Belső( )építészet – Egy ipari csarnok átalakítása

A Minusplus tervezői arra kaptak megbízást, hogy egy üresen álló ipari csarnokban alakítsanak ki irodát egy infrastruktúra építő cég számára. Az eredeti épületet héjként megtartva úgy illesztették be az irodateret, mintha egy ház lenne a házon belül – a belsőépítészeti projektet így valóban belső építészeti (külön írva!) feladattá alakítva.

Ipari örökségünk olyan építészeti kincsekkel van tele, melyek nagyrésze a nagyközönség előtt teljesen rejtve van, egykori – vagy akár még ma is használatban lévő – gyártelepek területén áll. Ezeknek az építményeknek egyszerű funkcionalitásuk ad sajátos esztétikai megjelenést. Tervezésük során a reprezentativitás a legkevésbé hangsúlyos szempont, az elsődleges, hogy megfeleljenek a kívánt funkciónak a rendelkezésre álló anyagokból.

A funkciójukat vesztett ipari épületek újrahasznosítása nem új jelenség, számos jól működő példa van rá külföldön és itthon egyaránt. Sok esetben ezek kulturális céllal jönnek létre, máskor munkahelyeket, irodákat alakítanak ki bennük. Összmegítélésük ambivalens: egyfelől pozitív hatása lehet a városhasználatra, hiszen a belvároson kívül eső városrészek kulturális élettel, vagy épp munkahelyekkel és az azokhoz kapcsolódó szolgáltatásokkal való megtöltése megállíthatja a posztindusztriális városi terek leromlását, és az egyenlőtlen térbeli fejlődést, másfelől azonban ez a legtöbb esetben együttjár a terület dzsentrifikációjával, az ingatlanok felértékelődésével, ami újabb társadalmi feszültségeket szül.

Ezen ellentmondások ellenére is elmondható, hogy a rozsdaövezetek revitalizációja és a meglévő épületállomány újrahasznosítása nélkülözhetetlen ahhoz, hogy az építőipar környezetterhelő hatásait csökkenteni lehessen. A legtöbb esetben egy olyan beruházás, ami egy meglévő építményt hasznosít újra ahelyett, hogy lerombolná és a helyére újat építene, egy apró lépés ahhoz, hogy csökkentsük az ökológiai válság hatásait.

Mindezek tükrében kíváncsisággal vegyes lelkesedéssel töltött el, amikor megláttam a Minusplus által tervezett, „infrastruktúra építő cég székháza" néven futó projekt fotóit: egy ipari csarnokba beépülő irodateret, mely első pillantásra az amszterdami NDSM-et juttatta eszembe – jóval kisebb léptékben. A ’60-as években épült, nagyméretű ipari elemek tárolására használt csarnokot a tetőszerkezete teszi igazán különlegessé: a négy rácsos tartóra szinte ponyvaszerűen feszül rá az előfeszített acélsodronyok által rögzített, betonlemezekből álló burkolat. Ezt a teret nézte ki magának egy infrastruktúra építő cég irodának.

Belső építészet

Az NDSM (Nederlandsche Dok en Scheepsbouw Maatschappij – Holland Dokk és Hajóépítő Vállalat) egykori hajógyárának elhagyott épületeibe az 1990-es években házfoglalók költöztek be, az ellenkultúra és az underground művészeti mozgalmak fellegvárává téve a helyet, majd a 2000-es évekre a hivatalos városfejlesztési koncepciók része lett, mint kreatív inkubátorház – fenntartva az underground imázst, de beindítva a terület dzsentrifikálódását. Az óriási csarnokban, amely egykor a hajók összeszerelésére szolgált, ma művészek és tervezők kabinszerű műhelyei és irodái állnak, egyfajta sokszínű mikrovárosként a hatalmas épületen belül.

A Minusplus által tervezett iroda is úgy épül be az egykori ipari csarnokba, mintha egy ház lenne a házon belül – a belsőépítészeti projektet így valóban belső építészeti (külön írva!) feladattá alakítva. A tervezők koncepciójának kiindulópontja az volt, hogy mindenképp úgy kell megőrizni a különleges tetőszerkezetet, hogy az látszódjon a belső terekből, ezért adta magát, hogy egyfajta üvegházként kerüljön be a csarnokba a belső építmény, ami megmutatja az eredeti épület szerkezeteit. Ez a belső architektúra a csarnok középső szakaszán jelenik meg, egyfajta átmenetet képezve a korábban is irodaként működő – de most teljesen átalakított – „hátsó" traktus és az üresen hagyott, kiállítótérként használható csarnokrész között.

Az építészet és belsőépítészet határán mozgó feladat olyan tervrészletekben is megmutatkozik, mint például a csarnoképület nyílászáróinak rendezése, amelynél a belső térből kiindulva, de az eredeti épület arányait követve szerkesztették újra a homlokzatok ablakkiosztását – mintegy kivetítve a megújuló belsőt a héjként megmaradó külső burokra. Hasonló logikára épülő elképzelés volt az is, ahogy az irodatérben az egyes tárgyalók is kivetülnek a helyiségeken kívülre: a különböző színekkel megkülönböztetett egységek színkódja megjelenik a padló betonburkolatán.

Elvesző részletek

Ahogy a festett betonpadló ötlete, úgy a tárgyalók és irodaterek tervezett akusztikai megoldásai, az egyedi tárolóbútorok, a világítás és sok más apró részlet is az ipari esztétikát ötvözik kortárs eszközökkel. Helyesebben csak ötvöznék, mivel a kivitelezés során több részlet nem egészen úgy valósult meg, mint ahogy azt a Minusplus tervezői kitalálták.

Hogy jelen esetben mi állt ennek a háttérben, annak kapcsán nem érdemes találgatásokba bocsátkozni. Tervezői szemszögből persze sajnálatos, hogy számtalan izgalmas részletmegoldás elveszett így, de ha a megrendelők – és legfőképpen az épület használói – elégedettek a végeredménnyel, akkor nincs komoly gond. Hiszen ki mondja meg, hogy egy újrahasznosított ipari épületnek milyen esztétikát kell követnie? Miért ne lehetne alumínium profilokkal szegélyezett padlószőnyeg és laminált padló egy ilyen térben is?

Mindaz, ami megvalósult a tervekből – az alapvető térstruktúra, az egyes irodaterek, közösségi terek, étkező kialakítása, az új beépítés viszonya a meglévő burokhoz – egy működőképes végeredményhez vezetett. Más szóval a kigondolt belsőépítészeti részletek egy része elveszett ugyan, de a belső építészet lényege megmaradt.

Hulesch Máté