Atipikus építészpályák: Mészáros Zsuzska

2024-ben új sorozat indul az Építészfórumon. Monti Elvira interjúkon keresztül mutatja be “atipikus építészek" életútjait, szembeállítva azok valóságát az építészet mint kiszámítható, stabil megélhetést biztosító, magas presztízsű szakma mítoszával. A sorozat első részében az olvasók Mészáros Zsuzskát ismerhetik meg, aki építésznek indult, de sikeres vizuáliskultúra-tanár lett.

Az építész általában az orvoshoz vagy ügyvédhez hasonlóan megbecsült, skiccek halmai között ülő, tollal a kezében gondolataiban elmerülő (elsősorban férfi)alakként szerepel a köztudatban. Merőben máshogyan néz ki azonban a legtöbb építész élete, különösen azoké, akik – ideiglenesen vagy végleg, részben vagy teljesen, önként vagy kényszerből – eltávolodtak a tervezőirodai munkától, és más területen kezdtek dolgozni. Az Atipikus építészpályák sorozatban őket mutatjuk be.

Monti Elvira: Mesélsz arról, hogy most mivel foglalkozol?
Mészáros Zsuzska: A legtöbben arról ismernek, hogy vizuális kultúrát tanítok a Fazekasban. Most éppen részmunkaidőben, heti egy napot vagyok bent. Emellett felvételi előkészítőt tartok építész szakirányba a Corvin rajziskolában, valamint az Arkki Magyarország alapító tagjaként az AKG-ban vezetek két építészeti gyerekfoglalkozást, egyet alsósoknak, egyet felsősöknek. A tananyagfejlesztés teszi ki a munkaidőm legnagyobb részét – 2014 óta csinálom, de most ez lett a fő profilom, és ezzel nyertem nemrég egy díjat is: az OTP Fáy Oktatási Innovációs Díj felső tagozat kategóriájában nyertem aranyfokozatot a „Dobj egy műalkotást!" dobókockás művészettörténeti alkotó feladatokkal.

ME: A Fazekasban hány éveseket tanítasz? Milyen ott dolgozni?
MZs: Elsőtől tizenkettedik osztályig tanítok, vállalok bemutató órákat, tanártovábbképzéseket, és részt veszek versenyek szervezésében is. És kiharcoltam, hogy legyen vizuális kultúra fakultáció, ami kvázi felvételi előkészítőként működik. Idén a 11-12. évfolyamokról 17 diákunk készül jelentkezni valamilyen vizuális kultúrával kapcsolatos szakra is. Elképesztően tehetséges gyerekek. Persze ez nem csak az én érdemem ‒ szuper csapatunk van a Fazekasban. Öten vagyunk kollégák, egy képzőművész és négy designer, mind elhivatottan dolgozunk. Az egyik kolléganő úgy fogalmazott, hogy “felraktuk a térképre a vizuális kultúrát a Fazekasban".

ME: Az Arkki is nagyon izgalmasan hangzik, mit kell róla tudni?
MZs: Az Arkki egy finn építészeti iskola 4-19 éves gyerekeknek, ahol az építészettel való tevékenykedésen keresztül tanulnak kreatív problémamegoldást és egyéb készségeket. Lipcsei Gábor és Mikó Zsuzsi, egy építész házaspár hozta Magyarországra, és meghívtak közreműködőnek. Heti egyszeri rendszerességgel gyerekfoglalkozásokat tartunk alsó és felső tagozatosoknak, öt helyszínen. Nem az a cél, hogy építészeket neveljünk, de maga az építészet olyan sokrétű, hogy rajta keresztül rengeteg fontos képességre tehetnek szert a gyerekek. Finn oktatásmódszertannal dolgozunk, ami nagyon más, mint amit itthon csinálunk. Nemrég volt egy megbeszélésünk a finnekkel, ahol meg is fogalmaztam, hogy számomra az a legnagyobb kihívás, hogy ne adjak konkrét utasítást a gyerekeknek. Mert az Arkkiban úgy tanítunk, hogy elsősorban kérdezünk, és a gyerekek maguk jönnek rá a dolgokra, ők mondják ki a válaszokat.

ME: Építészként végeztél. Mi vezetett oda, hogy most mégsem (tervező) építészként dolgozol?
MZs: Amikor már a Fazekasban dolgoztam, végiggondoltam, hogy a tanítás valahogy mindig is része volt az életemnek: játszottam tanító néniset, az egyetemen is állandóan korrepetáltam valakit elméleti tárgyakból. A MOME-n elvégeztem az építész szak mellett a tanárszakot is. Az utolsó félév nagyon kemény volt, mert teljes munkaidőben kellett tanítási gyakorlatot végezni, miközben az építész diplomamunkán is dolgoztam. Majdnem feladtam a tanárszakot egy ponton, mert túl elméleti volt, de aztán elkezdődött a tanítási gyakorlat: a Kisképzőben tanítottam, majd a Fazekasban, és az nagyon bejött.

ME: Hogy jött az ötlet, hogy tanárszakra menj?
MZs: Volt egy őrületes frusztráció bennem azzal kapcsolatban, hogy le vagyok maradva. 24 éves voltam, amikor elkezdtem az egyetemet, és gondoltam, milyen jó lenne még egy diploma. Próba-szerencse alapon jelentkeztem a tanárszakra, és felvettek. Nagyon megszerettem, teljesen más légkör volt ott, mint az építészkaron. Diploma után dolgoztam építészirodákban, de közben is mindig volt heti egy nap, amikor kicsit korábban eljöttem az irodából, és mentem tanítani.

ME: Mi volt a fordulópont, ami a tanítás felé sodort?
MZs: Egy makettező cégnél dolgoztam épp, amikor felhívtak a Fazekasból, ahol korábban gyakorlaton voltam, hogy menjek be beszélgetni. Állásinterjúra készültem – aztán mondták, hogy ez nem egy állásinterjú, hanem rám gondoltak. Kértem egy kis gondolkodási időt, beszéltem az akkori főnökömmel, és ő biztatott, hogy ez jó karrierlehetőség – és itt szóba került az is, hogy nő vagyok. Abban az időszakban még nem teljesen épült fel a válságból az építész szakma, és mondta a főnököm, hogy: ha családot szeretnék, jó, ha van bejelentett állásom, ahonnan el tudok menni gyesre, majd odaérek a bölcsibe-oviba a gyerekért. Érdekes, hogy éppen a főnököm hozta fel, hogy tanítás mellett családot vállalni kényelmesebb, fenntarthatóbb dolog, míg mondjuk építészirodában dolgozva. És akkor igent mondtam a Fazekasnak. Utána nagyon hirtelen történtek a dolgok: jártam hospitálni az órákra, megismerni az osztályokat, és egyik napról a másikra mondták, hogy hétfőtől már mennem kell tanítani. Kőkemény volt az eleje, mindennap fent voltam éjfélig készülni a másnapi óráimra. Segítőkészek voltak a kollegáim a Fazekasban, rengeteg támogatást kaptam tőlük, főleg a mentoromtól, Garamvölgyi Bélától.

ME: Az akkori állásod, és általában az építészeti szakma nem kínált (és nem kínál) túl nagy anyagi biztonságot, amire rátett egy lapáttal a válság. Sok minden változott azóta, és ma már szinte paradox döntésnek tűnhet, hogy valaki éppen a tanítást választja, ha fenntarthatóbb, biztonságosabb megélhetést keres.
MZs: Akkoriban még logikus volt, most már teljesen más a helyzet. Akkor sem volt egy aranybánya a tanítás, de nyaranta vissza tudtam menni díszletet tervezni filmes projektekbe, és az klassz volt, jól megfizették. A tanévkezdés miatt csak augusztus közepéig szerződtem, és sokan hülyének néztek, hogy visszamegyek tanítani – havi 140.000 Ft körül volt a gyakornoki fizetés, és 35.000 Ft volt a napidíjam a filmben, díszletrajzolóként. Ezek voltak az arányok. De éreztem magamban az elhivatottságot, hogy én tanítani akarok, aztán majd lesz valahogy.

ME: Hogy látod, mennyiben befolyásolta a döntéseidet, vagy egyáltalán a lehetőségeidet az, hogy nő vagy, és családot akartál?
MZs: Azt látom magam körül, hogy elég nehéz kenyér az építészet, és családanyaként sokszor megoldhatatlan dilemmák elé állítja az embert. Ha fél ötkor ott kell lenni az oviban, akkor nincs olyan, hogy bent maradok az irodában este kilencig vagy éjjel kettőig. Időbeosztás szempontjából egyértelműen előny a tanítás. A Nanavízió a pozitív példa arra, hogy hogyan lehet nőként, a nők szempontjait figyelembe véve vezetni egy építészirodát, de nem nagyon tudok több olyan cégről, amely ennyire figyelembe venné a munkaszervezés során, hogy az embernek gyerekei vannak. Vagy szeretne magánéletet.

ME: Éppen a Nanavízió alapítóival beszéltünk arról hosszasan, hogy család mellett milyen korlátozott lehetőségei vannak egy nőnek az építészetben.
MZs: Igen, predesztinálva vagy egy szakmailag középszerű létre. Sajnos a családalapítás nehezen összeegyeztethető a munkával egy nő számára, ha nem akar élete végéig rajzoló lenni, hanem szeretne tervezni, projekteket vezetni, partner lenni egy irodában, vagy saját praxist alapítani. Őrületes konfliktus van a családalapítás között, meg aközött, amire minket készítettek a MOME-n: hogy tervező építészek leszünk.

ME: Ahogy mondod, az egyetemen arra készítenek fel minket, hogy tervezőirodában fogunk dolgozni, mintha más lehetőség nem is létezne. Teljesen kizárod, hogy az építész diplomáddal valamikor elmenj még egy irodába dolgozni, vagy ez is egy opció?
MZs: Nagyon hosszú volt a gyászidőszak, amíg elfogadtam, hogy én már nem leszek hagyományos értelemben véve építész. Nehéz volt azért is, mert egyébként baromi sokáig felvételiztem a MOME-ra. A volt osztálytársaimmal sokat beszélgettünk arról, hogy mekkora szakadék van aközött, amit ígértek nekünk az egyetemen, és ami a valóság. A nyolcvanas évek elején születtünk, nekünk még azt ígérték, hogy “az lehetsz, ami csak akarsz". És ez nem igaz. Egy darabig úgy tekintettem erre a kérdésre, hogy most a Fazekasban dolgozom, és imádom, de még bármi lehet. Aztán elkezdtem tananyagfejlesztéssel foglalkozni, és akkor jött a fordulat. Úgy éreztem, egyértelmű az út: az építész szakmában nem vagyok senki, míg a tanári szakmában négy-öt év alatt elismert lettem. 2017 körül tudtam kimondani, hogy oké, akkor én tanár vagyok és kész. De az, hogy építész is vagyok, nagyon sokat hozzátett ahhoz az unikális látásmódhoz, amit képviselni tudok a tanításban. Ez abszolút hozzájárul a sikereimhez.

ME: Mi segített ebben a gyászfolyamatban?
MZs: Rengeteget segített az, hogy a suliban egy olyan generációt tanítok, akiknek már nem ígérünk olyan hülyeséget, hogy “bármi lehetsz". Sokkal pragmatikusabb a mostani gimis és huszonéves generáció: a tanítványaim nem kergetnek olyan irreális álmokat, amilyeneket mi, a rendszerváltók gyermekei kergettünk. Sokat segített ez abban, hogy megváltoztassam a hozzáállásomat a “bármi lehetsz"-ről arra, hogy azt kell csinálnom, amiben jó vagyok, ami örömet okoz, és amiben sikereim is vannak.

ME: És a gyászfolyamat után a te esetedben a valóság felülmúlta az elképzelést, a be nem teljesült ígéretet.
MZs: Igen, azt hiszem, boldognak és sikeresnek mondhatom magam. Csak történetesen nem építész lettem.

Mészáros Zsuzska blogja: www.designped.com
Arkki Magyarország