Calatrava fénysétánya — avagy: Halálhíd Velencében?

Több mint tíz év várakozás és sok feszültség után adták át a gyalogosforgalomnak Velence történelmi belvárosának negyedik hídját. A közvélemény megosztott, az avatóünnepség elmaradt. Santiago Calatrava, a híd spanyol építésze viták kereszttüzében áll.

Több mint tíz év várakozás és sok feszültség után Ponte della Costituzione (Az alkotmány hídja) néven adták át a gyalogosforgalomnak Velence történelmi belvárosának legújabb hídját 2008. szeptember 11-én. A közvélemény megosztott, az avatóünnepség elmaradt. Santiago Calatrava, a híd spanyol építésze viták kereszttüzében áll. Annak ellenére és azzal együtt, hogy a híd már használatba vétetett, a helyiek és a turisták a legkülönfélébb okokból elégedetlenkednek. Ám a Ponte della Costituzione ott feszül a Canal Grande vize felett, látványosságként és kilátópontként szolgálva azon bátraknak, akik a rémhírek ellenére a közelébe merészkednek.

A híd ívének hossza 94 méter, szélessége 5,58–9,38 méter, magassága 9,28 méter. Ez a szokatlan magasság biztosítja a veszélyesen szép kilátást a városra. A szoborszerű épületeiről és szokatlan megoldásokkal kísérletező hídjairól ismert építész itt sem hazudtolta meg önmagát, amikor az egyetlen ívben, kábelek nélkül feszülő vörös acélszerkezetre egybefüggő lépcsősort tervezett üvegből és részben isztriai márványból – ez utóbbi révén kötve össze az új hidat környezetével és annak múltjával. A korlát már tiszta üveg, kivéve a tetejét, amely bronzból készült. Ehhez járul még este a lépcsőfokokból sugárzó díszkivilágítás.

 

 

De mindez magában hordozza a problémákat is. Először is a tervezés hibáinak, a kivitelező hanyagságának vagy más egyéb oknak köszönhetően a tervek 1996-os elkészülte után csak 2002-ben kezdődött meg a kivitelezés, időtartama pedig az előre tervezetthez képest négy évet csúszott. Annyi bizonyos, hogy egy ponton át kellett alakítani a terveket, mert a híd nyomása beomlással fenyegette a két partot. Calatrava szerint sok múlott a kivitelezés lassúságán és problémáin is, amiről ő – az irodája által közreadott nyilatkozat tanúsága szerint – biztosan nem tehet. Az ajándékhíd acél ívét hosszas késlekedés után végül 2007. július 28-án szállították uszállyal a neki kijelölt helyre. Először 180 fokkal elforgatták, majd az uszály lassan a partról benyúló két támpillér közé úszott. Óriási hidraulikus emelők helyezték óvatosan a pillérek fölé, amelyekkel aztán gyors tempóban hegesztették össze. Ezután már a korábbinál jóval gyorsabban zajlottak a munkálatok, mígnem tavaly nyáron véglegesnek tűnően elkészült a munka.

Az elhúzódó munkálatok a kellemetlenségeken túl előre nem kiszámítható anyagi nehézségeket róttak a városra. A végösszegről szóló információk eltérőek, de mindenki egyhangúan állítja, hogy jóval tízmillió euró felett zártak, ami az eredeti összeg jó háromszorosa. Ez egyetlen hídra még akkor is soknak tűnik, ha más probléma nem adódott volna közben – de adódott.

A tervek ugyan egy éven keresztül megtekinthetők voltak a Szent Márk téren – erre hivatkozik a mélységesen megbántott építész –, ám ez idő alatt senki nem emelt kifogást ellenük. Azonban a kivitelezés során a pénzügyi gondok mellett egyre jobban felerősödtek a kritikus hangok: a híd nincs akadálymentesítve, így teljesen diszfunkcionális és semmilyen szabványnak nem felel meg. Ehhez tartozik, hogy eredeti célja szerint a híd a Piazzale Roma buszpályaudvarát köti össze a Santa Lucia vasútállomással, gyorsabb közlekedést biztosítva ezzel az utazóközönségnek. Való igaz, hogy két pályaudvar közt, adott esetben bőrönddel, valószínűleg nem egyszerű feladat átjutni az emelkedő lépcsősoron, még ha a látvány kárpótol is a nehézségekért. Arról nem is beszélve, hogy kerekesszékkel egyenesen lehetetlenség feljutni az ív tetejére. Az utóbbi érvvel szemben az ellentábor azt hozza fel, hogy ha ezt az egy hidat akadálymentesítenék is, a város sok száz másik pontja ettől függetlenül még mindig feloldhatatlan akadályként tornyosul a mozgáskorlátozottak előtt. Mindenesetre a probléma megoldásáig mindazok, akiknek egészségügyi okból nehézséget jelent a lépcsőkön való fel- és lejutás, ingyen használhatják a tömegközlekedést, azaz a vaporettókat. Az már csak hab a tortán, hogy a híd lábánál a márványtömbök éles kiszögellésével szemben pedig a vakok érdekképviselete támasztott kifogást.

 

 

Az építész megoldást ígér mindazok problémájára, akik a hídon magán szenvednek sérülést a lépcsőfokok szélességének kiszámíthatatlansága, az üveg és a márvány csillogása és a panoráma együttes hatásának következtében. Ilyen jellegű kéz- és lábtörésből, ficamból és zúzódásból is akadt már néhány tucat a híd alig négy hónapos múltja során. Természetesen mindenki az építész művészi önhittségét hibáztatja, mondván, hogy az emberi tényezőt kihagyja a számításaiból. Calatrava és a híd rajongói viszont azzal válaszolnak, hogy a hidat pontosan az emberre tervezte. Az emberre, aki sétál, aki andalog, aki átadja magát a város hangulatának, aki egy közteret találkozási pontként is kíván használni. Ezért a néhol szélesebb lépcsőfokok, a megállóhelyek, a híd kritikusai által zavarónak és elhibázottnak tűnő felületek és különbségek.

Az utolsó kritika a híddal kapcsolatban azokban fogalmazódott meg, akik nemcsak szeretik Velencét, de úgy szeretik, ahogy van. A változás sokszor fájdalmas, és ez esetben sokak szerint szükségtelen. Szerintük ezen a helyen egyáltalán nincs szükség hídra, de az biztos, hogy semmiképp sem ilyenre. Calatrava hídja túl kortárs, túl modern, nem felel meg a város szellemiségének, imázsának, mindannak, amit az ott élők és az odalátogatók szeretnek benne.

Velencét 1600 évvel ezelőtt alapították. Az azóta eltelt idő alatt sok mindent láttak a lagúnák, de a modern művészetet, legalábbis ami az építészetet illeti, nem engedték beáramlani. Frank Lloyd Wright és Le Corbusier is szerettek volna valami tartósat ajándékozni a városnak, de nem tehették. És most itt van Santiago Calatrava, aki az Athéni Olimpiai Központot, a leendő World Trade Center – szintén vitatott, még készülő – új vasúti terminálját, vagy a tavaly júniusban Jeruzsálemben felavatott „Húrok Hídját" is jegyzi.

 

 

Az általa „a fény sétányának" nevezett hidat a sztárépítész szeretete jeléül, mintegy ajándékként szánta a városnak. „Ez a legszebb hidam"– állítja Calatrava, aki már több mint 40 hidat tervezett 17 országban.

Az ajándék végül a demonstrációs fenyegetések miatt nem kapta meg a neki kijáró ceremóniát. Eredetileg 2008. szeptember 18-án adta volna át Giorgio Napolitano olasz államfő, ám végül egy csöndes éjszakai órán szeptember 11-én kis közönség előtt zajlott le a forgalom előtt való megnyitás.

Ezzel immáron a negyedik hídon lehet átkelni a Canal Grande vize felett. Az 1591-ben elkészült, és mellesleg építészetileg századokon át vitatott Ponte di Rialto volt az első a sorban. Ezt követte 1854-ben a Ponte dell’Accademia. Az eddigi utolsó híd, a Ponte degli Scalzi megépülte óta is eltelt már hetvenöt év. Innen a „Negyedik híd" munkanév, amit éveken keresztül viselt, és amit a lakosság Ponte de la Zirada-ra szeretett volna változtatni, részben a közelben található, méltatlanul elhanyagolt Sant’Andrea della Zirada templom miatt, de a városvezetőség Massimo Cacciari polgármester javaslatára végül az alkotmány mellett döntött.

A kérdésre, hogy mi lesz a híd sorsa, egyelőre nem lehet tudni a választ. A tiltakozóknak Calatrava és a polgármester orvoslást ígér minden felmerült problémára. Salvatore Vento, a hídberuházás városi felelőse hisz benne, hogy a híd a város pozitív üzenete lehet a világ felé. Üzenet arról, hogy Velencének nemcsak múltja van, de jövője is, hogy képes és nem fél megújulni. „Párizsban annak idején erősen támadták az Eiffel-tornyot. Most pedig a város szimbóluma. Azt hiszem, egy szép napon ez a híd válhat Velence szimbólumává. Mindenesetre be fog épülni a város történelmébe."

fordította és összeállította: Verebics Petra

fotó: Bujnovszky Tamás