A hasznosságról, az önazonosságról és a szépségről – A BME Lakóépülettervezési Tanszék kiállítása Komáromban, az Igmándi erődben

Az elmúlt években már hagyománnyá vált, hogy a BME Lakóépülettervezési Tanszék kurzusain a hallgatók egy-egy településsel együttműködve valós építészeti kérdésekkel, problémákkal foglalkoznak. Így kerültek kapcsolatba Komárom városával is, mely közös, egyéves munkának eredményeit októberben egy kiállításon mutatták be. Az őszi kiállítást Kalmár László megnyitóbeszédével idézzük fel.

1

A szépség kifejezés 8-szor jelenik meg a kiállítás 200 oldalas katalógusában, ebből 5-ször a természetre vagy másra vonatkozóan és csak 3 esetben az építészetre. Kicsit elidőznék ennél a jelenségnél. A szépség mint cél már régóta nem fogalmazható meg az építészetben. Miközben érezhető a társadalom elvárása a szépséggel kapcsolatban, ha alaposan megvizsgáljuk ezt az elvárást, azt látjuk, hogy valaminek a hiányát jelzi. Amikor a társadalom nincs tisztában a valódi szükségleteivel, nem tudja mit akar, vagy éppenhogy valamit el akar fedni, el akar felejteni, rendszerint akkor hivatkozik a szépségre. Az építészekkel ugyanez a helyzet. A szépségre való hivatkozás gyanús, valami fontosnak a hiányát próbálja kendőzni. Az előkészítő kutatás restségét, a kontextus vizsgálatának sutaságát, a szerkezet kiforratlanságát vagy sablonosságát, a terület- és anyagpazarlást, végülis az építészeti gondolat hiányát. (Ezt látjuk ma a Budai Várban.) Komáromban érdemes megfigyelni, hogy a legjelentősebb építmények, a Világörökség várományos erődrendszer létrehozásában a szépség nem játszott szerepet. Viszont más szempontok nagyon pontosan meg voltak fogalmazva, ugyanis a pontatlanságuk emberéletekbe került volna. Az építmények minden alaprajzi mozdulata a hasznosságot kereste, kiszámított és megfontolt volt, a falvastagságtól a nyílások alakján és méretén keresztül a tető földtakarásának rézsűszögéig. A takarékosság nem elméleti kérdés volt, hanem gyakorlati. És végül mindez a mérnöki teljesítmény, tulajdonképpen akarata ellenére szépséget eredményezett. Állításom szerint így lenne helyes ez ma is. Ebben tudom megfogalmazni a társadalom és az építészek közös felelősségét.

2

Az alkotóművészet legfontosabb ismérve az önazonosság. A színháztól a képzőművészetig, az irodalomtól a zenéig. Az alkotó nem gondolhatja magát külső szemlélőnek, talán ebben különbözik leginkább a tudóstól. Az alkotónak valami nagyon személyesből, belülről kell elindulnia, és a végeredmény akkor válik értékké, ha a közösség magára ismer benne, valami közös igazságot hoz felszínre.

A tudomány viszont logikán, bizonyításon alapul, jellemzője a megismételhetőség, és megismerésre törekszik, akár elméleti, mint az alapkutatás, akár gyakorlati, mint az alkalmazott kutatás. Egyetemes tudásunk alapjának tekinthetjük.

Az építészeti tervezés e két módszertan közös többszöröse.

A műegyetemre én mindig mint kutatólaborra tekintettem. Ha arra gondolunk, hogy az univerzum léte vélhetően anyageloszlási és konzisztenciahibára vezethető vissza, az evolúció pedig tulajdonképpen másolási hibára, akkor a hibátlanság kívül esik az érdeklődési körünkön, a hibára pedig értékként tekinthetünk, és mint a jövő reményére.

3

A hallgatói tervek értékesek.

Ha sem az önmagáért való szépség, sem a hibátlanság nem csigáz fel minket, akkor merre induljunk? Érzésem szerint pont erről mesélnek a kiállításon bemutatott tervek. Szimpatikusak, okosak, önazonosak, nekem szólnak. A városszerkezeti és működési hibák javítása, az építészeti lehetőségek felkutatása egyszerre jelenik meg a használaton kívüli épületek megmentésével, hasznosításával, ugyanakkor alternatív lakófunkciók kísérletével is. Ne bonts, mondja Lacaton és Vassal, írja az összefoglaló füzet, és mondják a tervek is. Kiemelnék a kiállítás anyagából és a kötetből két számomra fontos elemet: Imre Flóra kerékpáros hostel tervét, mely az előbb említett preferenciáim mindegyikét tartalmazza, és Nedeczky Zsolt tanulmányát, mely külföldi sikeres megoldásokat mutat be és javasol megfontolásra.

Kalmár László
2024.10.22.

Utóirat.

A kiállítási installációt a megnyitó előtt nem láttam, így kimaradt a fenti szövegből, de fontosnak érzem, hogy szó essen róla. Elsősorban Nedeczky Zsolt munkája, és nyilván a többiek lelkes támogatásával jöhetett csak létre. A tér adottságaiból építkezik, felhasználja a helyszínen talált kőfaragványokat. Úgy tud meghatározóvá válni, hogy mégis háttérben marad, szinte hozzá sem ér az épülethez. Pontos, finom és érzékeny megoldás, ráadásul takarékos is, méltó kerete a hallgatók egy éves munkájának.

---------------

Kiállítás kurátora:
Nagy Márton DLA
Nedeczky Zsolt

Kiállításterv:
Nedeczky Zsolt

Kiállításképek:
Fónagy Anna (Képkocka Építész Média Kör)

A kiállítást támogatta:
Komárom Városa
Monostori Erőd Nonprofit Kft.
Magyar Művészeti Akadémia

A kötet felelős szerkesztője:
Nagy Márton DLA

Szerkesztő:
dr. Mándoki Réka

Szerzők, konzulensek:
Dankó Zsófia DLA
Falvai Balázs DLA
Hild György DLA
Jancsó Miklós DLA
dr. Mándoki Réka
Nagy Márton DLA
Nedeczky Zsolt
Perényi Tamás DLA
Sugár Péter DLA
Török Dávid DLA
Varga Tamás DLA
Weiszkopf András DLA

Grafikai terv és tördelés:
Lantos Balázs, Máthé Dóra, Ramocsai Kata

Nyomdai munkák:
Mádi Lajos (Typobox) és Stanctechnik Digital