Az se baj, ha komposzthalom marad belőle

Helyi lakosok és építészhallgatók bevonásával, a fenntartható fejlődés jegyében épített iskolát Anna Heringer és Eike Rosweg osztrák építész Bangladeshben. Nemes András írása.

A low-tech, azaz alacsony költségvetésű épitészet ma már nemcsak egyetemi szemináriumok témája. Gazdasági válságban a takarékoskodás erénnyé válik. A kézműves és a tájérzékeny épitészet szép példája Anna Heringer és Eike Rosweg bangladeshi Rudrapurban készült általános iskolája.

 

 

Bangladesh lakosságának 80 százaléka falusi környezetben él, általában alapozás nélküli agyagházakban. Gyakoriak az épületkárok, egy ház átlagos életartama 10 év. A falusi elit téglát használ, a kormányzati épületek, templomok, mecsetek is téglából vagy betonból épülnek. A társadalmi hierarchia világosan megmutatkozik az anyaghasználatban is. Az építészek a projekt kezdetén azzal az ellenzéssel szembesültek, hogy a helyiek számára a vályogház nem olyan vonzó, annak ellenére, hogy olcsóbb a fenntartása.

 

 

 

Az iskolaépülethez kizárólag helyben található anyagokat használtak: földet, bambuszt, szalma és kókuszfa rostot. A helyi gyakorlattól eltérően tartós fundamentumot építettek téglából. A rudrapuri piacon beszerezhető, két rétegben lerakott PE-fóliát szigetelőanyagnak használták. A földszinten három tanterem található 168 tanuló számára. Az ablakok üvegezettek, a szellőző nyílások nemcsak látványosak, hanem praktikusak is. Minden tanteremhez hézag-nak elnevezett két kis szoba illeszkedik. Ezek a puha, kerekded formájú terek a visszavonulás és a megértés kényelmes helyszínei. Az emeleten nagyobb közösségi eseményekre alkalmas egybe nyitott tér található. A homlokzatot a felső ablakok bambuszkereteinek ritmusa határozza meg.

 

 

Nagyon kellemes klímájú, magas szinten kivitelezett belső tér jött létre. Sokat kisérleteztek a pára elleni védekezéssel. A falak anyagába szalmát kevertek, az így keletkezett nedvességtűrő anyagot kiszárították, majd ezt tapasztották a már meglévő falakba. Könnyű és nyitott bambuszszerkezet tartja a tetőt. 

 

 

A projekt rangos építészeti elismerést kapott, többek között elnyerte az Aga Chan Award of Architecture 2007 az Archiprix International 2007, az Architectural Review Award 2008 és a World Architecture Community Award 2008 díjakat is.

A rudrapuri iskola szemléletes példája annak, hogy a jó tervezéshez nem pénz, hanem kreativitás és intelligencia szükséges. Korlátok között születnek a legjobb ötletek. Új és egyedi építészeti nyelv ez, amely erősíti a helyi közösség önbizalmát, ezen kívül olcsó és önellátó. Az általában csak szlogenekben vagy ígéretekben hangoztatott fenntartható fejlődés legfontosabb ismérvei ezek.

 

 

---

Beszélgetés Anna Heringerrel

Építészfórum: Mit gondol, milyen lesz rudrapuri iskolája 25-30 év múlva?

Anna Heringer: Örülnék, ha maximálisan kihasználnák, boldog gyerekek tanulnának benne, és a hátsó fal függőleges kertként szolgálna. A falakat évente egyszer újra kell majd sárral vakolni a falusi nőknek és a gyerekeknek. De az se baj, ha addigra már csak komposzthalom lesz, amelyen kert nő, kecskék legelésznek és ugrálnak rajta.

Úgy gondolom, hogy az építészeknek is el kell fogadniuk a mulandóságot és ennek szellemében tervezniük. Miért gondoljuk, hogy az örökkévalóságnak építünk, miközben irodaházainknak 30 év az átlag élettartama? Ez az idő nincs arányban az építkezéshez szükséges erőforrások hihetetlen mennyiségével, a beton, vas vagy alumínium elemek tonnáival.

ÉF: Milyen konkrét javaslata van a fenntarthatóság érdekében itt Európában?

A. H.: Ne csak az épületek energiatakarékos működésére figyeljünk, hanem az építkezés és a szétesés energiaigényére is. Olyan épületek épüljenek, amelyek rengeteg nyersanyag helyett inkább magas szintű szakmunkát igényeljenek. Nincs értelme a legvégsőkig optimalizálni és gépesíteni a gyártást, mert akkor feleslegessé válik az ember. Mindenki szeretne alkotni, kreatív, értelmes feladatokat végezni. Mindannyiunknak izgalmas munkára van szüksége. Ezért tartom olyan fontosnak a nem-iparosított építészetet, a kézművességet a szociális gazdaság és az élő kultúra tekintetében is.

ÉF: Hogyan épít saját magának?

A. H.: A saját házamban hasonló stratégiát követek: sok kézműves munka, kevés anyag, kevés késztermék, sok barkácsolás. Ez okoz örömöt! Takarékoskodnunk kell a földdel is. Egy felújított házban élek egy régi városnegyedben. El sem tudom képzelni, hogy családi házam érdekében értékes földet használjak el ott, ahol termékeny élelmiszertermelés lehetne.

ÉF: Mi inspirálja munkájában?

A. H.: Többféle hangszeren játszom, ez nagyon inspiráló az építészeti alkotás előtt. Talán ezért szeretem például a ritmusos homlokzatokat....

ÉF: Projekteit általában építész-hallgatóival építteti meg.

A. H.: Igen, mert szerintem akkor lesz valakiből jó építész, ha nem csak szép rajzokat készít, hanem a maga fizikai valóságában is megtanul házat építeni. Fontos, hogy újra a kezüket használják, ne csak az egeret - hogy megértsék mi is a szakmunka. Olyan egyszerű megtervezni egy 12 emeletes épületet néhány kattintással! De megérteni, mennyi energiát is emészt fel annak felépítése, csak egy építkezésen lehet. Szerintem ez az egyik oka napjainkban az energia mérhetetlen tékozlásának. Ha saját izommunkával építesz fel egy falat, akkor izzadsz, lehet hogy néha szenvedsz is, de megérted, mit jelent az energia.

Nemes András

 

 

Névjegy

Anna Heringer 1977 októberében született Németországban. 2004-ben a linzi művészeti akadémia építészeti szakán végzett, diplomamunkája a bangladesh-i handmade-iskola volt. Posztgraduális képzését a müncheni Műszaki Egyetemen végezte 2006-ban. 2007 óta építészeti tanácsadóként is dolgozik fejlődő országokban, Afrikában és Ázsiában. Ezenkívül a linzi egyetem tanára és 2008 óta a stuttgarti Műszaki Egyetem vendégprofesszora.

Fotók:
Alexandra Grill

Kurt Hoerbst