alkotás létrehozásához - legyen az tudományos vagy művészi - elegendő idő kell. Annyi, amennyi ehhez szükséges. Talán Paul Clodell mondta, hogy ahhoz, hogy a bimbóból virág legyen, időre van szükség. Ha szirmait ujjunkkal kezdjük feszegetni, azonnal elpusztul.

Képzeljük el azt az abszurd szituációt, hogy a például a koncertrendező cég menedzsere a főpróba előtt arra kérné mondjuk Bogányi Gergelyt, hogy a Chopin e-moll zongoraverseny előadását kétszeresére gyorsítsa fel, mert különben az esti hangverseny nem tartható meg a meghirdetett időpontban, és ezért az eladott belépőjegyek árát vissza kellene fizetni. Emlékmű vagy ideiglenes kiállítási pavilon esetében, ha szerencsés a csillagzat állása, ez a módszer ugyan még működik, összetettebb funkciójú és tartós használatra szánt épület esetében az egyszerűsítés eme lehetősége lényegében kizárt.

A tervezés idejének irreális megkurtítása még abban az esetben is igen kockázatos mutatvány, ha az építtető a tervezőtől csupán műszaki teljesítményt vár. Sorozatban épített ipari létesítmények estében még ez a magatartás elviselhető, feltéve, hogy ezt kizárólag a „műszaki teljesítmény" fejléc alá soroljuk be és ugyanezt tesszük a környezetvédelem, a környezetgazdálkodás, a tájvédelem, a logisztika, a szociálpszichológia stb. követelményrendszerével is.

Arra már nincs idő… (2)

Néhány szemelvény-demo a honi architrükkökből
A kommunistáknak és szállás-csinálóiknak már az oroszországi hatalomra kerülésük előtt is bevált fegyvere volt a gátlástalan hazudozás, a demagógia és a közerkölcs semmibevétele. A fosztogatás. Sztálin alatt ez aztán a pártállam talpköve lett, és logikus, hogy a posztkommunista utódok ugyanezt a gyakorlatot továbbfejlesztve követik, csak most már korszerűsítve azt, nem a pártállam, hanem a saját zsebük javára.

A modernizációra - vagy zsargonjukat használva a „konvergencia programra" - már csak azért is szükségük volt, mert megjelent az Európai Unió, mint bizonyos meghatározott fejlesztési célokat támogató pénzügyi forrás. Minthogy azonban ez a rendelkezésre bocsátott pénz mikénti felhasználását ez a szervezet igen szigorúan ellenőrzi, fel kellett találni valami olyan trükköt, ami lehetővé teszi ezeknek a jelentős összegeknek a lenyúlását.

Köztudott, hogy a kultúra értékeinek megőrzését önmagukban a nemzetközi szervezetek csak rendkívüli esetben támogatják, mivel azt tarják, hogy minden ország maga kell, hogy eldöntse, mit sorol ezen értékek közé. Ám ha ezek közül bármelyiket olyan különös értéknek tekinti, hogy különös védelmét indokoltnak ítéli, kérheti, hogy vegyék fel a Világörökség listájára. Ha ez megtörtént, ezzel ugyan közvetlenül pénzhez nem jut, de állapotát rendszeresen ellenőrzik, és szabad kezet kap a növekvő idegenforgalom erkölcsi és anyagi hasznának lefölözésére. A következőkben e sorok írója bemutat néhány trükköt, hogy rávilágítson a posztkommunista kormányzat sokoldalú találékonyságára.

 

 

1. BEJÁTSZÁS

A Szépművészeti Múzeum bővítése
Első lépésként el kellett hallgattatni Barkóczi István muzeológust, aki bebizonyította, hogy egyrészt a kiállítási terek belső átrendezésével, a Múzeum és a kihasználatlan Műcsarnok összekapcsolásával a bővítés nem csak lényegesen olcsóbbá tehető, nem csak a múzeumi funkció korszerűsíthető, de elkerülhető a jelenlegi monumentális főbejárat csonkolása is. A trükk megvalósítása érdekében tehát elhallgattatták ezt a múzeumi szakértőt. Ezt követően már le lehetett bonyolítani azt a tervpályázatot, amelynek programja megkívánta nem csak a jelenlegi főbejárat előtti főlépcső kilukasztását, de a Hősök tere közösségi funkciótlanítását is. Végül meg kellett szerezni a KÖH műemléki hozzájárulását. Ami a jelek szerint nem volt túl nehéz, hiszen úgy hírlik, hogy a Hivatal elnöke úgy nyilatkozott, hogy ha ez a radikális megoldás mégsem tetszene, idővel át lehet alakítani, akár le is lehet bontani. És hogy az Uniót mivel sikerült átverni? Hát csak azzal, hogy a projektet nem kulturális célúnak, hanem turisztikai szolgáltatást fejlesztő beruházásnak minősítették azért, hogy így férjenek hozzá a brüsszeli mackó zárjához.

2. BEJÁTSZÁS

Kormányzati Negyed
A tervezet elég nagy port kavart fel már akkor is, amikor Gyurcsányék meghirdették. Építész körökben azonban már akkor is felfigyeltek arra, hogy a kormány ugyan a megvalósítás befejezésének időpontját kitűzte, de a nagy sietségben arra már nem futotta az idejéből, hogy egyrészt eldöntse azt is, hogy valójában mi a célja és szándéka a grandiózusnak kikiáltott építkezéssel. A nemzetközi pályázatot lebonyolították, a zsűri tagjai felvették tiszteletdíjukat. Talán az első díjas terv szerzői is némi huzavona után. És persze a hazai sameszok - csak persze ők - minden huzavona nélkül. A  Nyugati  Pályaudvar csarnoka pedig békésen rozsdásodhat tovább. Mert mondanom sem kell, a Finta-féle páratlan elgondolásból, amely a kietlen vágány-sivatag fölé parkokat és kulturális városnegyedet vizionált, hanyatt esett fene sem lett.
    
3. BEJÁTSZÁS

Az egykori Honvéd Főparancsnokság épülete.
A Dísz téren álló egykori épület 1897-ben Kallina Mór tervezte olyan nagyzoló, késő-eklektikus-szecessziós stílusban, amely nyilván beleillett a Monarchia és a Millennium világába, közelében volt mind a királyi palotának, mind a Miniszterelnökségnek, de fütyült a Vár történelmileg kialakult egészének épített környezetére és szellemiségére. Vagyis ez az építész alighanem jól tudta, hogy mitől döglik a légy, de azt aligha, amit genius locinak nevez a Világ. Utólag bevallom, hogy amikor valamikor 1947 táján egy alkalommal felballagtam az akkor még szinte teljesen romos Várnegyedbe, e palota romjai előtt az ötlött agyamba, hogy ha ezt egykor kora talán pompázatosnak is találta, ide bizonnyal nem illett. Nem lenne szabad visszaépíteni. Senkihez fej nem illik jobban, mint a magáé. Ez bizony még inkább idegen volt, mint Szentháromság testvére, az egykori Pénzügyminisztérium palotája, melyet pályázat nélkül rittyentett oda Fellner Sándor, aki az épület sajátosan habarék építészeti stílusát az azt propagáló „díszműben" igyekezett megkedveltetni a nagyközönséggel.

 

 

Ehelyett a főparancsnokság romjait műemlékké nyilvánították. Ott szégyenkezett évtizedekig. Abban mindenki megegyezett, hogy valamit építeni kellene helyette, csak azt nem tudták eldönteni az illetékesek, hogy mit. Ehelyett a látszat kedvéért időnként kiírtak a telekre valamilyen építészeti tervpályázatot. Ez idő alatt tervezett céljait tekintve volt új Nemzeti Színház, San Gimignano lakótorony reminiszcencia, digitális könyvtár, a Korona őrzőhelye, gyerekvár rózsaszín lebegőtetővel, a magyar tudomány panteonja, sőt talán még turisztikai központ is.

Három éve eztán felszállt a füst. A Népszabadság 2007 táján megírta, hogy az illetékesek bejelentették, hogy valamilyen nagy forgalmú (luxus?) idegenforgalmi létesítményt szándékoznak ide csábítani, magyarán elorozni a „célszörű szögény" emberek orra elől, mégpedig úgy, hogy a létesítmény 2007-re el is készüljön. A tervek beszerzése során már pályázatot sem kell kiírni. Erre egyébként sincs már idő. A lázas sietség felkelti e sorok írójának gyanúját, hogy a telek műemlékként történő őrizgetése, a meddő tervpályázatok sora valójában nem értékvédelmi célból történt, hanem csupán a telek világpiaci árának feltornázása céljából. Illetve a tranzakció fondorlatos kanyarjai során a saját zsebekbe visszacsurgatható százmilliókról?     

KIJÁTSZÁS

Magyar Nemzeti Múzeum
A tervpályázati kiírás szerint a pályázat tárgya „ A Magyar Nemzeti Múzeum műemléki védettségű főépületének és a közvetlen környezetét képező Múzeumkert komplex, látogatóbarát és értékmegőrző fejlesztésének tervezése, amely magában foglalja az épület kiszolgáló-logisztikai funkcióinak bővítését, a kerthasználatot akadályozó gépkocsik elhelyezését, az épület udvarainak (észak és déli udvarok) hasznosítását, új közönségforgalmi terek kialakítását, a látogatói útvonalak és bejáratok újraszervezését és akadálymentesítését, a Múzeumkert értéknövelő hasznosítását, az épületből kitelepítendő funkciók figyelembevételével, az intézményben rejlő kulturális értékek népszerűsítésének támogatása építészeti eszközökkel.

A pályázni szándékozó honi vagy külföldi építész - aki kizárólag természetes vagy jogi személy kell legyen - megtudhatja azt is, hogy a cél megvalósítására 4-5 milliárd forint áll rendelkezésre. E sorok írója úgy véli, hogy független építész és nem lévén sem riporter, sem újságíró, sem pártkatona, nem köteles lakatot, de még csak szordínót sem tenni a szájára.

• Véleményem szerint ez tervezési program nem csak link, de összecsapott fércmunka. Mi az, hogy az előirányzat 4-5 milliárd?
• Figyelemre méltó, hogy Csorba László múzeumigazgató azonnal bejelenti, kétfordulós pályázat lebonyolítására nincs idő.
• A kiíró erre hivatkozva úgy ítélte meg, hogy ilyen részletes program birtokában a rutinos terező számára a január 12. és június 10. közti időszak elegendő a tervek elkészítésére.
• A zsűri elnöke az a Fegyverneky Sándor, akit az a Lamperth Mónika nevezett ki, aki akkoriban az Oktatási és Kulturális tárcát vezette. Az országos főépítész cím tehát hangzatos, ámde eleve hatástalanított, mert határozatai gyakorlatilag senkit semmire nem köteleznek.
• Az építész szakmát az a kamarai elnök képviseli, aki anno azt a feladatot kapta megbízóitól, hogy annak mindenkori utasításait követve szorítsa padkára a Magyar Építészek (Építőművészek) Szövetségét. Ennek a megbízásnak ő ezúttal eleget is tett.
• Őszinte örömmel tapasztaltam, hogy az előbbi szervezet elnöke olyan célratörő és logikus kérdést tett fel a kiírónak, hogy a MÉSZ jó okot talált arra, hogy ezt a szervezetet ne kérje fel, hogy képviseltesse magát a zsűriben.
• E sorok írójától mi sem áll távolabb, mint hogy elvitassa az első helyen díjazott tervezők, vagy mint Csomay Zsófia és Nagy  György, vagy az Intramuros Kft., vagy Molnos Attila, Polyák Gergely, vagy éppen az Építész Manufaktúra Kft., illetve a Studio 100 Kft. munkatársainak érdemeit. Ezúton gratulálok még sok tucat pályázati munka szerzőinek is.
• A pályázók nagy száma azonban legalább négy dolgot bizonyít. Az egyik az, hogy a magyar építész társadalmat egy ilyen nagyszabású és rangot jelentő megbízás elnyerésének lehetőségével még ma is csatasorba lehet állítani, de azt is, hogy a regnáló államhatalom szemében ez a szellemi tőke fikarcnyit sem ér. De bizonyítja azt is, hogy a magyar építésztársadalom élcsapatának annyira nincs biztos munkája, hogy hajlandó ekkora kockázatot is vállalni.
• Végül, de nem utolsósorban: hiába az étvágygerjesztő illatokat párázó, aranysárga Újházi húsleves a levesestálban, ha e sorok írója sajnos tudja és látta is, hogy az arcátlan posztkommunista rablóhatalom - nem is stikában – még tálalás előtt jókorát belesercintett (lásd: Szezonzárási Kiárusítás - Budapest, Belváros, Bécsi utcai brit sale projekt).

2010. július 29.

Borvendég Béla