Nézőpontok/Vélemény

Átélhető közelség

1/1

Fotó: Borsai Szandra. Grafika: Vitányi Regina

Hirdetés
?>
Fotó: Borsai Szandra. Grafika: Vitányi Regina
1/1

Fotó: Borsai Szandra. Grafika: Vitányi Regina

Átélhető közelség
Nézőpontok/Vélemény

Átélhető közelség

2024.04.06. 19:04

Cikkinfó

Szerzők:
Borsai Szandra

Vélemények:
1

Dosszié:

"A művészetek megértése, a beavatódás nem egy szent pillanat, hanem élethosszig tartó folyamat" – írja Borsai Szandra építész, aki szerint ahogy egy emberről sem kizárólag a külső megjelenése alapján ítélkezünk, éppúgy egy épület megítélésében sem csupán a szépség kell, hogy legyen az egyetlen szempont. 

"Nincsenek buta emberek, csak rossz Egypercesek!"
(Örkény István: Használati utasítás) 

1.

Hogyha ez egy előadás lenne, és én most felolvasnám ezt az esszét, azzal kezdeném, hogy tegye fel a kezét, aki szerint szép vagyok. Itt megállnék, felpillantanék a lapokból, körülnéznék, kéjesen élvezném a zavart szünetet. Aztán néhány kéz a levegőbe lendülne. Persze, hogy a levegőbe lendülne, nincs más választása azoknak, akik nem fagytak le, hiszen előzékeny, nagyvonalú emberek ülnének előttem. Feszegethetném tovább a dolgot, pásztázhatnám a széksorokat, feltámadhatna az alapzaj, hogy ez most komoly? Azután visszanézve a papírjaimra azzal folytatnám, hogy milyen irreleváns, provokatív, öncélú kérdés volt ez.

Eleve más a hatás, hogyha egy nő kérdezi a katedráról, mintha egy férfi. Ez a különbségtétel csupán kulturális konstrukció, hiszen messziről nézve ember-ember, szép-szép, de nem vagyunk-e rövidlátók? Tudjuk messziről nézni? Különbenis, egy ember szépsége egyetlen pillantás után eldönthető? Ilyen felszínesnek gondolom a közönségem, hogy a hajam, a sminkem, a ruhám, az alakom, a termetem, az arcom szabályossága alapján eldöntheti, hogy szép vagyok-e, mintha csak a Tinderen lennénk? A szépség ennél összetettebb, gondolná az értő hallgatóság, a szépségnek csak egy kis részét adják a külsőségek, mert mondjuk ha a ruhaujjamba törölném az orrom, ha magam mögé köpnék, akkor az sokat rontana a szépségem megítélésén. És mégis milyen eszmény szerint vagyok szép? Rubens szerint? Az Instagram szerint? A barna hajú nőket preferálók szerint? Egyébként is, az előadó szépsége vagy csúnyasága befolyásolná a hallgatóságot az előadás befogadásában? Ilyen barbár népségnek tartom én a közönségem? Pedig befolyásolja, ami részben természetes, részben pedig felül tudunk emelkedni rajta, hiszen civilizált emberek volnánk. Az építészeti szépséget homlokzati kérdésre (sőt, főhomlokzati kérdésre) redukálni pont ilyen bárgyú. A szépség egy épület esetében is több annál, mint lábazat, fejezet, szemöldök esztétikájának összessége. És akkor még csak a szépségről beszéltünk. A hallgatóság természetesen nem lenne ilyen felszínes, nem gondolná azt, hogy egy embert kizárólag a szépsége határoz meg.  Egy épületet sem. A szépséget lebecsülni persze nem érdemes, képmutató lennék, ha megfosztanám a rangjától.

Azt mondják, hogy a modern építészeti örökségünket azért pusztítják el, mert csúnyának tartják. Azok is, akik elpusztítják és maga a nép is, az istenadta. Véleményem szerint ez megtévesztő leegyszerűsítés, elterelő manőver. (Ráadásul: És a sokaság ezt kiáltotta: "Barabbást!")[1]. Nem csúnya az, hanem a látása kellemetlen. …a kultúra, az egy kód, amivel le lehet olvasni, milyen éppen az ember, mit akart, mit szeretett, mitől félt, mit tartott rossznak, jónak, mi volt a célja, és így tovább…[2]. Ezt az embert nem bírja látni, aki megrendelte, megtervezte, megépítette ezeket a házakat, akik egyazon korban éltek és legalább részben megegyeztek a történelmi tapasztalataik. Ezeknek az embereknek a félelmeit, céljait, érzelmeit, körülményeit és lehetőségeit.

Nemrég hallgattam két magyar építész vitáját felvételről a YouTube-on, ahol többek között a modern építészetről is beszéltek. Az egyik azt mondta, hogy folytassuk az építészetet a húszas évektől, és ami azóta történt, azt tegyük zárójelbe. Persze, hogy zárójelbe szeretnéd tenni, mondtam. Elviselhetetlen, mondtam. Az első világháború után még nagyobb borzalmak vártak, mondtam, népirtás Európában, tömegpusztító fegyverek, a többi néma csend, mondtam. Persze, hogy el akarod felejteni, mondtam, meg nem történté tenni. Minden Egész eltörött, mondtam. Aztán a kommunizmus. A szenvedés újabb árnyalatai, mondtam. Nagyapám egészen 2022-es haláláig kommunistákra és nem kommunistákra osztotta fel a világot, mondtam. Én meg 2022. február 24-ig azt hittem, hogy a történelem után születtem, mondtam, olyan hülye vagyok. Ő egy ideig nem mondott semmit, aztán meg hogy egyáltalán nem erről van szó, én meg hogy mi másról lehet szó, a fenébe is, azt mondtam.[3]

2.

Az egyetemi képzésünk egy kötetlenebb rajzhéttel kezdődött. A tankörvezető tanárok mindenkitől megkérdezték, hogy miért szeretne építész lenni és ki a kedvenc építésze. A legtöbben szerettek rajzolni és jók voltak matekból, de csak néhányan tudtak építészt mondani, azok is csak Zaha Hadidot. A passzívház hangzott még el néhányszor. Én kis túlzással azt sem tudtam eldönteni, melyik a két szó közül az építész. Pedig mi állítólag átlagon felül érdeklődtünk és még volt művészettörténet óránk is. Mit gondolhattam akkoriban egy modern épületről? Azt hiszem, hogy semmit. Tizenhét éves koromig semmiféle tapasztalatom nem volt az épített környezettel kapcsolatban. Kis túlzással észre sem vettem, hogy létezik, nemhogy véleményt formáljak róla. Egy annyira jellegtelen városban nőttem fel, hogy az építészeti és városépítészeti értékeket azóta is nagyítóval keresem benne. Néhány fekete deszka oromzat, ennyi, mondatja velem a szülővárosom iránt érzett közöny.

Az egyetem első három félévében esténként menetrend szerint az asztalomnál ültem, házit rajzoltam, konzultációra készültem, zárthelyire tanultam. Ha nem voltam szemfüles, hogy időben kikapcsoljam a rádiót, tíz óra tíz perc körül azon kaptam magam, hogy rohamosan romlott a közérzetem. Tízkor kezdődött a Bartókon az Ars Nova, a kortárs zenei műsor. A hangszóróból ijesztő zaj szűrődött ki, mintha egy horrorfilmben lennénk. Nagy magabiztossággal ítéltem el ezt a borzongató zajzenét muzsikus édesanyámmal egyetértésben. Kellett ilyen darabot játszanom, mondta édesanyám, nem is volt rendes kotta, csak beleírták, hogy ezeket a hangokat ismételgesd tetszőleges sorrendben és ritmusban, aztán lesz valami. Hát nem lett semmi. A végén persze nagyon megtapsolták a zenekart, alig bírtam ki nevetés nélkül. Micsoda blamázs. Anyámnak valószínűleg igaza volt ebben. A dilettantizmust és a magasművészetet vékony hártya választja el egymástól. Ki tudja kitapintani ezt a hártyát, ki tudja elmondani, milyen anyagból van?

Időbe és erőfeszítésbe telt, hogy közel kerüljek a kortárs komolyzenéhez. Itt nem volt olyan szakmai támpontom, mint az építészetben, ahol öt plusz egy éven keresztül élvezhettem az egyetem vendégszeretetét. Ahol átmenet nélkül, fokozatosan avatódtam be. Üres lap voltam. A zenében nem voltam üres lap, csekély mesterségbeli tudásom volt és nagyon konkrét elvárásaim. Például a dallam. De legalább a harmónia. Egy átlagpolgárnak mégis milyen kulcsa legyen a modern, a kortárs művészethez, ami szakít a dallammal, a lineáris történetvezetéssel – egyáltalában a történettel – a konkrét figurák ábrázolásával, a hagyományos díszítőelemekkel és megszokott formákkal? Lehetne kulcsa. Végülis mire való a közoktatás, a gyerekszoba. Mégis, egyik sem tud tömegesen sikereket elérni.  Különben nemcsak az oktatáson múlik. Balogh Máté kortárs zeneszerző mesélte egy interjúban, hogy egy vidéki templomban adtak elő klasszikus kórusműveket és köztük egy kortársat. Húsz fejkendős néni hallgatta. Amikor megkérdezték tőlük, hogy melyik legyen a ráadás, a kortárs darabot választották, mondván: ilyet még nem hallottunk. A kíváncsiság és a nyitottság, az attitűd a művészetek befogadásában legalább olyan fontos, mint a műveltség.

A művészetek megértése, a beavatódás nem egy szent pillanat, hanem élethosszig tartó folyamat. Számomra a kortárs komolyzenéhez a jazzen keresztül vezetett az út. A kortárs irodalomhoz ennél sokkal különösebb módon jutottam el. Hetedik osztályban a Fekete István regényekből ugrottam a Száz év magányba, majd gimnáziumban elég hamar leemeltem a polcról a Termelési regényt és becsülettel elolvastam. Egyikből sem értettem egy árva szót sem, mégis meghatározó olvasmányok voltak és belül éreztem: itt bizony történik valami nagyszerű, annak ellenére, hogy én nem értem. Aztán csendben elkezdtem végigolvasni a gimnáziumi könyvtárban megtalálható szépirodalmat (a könyvtárban levés kanonizálta ezeket a műveket, ennek ellenére nem mindegyiket éreztem jónak) és ahogy nőttem és olvastam, folyamatosan új megértésekkel gazdagodtam. A modern építészethez a képzőművészettel párhuzamosan kerültem közel. A történet sok esetben összeolvasható. Az épületeket négydimenziós képeknek kezdtem el látni, ahol a harmadik dimenzió a mélység és a negyedik a tér. Az egyetem előtt nem volt térlátásom. Nem csak a három dimenzióban való tájékozódás, hanem egy elvontabb tér-látás képessége is később alakult ki, ami nem pusztán látás, hanem a tér minden érzékkel való megélése. Ehhez persze nem kell egyetemet végezni. Mindannyian szenzuális lények vagyunk, különböző érzékenységgel.

3.

Egy társadalom lelki egészségében kulcsszerepet játszanak a művészek. A művészet jeleníti meg a kollektív tudattartalmainkat, traumáinkat. A művészek azok, akik érzékelik és átdolgozzák magukon a valóságot, mint a giliszta a földet, hogy aztán valamilyen megélhető, a megélés által megtisztító formában (katarzis) visszakaphassuk a saját életünket. Mert mi a trauma? Sosem az, ami történik, hanem az, hogy utána mit kezdünk ezzel a történéssel. Ha például nem kezdünk vele semmit, vagy ha megtagadjuk a múltat, az egyenes út a sérülés felé. Aki elfelejti a múltat, arra ítéltetik, hogy újra átélje azt. A magyar társadalom valójában nem felejtette el a múltat, hiszen meg sem értette.[4] De mit sem használ a művész munkája társadalmi szinten, hogyha a másik oldalon nem állnak ott a befogadók. Akkor csak olyan marad, mint egy be nem vett gyógyszer, pusztába kiáltott szó. A művészeti alkotások hozzák a valóságot átélhető közelségbe. Az átélhető közelség több, mint a katarzis. Ha a katarzis az orgazmus, az átélhető közelség az egész aktust jelenti egészen onnantól kezdve, hogy legelőször vágyakozva nézünk a másikra. A műalkotásokon keresztül érezhetjük meg mélyen és igazán, hogy a világon az történt meg tényleg, ami megtörtént valójában. Hiába tanuljuk meg történelemből a világháborúk borzalmait, hiába olvassuk a híreket az orosz-ukrán háborúról, ezek alapján csupán lexikai tudásunk keletkezik, de valódi tapasztalatunk nem. Nem is szeretném, hogy ezekről valaha testközeli tapasztalatunk legyen. Ám ha nincs is: van. Mindannyian százezer éve nézzük, amit meglátunk hirtelen.[5] A művészet segít abban, hogy mentalizálni tudjunk és kellően magas legyen az empátiánk társadalmi szinten. Mintha az Úristen egy biztosítási ügynök volna, a művészet pedig az a nyomtatvány, amelyet "esemény" esetén kell kitölteni.[6]

A megértés és a befogadás nem adja magát könnyen. Ezért is meg kell dolgoznunk, nem csak a mindennapi kenyérért. Jó lenne inkább csak szórakozni. Ez a kor az elviselhetetlen könnyűség, a szórakozás kora. Leginkább az monetizálható, ami vegytisztán szórakoztat. A szórakoztató tartalmak azzal a kizárólagos céllal jönnek létre, hogy tetsszenek a közönségnek. A valódi műalkotásoknak nincsen irányultsága. Azok azért jönnek létre, mert nem tudnak nem létrejönni. Ezzel együtt vagy épp ezért az olvasóra írás közben nemigen gondol az ember, ha igen, én úgy tapasztalom, az veszélyes.[7]

Pedig jó lenne inkább csak szórakozni, ehelyett ez a végtelen nyomasztás legyen a program? Nekem a huszadik századot Theodoros Angelopoulos Odüsszeusz tekintete című filmje, Borbély Szilárd A testhez című verseskötete és Daniel Libeskind berlini zsidó múzeuma hozta átélhető közelségbe. Nem csak intellektuális, érzelmi, hanem zsigeri szinten értette meg a kort, amit reprezentált. A múzeumtól hányingerem támadt. A filmtől napokon át némaságba burkolóztam, és csak néztem újra meg újra. A verseskötettől heteken keresztül sírtam. Sírtam munkába menet a metrón, sírtam ebédszünetben, sírtam sorban állás közben az Aldiban. Miféle szadista kívánja ezt az embertársainak? Nem volt elég már a háborúból, a holokausztból, a diktatúrából, a szétszakított családokból, a világunk teljes összeomlásából? Nem lehetne szó másról? Nem volt elég a pucér betonból, a meztelen acélból, a pőre üvegből? Öltözzenek már fel azok az épületek, fedetlen testük sérti a polgári jó ízlést. Hol vannak a polgáraink? Hol van a jó? Mi az ízlés? Nem verhetjük el a port a modern és posztmodern építészeten. Nem radírozhatjuk ki a XX. századot. Ráadásul attól még, hogy egy ház fizikai valójában eltűnik, hiányával jelen van. Kézirat sosem ég el.[8] Folytathatjuk a húszas évektől, de akkor ne felejtsük el, mi felé robogunk. A történelem nem egy gyümölcsöstál, amiből azt veszünk ki, amit csak akarunk.

Legalább mi, akik ezt olvassuk, azért mégis próbáljunk meg úgy látni és láttatni a modern épületeinket, akár egy gyönyörű egészet, mint egy siralmas töredéket[9] – rongyaikban és kitakarva.

Borsai Szandra

 

Szerk.: Hulesch Máté

 

[1] Karinthy Frigyes: Barabbás

[2] Krasznahorkai László: Angyal szállt el felettünk (Jelenkor, LXVII. évfolyam, 1. szám)

[3] utalás Bartis Attila: A nyugalom c. regényére

[4] https://magyarnemzet.hu/velemeny/2021/06/nem-elfeledni-bevallani-a-multat Fricz Tamás idézi Kövér Lászlót, aki George Santayana amerikai filozófust idézi, javítás a szerzőtől (B.SZ.) (letöltve: 2024. február 11.)

[5] József Attila: A Dunánál

[6] Esterházy Péter: Esti (Ha, avagy a vitézség)

[7] https://litera.hu/magazin/interju/parti-nagy-lajos-73734.html (letöltve: 2024. február 11.)

[8] Mihail Bulgakov: A Mester és Margarita

[9] Pilinszky János: Rongyaidban és kitakarva

 

Vélemények (1)
Tatai Mária
2024.04.14.
13:55

Köszönöm, nagyszerű írás.

Új hozzászólás
Nézőpontok/Történet

A Mozgásjavító Általános Iskola épülete // Egy Hely + Építészfórum

2024.09.11. 11:36
10:30

Az Egy hely Lajta Béla egyik első, 1908-ban megvalósult nagyszabású zuglói épületének történetét mutatja be, mely korábban sokáig a Vakok Intézeteként, de átmenetileg hadi kórházként és zsidó menekültek táborhelyeként is működött. A monumentális, nyers téglatömeget sokféle, részletes motívumrendszer gazdagítja: kerítésbe komponált költemények strófái, állatfigurák, népművészeti motívumok, pásztorfaragások és életfamotívumok.

Az Egy hely Lajta Béla egyik első, 1908-ban megvalósult nagyszabású zuglói épületének történetét mutatja be, mely korábban sokáig a Vakok Intézeteként, de átmenetileg hadi kórházként és zsidó menekültek táborhelyeként is működött. A monumentális, nyers téglatömeget sokféle, részletes motívumrendszer gazdagítja: kerítésbe komponált költemények strófái, állatfigurák, népművészeti motívumok, pásztorfaragások és életfamotívumok.

Nézőpontok/Történet

Japánkert // Egy hely + Építészfórum

2024.09.11. 11:35
10:27

Mamutfenyő, botanikus kert, szőlőültetvény, fűszernövények, sövénylabirintus, torii kapu, teaház, tórendszer, szigetek, szent hegy, japánkert. Az Egy hely a Varga Márton Kertészeti és Földmérési Technikum és Kollégium zuglói tankertjét mutatja be.

Mamutfenyő, botanikus kert, szőlőültetvény, fűszernövények, sövénylabirintus, torii kapu, teaház, tórendszer, szigetek, szent hegy, japánkert. Az Egy hely a Varga Márton Kertészeti és Földmérési Technikum és Kollégium zuglói tankertjét mutatja be.