A műemléki védettséggel kapcsolatban nagyon hasonló történetekkel szembesül a szakma az ország minden pontján. Borvendég Béla esszéjében gondolatok és felvetések, s leginkább az a szándék, hogy végre határozott választ adjunk arra, hogy végtére kinek is az öröksége a Nemzeti Örökség?

1/3
Casparus, az öreg király hódol a Kisded előtt. Aquila János, freskója a veleméri templom falán. Fotó: perika

I. 

Az angolok szívesen csipkednek másokat. Ám magukról szólván nem riadnak vissza még a hagyományosan és legendásan hírhedett brit felsőbbrendűség hangoztatásától sem. Példa. 1961–62-ben, amikor az LCC-ben (London County Council) dolgoztam, hallottam eme gonoszkodó élcet:  Mi a különbség az angol és a francia orvos közt? Hát csak az, hogy az angol gondosan megvizsgálja a beteget, és ha szükségét érzi, felír valamilyen gyógyszert, netán meghatározza a további orvosi beavatkozásokat. És végül esetleg leírja a diagnózist. Ezzel szemben a francia megállapítja a diagnózist, és kész. Elbocsátja a beteget: menjen Isten hírivel. (Biztos forrásból tudom, hogy míg napjainkban a francia egészségügyi rendszer mondhatni olajozottan működik, az angol színvonala ma már még a magyarnál is rosszabb.)

Oly rég volt, hogy már elfeledtem mikor? Talán ötven évvel ezelőtt e sorok írója valamilyen szakmai kirándulás résztvevőjeként jutott el Vizsolyra azért, hogy többek közt megnézhesse az ottani ősrégi református templomot. Hanem nagyot csalódott. A tiszteletes ugyan kinyitotta a csoport előtt a templom lelakatolt kapuját, de oda belépni nem lehetett, mivel a templombelsőben mély, az egész teret kitöltő kutatógödör hallgatott. Arra várva, hogy a fővárosi tudósok végre eldöntsék, hogy mit is akarnak. A tiszteletes nem titkolta ingerültségét. Végtére a gyülekezet a feltárás kezdete óta, vagyis több mint tíz éve ehelyütt istentiszteleteket nem tarthatott. A régészek, no meg az építészettörténészek pedig csak egyre a magukét hajtogatták: mindent tüzetesen fel kell tárni.

A téglából és kőből épült templom felépítése ugyanis az okiratok szerint a XII. század végére, vagy legfeljebb a XIII. század elejére tehető. Ám ezt követően még sorozatos átépítések és bővítések is történtek. Így végső formáját csupán a XVI. században nyerte el, amikor a reformátusok vették át az addigra már siralmas állapotba került épületet. Ezért hát nagyon is indokolt az igen részletes történeti vizsgálat, amihez persze sok idő és pénz szükségeltetik. Hogy a dolgok végül mikorra tisztázódtak, nem tudom. De azt igen, hogy jelenleg ez az Istenháza olyan becses műemlékünk, melyet nem csak ama Biblia miatt tartunk különös becsben. De kérdem mégis: vajon tényleg csak a pénznek voltak híján a fővárosi Hivatalban?

Az emlék szó a magyar nyelvben egyaránt jelenthet korábban átélt szellemi érzelmi-tudati állapotot vagy olyan tárgyat, ami ezt az állapotot visszaidézi. Függetlenül attól, hogy az adott személy, közösség számára kellemes, felemelő vagy netán ellenkezőleg fájdalmas, bénítóan sokkoló. A „műemlék" szó vélhetően a nyelvújítás korából származik, és a mű nyilván a művészi helyett áll. (Pld. műcsarnok, műnyomat, műintézet, műsor, műépítész vagy emlékmű stb.)

A műemlék azonban más, sőt a jogrendbe is átemelt fogalom. Olyan épületre alkalmazzák, amely kiérdemli a műalkotásnak kijáró védelmet. Kulturális értéke miatt – valamiként a becses eredeti festményhez, szoborhoz – hozzányúlni kizárólag fenntartási, állagvédelmi célból  szabad.

Az érték értelmezése azonban az építészet esetében a régi korokban is rugalmas volt, lévén az épület monumentális használati tárgy is. A gótikus szentélybe gond nélkül beépítettek akár egy barokk főoltárt is, a sík mennyezetet keresztboltozattal helyettesítették, ha ezt tartották szükségesnek. És persze a változtatás művészi értékét, költségét elfogadta mind az építtető, mind az érdekelt közösség. Ámde műemléki státushoz juttathat valamely önmagában csekély művészi értékű épületet a megszokás is. Így érdemelte ki e rangot Gellért-hegyi Citadella, amit az osztrák elnyomók emeltek ama pestiek megfélemlítésére, akik abban az időben még jórészt németül beszéltek. A műemlék és az örökség azonban olyan kötelezettséget is jelent, amit  nálunk visszautasítani sem igen lehet, legyen bár az  vagyoni érték, vagy ellenkezőleg, az örökös nyakába zúduló adósság.  Ráadásul még adót is kell fizetnie utána.

3.

Az ipari forradalom hozta magával azt a fordulatot, ami fenekestől felforgatta a művészi érték, sőt általában minden érték eredeti értelmezését. Kezdetben ugyan felértékelte a kézi munkát, szembeállítva azt a gyorsan terjedő tömegtermeléssel. De miután a kapitalizmus és ideológiai megfelelője, a materializmus végső ütközetet nyert, az új rend az értéket egyszerűen felcserélte a piaci árral. Vagyis azzal, amit valamely éppen aktuális keresleti piac hajlandó az adott produktumért fizetni.

Ezzel persze beemelte az időt is az érték kategóriájába, hiszen az „érték" befektetésként csak addig őrzi meg ezt a tulajdonságát, amíg nem amortizálódik, illetve hasznot termel. Sőt arra ösztönöz, hogy a régi terméket a használó dobja el. Így hát a XX. század derekán az „újat" esztétikai kategóriává léptette elő.

Az új rendnek már semmilyen tényleges ideológiája, de még ideálja sincsen, hiszen a tőkést nem a megtérülés mikéntje, a pénz szaga, hanem a ténye és az ezzel járó érdekérvényesítési lehetőség érdekli. Etikára nincs szüksége. Annál inkább igényli a tömegek beetetésére, narkotizálására használható lózungokat. Olyanokat, mint például az egyén korlátlan szabadsága, az önmegvalósítás útjában álló minden korlát ledöntése. No meg a természetes emberi közösségek felmorzsolását ténylegesen elvégző, immár globális erőszakhálózatra és az ezt álcázó médiára.

4.

Kiemelkedő haszon a mind kiélezettebb globális versenyben főként az új vagy a fejekbe sulykolt márkanév alatt forgalmazott terméktől remélhető. Ezért hát szinte minden nagy üzlet első lépése a megcélzott fogyasztói körben ama hiány akár hisztérikus erősségűvé történő erősítése, amit a megszédített kizárólag egy bizonyos adott vagy éppen piacra dobandó termék vagy szolgáltatás megvásárlásával fog tudni legalább csillapítani, sőt kielégíteni.

Ez a technika mára már annyira maga alá gyűrte a világot, hogy lényegében ugyanezzel a módszerrel adják el nemcsak a politikusokat, hanem még teljes élhető világunkat is. Azt a környezetet, amit sok dúskáló már közönséges tőkének tekint, és eszerint használ. Ebben az értelemben működtetik azt a fogyasztói társadalmat, ami ténylegesen a gazdagok ama korlátok nélküli hatalmának és pazarlásának a fedőneve, ami a valóságban a szegények globális elnyomorodását, bármerre terelhető tömeggé züllesztését és végül kiszipolyozását jelenti.

5.

A közelmúltban Bélapátfalván jártamban azon kezdtem el tűnődni,  hogy ennek a csodás kis Isten házának a máig érvényes üzenete talán az, hogy a magyarul egy szót sem tudó ciszterek valamikor a XI. században felépítették és azóta VAN. Időtlen, valamiként az a Tejút és még távolabb a Kozmosz is. Mert ez a templom létezett akkor is, amikor építését követően alig néhány évvel fölégették, köveit széthordták. Később ugyanis kőről kőre eredeti formájában újból felépítették. Valamiként a ciszterek megőrizték és az írástudatlan hívőkkel együtt énekelték azt a Halotti beszédet is, amely a legrégebbi ismert magyar nyelvemlékünk.

6.

Bár ott jártamkor több visongva csivitelő leány és harsogva vihogó kajla kamasz csapattal találkoztam, akik az ügybuzgó tanító nénik felügyelete alatt bóklásztak a romok közt, azért csak el kellett gondolkodnom azon, hogy a zarándokokat leszámítva ugyan ki és miért jön el erre a megszentelt helyre? Kizárólag önmagáért és az egész életére szóló értékek kereséséért? Hisz itt nem várja semmilyen meglepetés, szenzáció, extrém látványosság. Ez nem Itália, ahol az ehhez hasonló műemlékek tucatjait láthatja a turista még a kisvárosok tucatjaiban is. Itt az utas még jóféle itókára, konty alá valóra sem számíthat. Itt csak azzal nézhet szembe, ami elől talán a legszívesebben inkább menekülne. Saját magával.

3/3
Szent László és Myrai Szent Miklós, Aquila János freskója a veleméri templom falán. Fotó: perika

II.

A baj gyökere az, hogy nálunk mindmáig megválaszolatlan a kérdés: kinek az öröksége a nemzeti örökség végtére? Nem csoda, hiszen az egyértelmű válaszhoz jelenleg semmilyen kormányzati érdek sem fűződik.

7.

Úgy lehet, Bélapátfalva szerencsésen megúszta. Azt például, hogy ma ne gazos hegyoldalon megbúvó falmaradványokat láthasson az ide látogató. Mert lerombolását követően bámulatos precizitással újjáépítették. Manapság egy ilyen prominens műemlékkel ilyesmit tenni már nem lehetne. Valamiként mondjuk egy eredeti Munkácsy-képbe belepingálni sem. Restaurálni ugyan szabad, de épület esetében ez sem terjedhet túl az állagmegóvást célzó helyreállításon, abban az esetben, ha kitűnik: mi az eredeti és mi a pótlás.

Az európai angol nyelvben maga a műemlék tárgyként historical monument, s mint ilyen, része annak, ami a national heritage. Vagyis nemzeti örökség. Az örökségvédelemnek azonban fokozatai vannak. (Listed, azaz listára felvett épület.) E skálába sorolt épület, épületegyüttesek azonban eltérő mértékű védelmet élveznek. Emellett az állami intézményrendszer mellett azonban  működik még az úgynevezett National Trust is, melyen keresztül minden állampolgár részvényese az örökségvédelemnek. Az állami tevékenységet tehát erős civil szerveződés ellenőrzi.

Nálunk a műemlékek védelmét, a restaurálásokat a kommunista hatalomátvételig a MOB, majd 1957 után az OMFB irányította, melyet európai hírű tudósok vezettek. Később aztán megkezdődött a műemlékvédelem ama kommunista „fejlesztése", ami lényegében a feltrancsírozást jelentette. A hozzáértők ugyan maguk is sürgető reformokat javasoltak. Például egy olyan országos műemléki intézet létrehozását, amelyik saját építési vállalattal is rendelkezik, és így nem csak  hatóságként  tud eljárni. Javasolták továbbá a szervezett szakemberképzés elindítását és az ilyen célú képzés minél gyorsabb intézményesítését. De a hatalom szemét szörnyen csípték ezek az elgondolások, s ezért habozás nélkül a felszeletelés mellett döntöttek

Hogy miért fordultak ehhez a hagyományos kommunista megoldáshoz? Mára már csak kibújt az akkor még nem látható szög a zsákból. A teljesen soha el nem végzett feladatot nem kevés huzavona után végül a Kulturális Örökségvédelmi Hivatal nyakába sózták, s ezzel időt nyertek. A zűrzavar természetesen fokozódott.  Zavaros vízben ugyanis könnyű halászni. Műemlék? Vagyontárgy az, ami megvehető, eladható, átjátszató. Méltóztassék a Hajógyári szigetre, a budapesti zsidónegyedre, az Andrássy út egyes palotáira, Sukoróra, a King Cityre, a szegedi Főpostára, az Országos Pszichiátriai és Neurológiai Intézetre, a „Lipótmezőre" gondolni.  

Mutyizás, korrupció? Elő nem fordul. Ha mégis, az szigorúan védett üzleti titok. Az elkövető pedig bevonul a mentelmi jog (szolgálati) esernyője alá. Vagy a takarítónőre, netán egy taxisofőrre osztják a bűnbak szerepét. A baj mélygyökere az, hogy nálunk mindmáig megválaszolatlan a kérdés: VÉGTÉRE KINEK AZ ÖRÖKSÉGE A NEMZETI ÖRÖKSÉG? Nem csoda, hiszen az egyértelmű, becsületes  válaszhoz jelenleg semmilyen kormányzati érdek sem fűződik.

8.

Mert bizony ezt a vizet nemcsak a partról, hanem attól távol, offshore is fenekestől kavargatják. Azért, hogy eltereljék a figyelmet az általuk oda szivattyúzott szennyáradattól.

Szülővárosomban még az ötvenes években is működött egy jelentős kender- és lenszövő gyár, amit később Heavytext cég néven zártak be, valamikor a nyolcvanas évek vége felé.  Az üzem zárt része még a XIX század végén, a kiegyezés utáni optimista korszakban épült, amikor vakolatlan falú téglából emelt igényes ipari épületei erőt és bizakodást sugároztak. A lakosság – beleértve az ipari munkásságot is – idővel nemcsak megszokta e csarnokokat, hanem némi nosztalgiával keverve még büszke is volt rájuk. S így később a műemléki státust is vita nélkül érdemelték ki. Az épületek tehát egészen 2006-ig kivert szemmel, üresen ásítoztak a tekintélyes méretű telken, amelyet még a valaha kiásott a kenderáztató medencék területe is bővített.

2006-ban azonban az épületeket szinte puccsszerűen ledózerolták. A területi műemléki felügyelőség szeme láttára. Arra hivatkozva, hogy azok immár életveszélyesek, odavonzzák a hajléktalanokat és más kétes egzisztenciákat. Másrészt a városi vezetés egyetértésével egy magán beruházó a telket megvette, hogy azon gigantikus méretű, mintegy 70 000 m2 alapterületű bevásárló- központot építsen. Minthogy az akkor érvényes „általános rendezési tervben" a terület nem definiált célú fejlesztési területként (például esetleges egyetemi kampusz) volt besorolva, ehhez képest a csatlakozó városrészhez és általában a városhoz történő kapcsolódás mikéntjét is meg kellett volna oldani. De mert az önkormányzat szerint sürgetett az idő (mint ilyenkor mindig), a megoldást nem a logikus utóbbival kezdte, hanem a beépítési tervjavaslatok megrendelésével. Amibe a MÁV is tevőlegesen (mondhatni tettestársként) bekapcsolódott.(Madarat tolláról stb.)

9.

Az utóbbira azért volt szükség, mert a szóban forgó terület a Belvároshoz történő kapcsolásához (azaz piaci értékének megsokszorozásához) okkal új közúti hidat kellett volna építeni. Ugyanott, ahol a háború alatt megsemmisült régi vasúti híd állott. Ehhez a tervhez azonban a polgármesteri hivatal pénzt nem tudott szerezni, mivel akkor már eldőlt, hogy a város felett építik fel azt az autópálya átívelést, amely a várost északról elkerülve létesít közúti kapcsolatot Romániával.

A MÁV tehát – önzetlenül vagy sem – felajánlotta, hogy megvalósít a régi híd helyén egy vegyes használatú műtárgyat, melynek adottságai a normál vasúti forgalmat ugyan nem teszik lehetővé, ám azt igen, hogy a makói térség és Szeged Nagyállomás között gyors villamosok közlekedjenek rajta. Később, ettől délebbre pedig valamikor majd építeni fog egy olyan korszerű vasúti hidat, amely már az uniós követelményeknek is megfelel.

10.

Az önkormányzat a feladat nagyságára hivatkozva két tervezőcsoport bízott meg a beépítési terv elkészítésével. Mégpedig úgy, hogy az újszegedi területtel foglalkozó tervezők számára programként a befektető részletes igényét adta meg, míg a szegedi oldal számára csupán rózsaszín hipotéziseket vázolt fel.

A területi tervtanács a két javaslatot – logikusan – összevonva tárgyalta, és szerencsétlenségemre e sorok íróját kérte fel opponensnek. Így tehát kénytelen voltam részletesen kifejteni legfontosabb aggályaimat. Azt javasoltam, hogy a megbízó függessze fel a munkát mindaddig, míg a tervezők asztalára nem tud körültekintő, az egész város, sőt vonzáskörzete szempontjából előnyös, megbízható vizsgálatokkal alátámasztott kiindulási adatokat, azaz hatástanulmányt letenni. Ezt annál inkább ésszerűnek találtam, mert köztudott volt, hogy a városban az elmúlt húsz valahány évben jelentős termelőüzem nem épült, a régieket pedig sorban bezárták. Telkükre addigra már jó néhány külföldi cég óriási bevásárló hodályokat épített. Célszerűnek láttam tehát – már csak területgazdálkodási, de közlekedési és infrastrukturális megfontolásokból is – egy ekkora és ilyen értékes területet a megjelölt célra elfecsérelni. Ajánlásomat azonban az óvatos tervtanács túl keménynek találta, és csupán a tervek átdolgozását, összehangolását merte javasolni az önkormányzatnak.

11.

A folytatás persze előre borítékolható volt. A fejlesztésért felelős alpolgármester sebtében kijelentette, hogy a tervtanács ajánlásának elfogadása az önkormányzat számára nem kötelező, és a város már meg is egyezett az újszegedi befektetővel, hogy az saját maga készíttesse el az engedélyezési és megvalósítási terveket.  És rövid idő múltán azt közölte a sajtóval, hogy ő már be is pillantott a befektető által hirtelen asztalra tett látványtervekbe, amelyek nyilvánosságra hozatalát azonban üzleti titokra tekintettel egyelőre megtiltotta.

Ami nem csoda, hiszen, mint kiszivárgott, e  tervek már a pályázat kiírását megelőzően nem csak hogy megelőzően készen voltak, de Heavytext telekkel foglalkozó csoport meg is kapta őket azzal, hogy a pályatervükbe ezt rajzolják be. Azt azonban senki nem hányhatta a szocialista város- vezetés szemére, hogy a döntését megelőzően nem volt tervezői verseny.  Hisz két terv készült, s ezeket az illetékes tervtanács részletesen meg is vitathatta.  

12.

Annak idején Heavytextes tapasztalataimról fölháborodott, paprikás írásban tájékoztattam a szakmát Heavy Steksz címen. Csak a szakmát, mert a helyi sajtó nyilván a sajtószabadságra hivatkozva nem vállalta, hogy egyes illetők lapjain ilyen piszlicsáré ügyeket taglaljanak.

Aztán csend lett. Nagy csend. A város vezetése ugyanaz maradt. S a telken sem változott semmi, Azon ugyanis egyetlen kapavágás nem sok, de annyi sem történt. Csak a befektető vagy tervezője változott át mézes mázas osztrákká. No meg az ismét bemutatott látványtervek.

Most ott tartunk tehát, hogy a Nagyállomáshoz már közönséges városi villamoson sem lehet eljutni, mert a pályaszerkezet korszerűsítésével megbízott fővállalkozó alvállalkozójának olyannyira gőze sem volt  a pályaépítéshez,  hogy a már elkészült szakaszt is vissza kellett bontani. Viszont azt gondolom, hogy az illető cég tulajdonosa talán valakik valakijének a valakije lehet. Mégis, bár az egyik szemem sír, a másik nevet.

Sír, mert attól félek, örökké homályban marad, hogy a bonyolult transzakciók során az ide-oda lötyögtetett, minden bizonnyal nehéz pénzek ugyan kinek a zsebéből és kinek a zsebébe vándoroltak? És kinek melyik bankszámláján várakoznak arra, hogy ismét megforgassák őket?

De nevet a másik. Mert most volna itt az a pillanat, hogy a város visszavásárolja a Heavytext telket, hogy azon, Debrecen sikeres példáját követve, az MTA Biológiai Kutató Intézetével és a Szegedi Tudományegyetemmel együttműködve elkezdhesse valamilyen, legalább európai rangú tudásközpont és kutató-, netán gyártóbázis megvalósításának előkészítését? Persze jó kérdés, hogy ez a városi vezetés egyáltalán képes-e megszabadulni a silány vásári mutatványra emlékeztető fejlesztések erőltetésétől, és végre a közjó javát szolgáló stratégiai elhatározásokra jutni?   

13.

Állott valaha Szögedében egy másik, kisebb gyár is, a Bakay Nándor nevéhez fűződő Kenderfonó és Kötélverő Gyár. Sajnos ezt az üzemet a várossal együtt elmosta a Nagy Víz. Az új létesítmény a hetvenes évek általános fellendülését kihasználva épült fel, és így működött egészen addig, míg a Rákosi–Gerő rémuralom a nyakunkba nem szakadt. Akkor csupán államosították, de be nem zárták. Hanem a kommunista rend összeomlását már nem élte túl. Eladták valamilyen olasz befektetőnek, aki Mary néven cipőgyárat létesített benne. Ám hogy valóban gyár volt-e itt, vagy csak lerakat és márkabolt, azt nem tudom.

Ámde nem rég itt is felbukkant egy befektető, aki a telken Árkád néven ismét csak új bevásárló plázát kíván felépíteni. Amikor a Római Körút sarkán álló lakóházat nagy hirtelen lebontatta, megjelent az az egykori üzemcsarnok, amire már csak kevesen emlékeztek. A hírre  azonnal lángra lobbant a szögedi lélek – mint mindig, ha a nem kizárható anyagi kockázat, netán veszteség őt magát, illetve érdekeit  messzire elkerüli. S kardot rántott regionális műemléki – KÖH – kirendeltség is. Kockázat nélkül. Pontosan tudva azt, hogy szavának súlya immár nem több mint a légypiszoké a tavalyi naptáron.

Mert ugyan műemlékhez hozzányúlni, horribile dictu azt lebontani ugyan akasztófára való bitangság, de csak az lenne, hiszen a tett megítélése lényegében az adott önkormányzattól függő politikai döntés. (Valamiként az volt a török időkben is.) Mára gyakorlatilag a műemléki minősítés ugyanis már alig több mint a gátlástalan egyéni pénzéhséget takarni hivatott fonnyadt fügefa- levelecske.

Pedig az említett előbbi estben a befektető nemcsak taktikus, de tapintatos is volt. Lévén a megmaradt épület kereskedelmi céljaira több okból is alkalmatlan, helyébe olyan új épületet szándékozik emelni, melynek terveit és tervezőjét is szakértői zsűri választotta ki a meghívásos tervpályázatot követően. Megfontoltan, hiszen az első díjas terv a pusztán nosztalgikus értéket jelentő régi helyén a környezetbe illeszkedő, téglafelületeket mutató, ám mai felfogású, ténylegesen „zöld" épületet javasol emelni.

E sorok írója friss angol tapasztalatokat is idézve arra gondol, hogy műemlék minősítést talán bölcsebb lenne egy még elkészítendő pontos értékleltárra alapozott Nemzeti Hagyaték besorolással felváltani. A hagyaték ugyanis arra kötelezi a kedvezményezettet, hogy a ráruházott értéket jó karban tartsa. Valamiként ez volt gyakorlat egészen a kapitalizmus színre lépéséig Hiszen egészen addig minden műszaki  beavatkozás során az adott célnak legmegfelelőbb és a legcélszerűbb eszközöket használták.

Persze tudott, hogy a hivatkozott és a művelt tulajdonos jó ízlésére támaszkodó gyakorlatnak azért nem ritkán komoly értékek is áldozatául estek. Ám vélhetően ez a veszteség nem több, sőt kevesebb annál, mint amit az ingatlan spekulánsok megzabolázására hivatott ilyen-olyan, ímmel-ámmal létrehozott, ámde bármilyen hatékony szakmai és társadalmi ellenőrzés és támogatás nélkül működtetni szándékolt bizottságoktól, projektektől remélni lehet.

Még egyszer visszatérve a háború előtti gyakorlathoz, illetve annak akkori megújítását célzó javaslatokhoz, az imént vázolt elgondolás megvalósításától lehetne remélni a rendszer tényleges korszerűsítését, és elérni a rugalmasság, átláthatóság és a törvényesen megkövetelt, számon kérhető kötelezettségek egyensúlyát. Olyat, amely lehetővé teszi azt, hogy végre a trágyadombra hajítsuk a jelenlegi környülállásoktól és korrupciótól bűzlő gyakorlatot.

Egy ilyen reform például az imént idézett esetben lehetővé tenné egyrészt azt, hogy régi épület bizonyos jellegzetes, valóban értékes része, ha csupán mintegy idézetként is, de bekerüljön az újba. Továbbá azt, hogy a „műemléki védettség" ne egyedül a tulajdonos vállára nehezedő teher és egész településrészeket fojtogató arany kalicka legyen. S persze nem utolsó sorban azt, hogy a létrehozni szándékolt új épített, sőt természeti környezet színvonala ne csak elérje, hanem meg is haladja az eltűnőét.  

Mutatis mutandis, valamiként szokás ez a nevelés felelősségét vállaló minden normális családban, minden nevelés-, azaz gyermekközpontú iskolában és általában minden természetes emberi közösségben.

Borvendég Béla

Borvendég Béla, Kossuth díjas építészmérnök a Wikipédián  

Írásai az epiteszforum.hu-n