Bontás helyett Óvás a hetedik kerületben!
A Sporaarchitects szállodaterve a sokat szenvedett zsidó negyedben. Zöldi Anna beszámolója a Műemléki Tervtanács március 23-i üléséről.
Előzmények – zöld jelzés a Jövőnek
A tervezéssel érintett három telek a sajtóban az indokolatlan bontásokról elhíresült zsidónegyed egyik utcájában található. A 37. és 39. számú telek jelenleg üres, a 37-en található 30-as években épült épületet 2009. februárjában elbontották. A környék karakterét a keskeny telkes beépítés határozta meg, ennek nyoma ma már kevés helyen fellelhető, ezért a KÖH a telkek összevonásába nem egyezetett bele. A szabályozási terv szerint a Kazinczy utca 41. sz. alatti épület vagy bontható, vagy az utcai szárnya és a hátranyúló rész tetőformájával együtt megtartandó az utcavonaltól mért 17 m-ig.
Mai alakját 1881-ben nyerte el, helyén már korábban, 1850-től földszintes klasszicista lakóépület állt. A Belső-Erzsébetvárosban egykor gyakori, műhellyel egybeépült lakóépületei közé tartozik, egyike e típus kis számban fennmaradt emlékeinek. Az épületben 1914-2002 között változó tulajdonosokkal, ám megszakítás nélkül ortodox kolbász-és szalámi üzem működött. Miután a bérlő a kóser húsüzemet – cseppet sem kóser módon – lopott vízzel üzemeltette, az önkormányzat felmondta a bérletet, és a genius loci fogalmát egyéni módon értelmezve szociális menhelyet rendezett be az épületben. Az elhúzódó tervezési folyamat során az épület állaga folyamatosan romlik, a jelenlegi állapotról készült fotók, és a statikai szakvélemény alapján gyakorlatilag már csak külső falak tarthatóak meg.
A tervezők (Sporaarchitects, Dékány Tibor, Finta Sándor, Hatvani Ádám, Vadász Orsolya) a közeg kihívásaira érzékeny választ találtak. Az ott bemutatott terv a 41. számú telken álló, rossz állapotú épület bontását javasolta. A kortárs építészet eszközeivel megfogalmazott utcai homlokzatot az eredeti telekosztásnak megfelelően, a homlokzat síkjának finom töréseivel tagolták, a 41-es számú ház homlokzatát látszóbetonból visszaépítették, s ebbe a „kulisszafalba" a belső struktúra logikája szerint vágtak ablakokat. Az ötletnek vannak tagadhatatlan párhuzamai (Édouard Francois Fouquet's Barrière, vagy a KÉK foghíj konferenciáján látott Dévényi Tamás szállodaterve a Katona József utcába.). A kortárs választ a Központi Tervtanács elfogadta, progresszivitását üdvözölte, bár a homlokzat kérdésében megoszlottak a vélemények. A KÖH szakemberei azonban – hivatkozva arra, hogy az érintett szakaszon ez a három telek őrzi a történeti beépítés léptékét, az épület megtartását szorgalmazták, és ellenezték a három telek egységes kezelését. Az építtető bírósághoz fordult, az eljárás jelenleg is folyik.
Szót kér a Múlt – materialista kontra idealista műemlékvédelem
Finta Sándor és Hatvani Ádám a KÖH állásfoglalását akceptálva a Központi Tervtanács által elfogadott terv mellett egy új változattal érkezett a Műemléki Tervtanácsra. Ebben a kérdéses épület utcai szárnyát megtartja, és annak helyreállított történelmi homlokzatát egy visszaugratott erkéllyel finoman elválasztja az egyébként az előző verzióhoz képest változatlan kortárs homlokzattól. Az épület rossz állaga, és a rákerülő plusz 4 szint terhe miatt ez gyakorlatilag teljes újjáépítést jelentene, ami már megkérdőjelezi a védendő épület eredetiségét, és így voltaképpen a védelem indokoltságát is.
A Tervtanács résztvevői ezen ellentmondás tudatában próbáltak állást foglalni a kérdésben, amely ily módon végül is arról szólt: érdemes-e megtartani az épületet, ha igen, milyen formában, és főképp mértékben, illetve, hogy utóbbi esetben a megtartott épület hogyan viszonyuljon a köré építendő újhoz.
A bontás nem merült fel valódi alternatívaként – abban mindenki egyetértett, hogy a sokat próbált zsidónegyedben pillanatnyilag ez nem lehet megoldás – bár a szomszédos 30-as évekbeli többszintes épületet előzőleg szemrebbenés nélkül elbontották.
Sajti Zsuzsa területi felügyelő elmondta, hogy hosszas egyeztetések után a bontás helyett az épület beillesztését tartotta a hatóság helyénvalónak, megengedve a ráépítést a homlokzat síkjában. A tervtanácson bemutatott statikai szakvélemény azonban azt bizonyította, hogy jelenlegi állapotában az épület ezt nem bírná el, ezzel tehát új helyzet teremtődött.
A tervtanács tagjai az épület homlokzatformálásának progresszív szemléletét nem vitatták, sőt, mindvégig elismerően szóltak róla, de abban már eltértek a vélemények, hogy az adott körülmények között hogyan kommunikáljon az új a régivel.
Ritoók Pál (művészettörténész, Építészeti Múzeum) – amellett hogy a kortárs megfogalmazással már a központi tervtanácson is egyetértett – elítélte, hamisnak nevezte a homlokzat puszta formai megjelenítését, és frappánsan az Óvás Egyesület Siratófalának titulálta az imígyen megépítendő homlokzat-szakaszt. Ennek értelmében a minél teljesebb materiális megóvást, szükség esetén újjáépítést támogatta, hozzátéve, hogy egy, az értékeire jobban odafigyelő országban, pl Hollandiában, biztos ez lenne a követendő gyakorlat. Utalt arra is, hogy talán az építészeti programot is újra kellene gondolni.
A KÖH elnöke, Fejérdy Tamás, - aki csak megfigyelőként volt jelen a tervtanácson – már szélsőségesebb álláspontot képviselt. Véleménye szerint az új terv mit sem változott az előzőhöz képest, egyszerűen beletolták a régi épületet a változatlan tömegbe. Úgy vélte, ez nem válasz a meglévő épület és a hozzáépítés viszonyára. Szerinte az épület megtartása más formálást követelne, nem „nőhet rá" az új a régire, hanem éppen fordítva: a megtartott épület szellemiségének kellene erőteljesen kihatnia a bővítésre. A vita során végül is azt a következtetést vonta le, hogy ha megmarad a telken álló épület, akkor annak minden konzekvenciáját (pl. a magastetőt) viselni kell. Ő maga a falsíkok függőleges megdöntését sem érezte meggyőzőnek, konkrétabb építészeti választ várt volna a fal illetve tető megfogalmazását illetően.
Okrutay Miklós (KÖH) azon az állásponton volt, hogy amíg emlékként idéződik fel a történeti homlokzat, addig a kortárs válasz helyes lehet, ha viszont megtartják az épületet, akkor másféle hozzáállás szükséges. Utalt arra is, hogy még idézet formájában is szükséges a részletek precíz, minőségi helyreállítása – példaként a Reimholz Péter által tervezett Szabadság téri ráépítést említette.
Káldi Gyula (KÖH) szerint két tisztességes megoldás lehet: vagy ejti a terv a régi épületet, és csak a telekosztásra utal a homlokzatsíkok tördelésével, vagy a másik két telken történő beépítéstől markánsan eltérő homlokzati megoldást alkalmaz a ráépítés esetében.
A bizonytalankodó műemlékes kollégákkal szemben Nagy Gábor felügyelő (KÖH) határozott álláspontot képviselt: úgy vélte, miután a Központi Tervtanács már elfogadta tervet, nem lehet visszatérni a történet elejére. A bemutatott terv teljesítette a megtartásra vonatkozó követelményt, a homlokzat kérdésében pedig a Központi Tervtanács már döntött. Hozzátette, hogy a műemlékvédelemnek nem materialista, hanem idealista alapon kell(ene) működnie, az ideát kell megőrizni, és ez a terv ezt szerinte teljesíti. A további vitát feltehetően feleslegesnek ítélte, mert hozzászólása után távozott a teremből.
Kisvártatva így tett Fejérdy Tamás is, aki a vitában a másik végletet képviselte. A magukra maradt tervtanács tagjai már-már arra hajlottak, hogy új programmal új házat terveztessenek, a jelenlévő építtetők és a tervezők nem kis rémületére.
Happy End – a Múlt kezet nyújt a Jövőnek
Ekkor kért szót Karácsony Tamás, aki két fogalom mentén igyekezett menteni a helyzetet. A folytonosság (vagyis a múlttal való élő kapcsolat) hangsúlyozása szerinte számos szinten megvalósulhat, ennek mélysége tervezői döntés kérdése. Itt a döntés a régi épület megtartásáról szólt, ezt kell evidenciaként kezelni, tehát a régit valamilyen módon integrálni kell az épület egészébe. Az „összegyúrást" építészeti eszközökkel kell megvalósítani, akár úgy is, hogy a mostani, rom-állapotot konzerválják, és a régitől független, új szerkezetekkel átdöfve az épületet, olyan funkciót adnak a tervezők a régi épületnek, amely ezt az áthatást elviseli. (Ezzel egyúttal a teherbírási problémák is megoldhatóak). A történeti részletek megőrzése új ízekkel gazdagíthatja az együttest - ezek harmonikus megidézése adja ennek a feladatnak az izgalmát. A kész művet a püspökkenyér gazdagságához hasonlította, ahol a dió és mazsola békésen megfér egymás mellett, külön- külön is élvezetet nyújt, de végül is eggyé olvad a szájban. Javasolta, hogy a történeti homlokzat precíz, de álságos helyreállítása, majd markáns elválasztása helyett inkább finom eszközökkel, pl. azonos festéssel a roncsolt - vagyis valóságos – állapotot lehetne megőrizni.
A másik általa idézett fogalom, a teljesség jegyében némi kritikával illette az épület formálását, mondván, hogy a ház olyan, mintha megskalpolták volna: a homlokzatokon elkezdett következetes játék a párkánynál minden átmenet nélkül véget ér. Ezzel kijelölte a konstruktív továbblépés irányát, és egyértelműen amellett tette le voksát, hogy az új épületnek kell befogadnia a régit, már csak léptékük különbözősége okán is.
Az építészeti kérdések végül is elterelték a figyelmet a műemlékvédelem materialista avagy idealista mivoltáról, bár többekben kétely támadt aziránt, hogy vajon a négy fal megőrzésével valóban a zsidónegyed szellemét sikerült-e csapdába ejteni.
Arnóth Ádám, (KÖH) a Tervtanács elnöke végül is kijelentette, hogy az érvek meggyőzték, a tervezők logikáját – és a Központi Tervtanács állásfoglalását – elfogadva ezen az úton javasolja a terv továbbfejlesztését. Maradhat tehát a homlokzatformálás, és a kortárs megfogalmazás „átfolyhat" a régi épület fölé is. Döntését a résztvevők némelyike értetlenül fogadta - Sajti Zsuzsa szerint a Műemléki Tervtanács ezzel szembehelyezkedik a KÖH állásfoglalásával, Ritoók Pál pedig úgy vélte, a döntés nem következik az eddig elhangzott véleményekből, és nem ad választ az új és régi egy órán keresztül boncolgatott konfliktusára. Karácsony Tamás válaszul azt az elvet fogalmazta meg, hogy ez esetben az új épület belülről penetrálja a régit, mintegy magába zárja anélkül, hogy agyon nyomná. Az értékőrzés viszonylagosságát érzékletes példával világította meg. Az ember számtalanszor eltesz olyasmit, amire épp semmi szüksége, mégis felteszi a polcra, és őrzi. Az ilyen „haszontalan" holmiknak az idő ad értéket, - anélkül, hogy a tulajdonos átfestené, csiszolgatná, szebbé varázsolná, mint volt valaha.
Kérdés, hogy a püspökkenyér, és a polcon sorsukra váró relikviák meggyőzték-e a bizonytalankodókat, mindenesetre a döntés megszületett, s úgy tűnik, a hetedik kerület esélyt kapott egy izgalmas épület megszületésére.
Zöldi Anna