Ceci n’est pas une pipe – az infrastruktúra, mint az építészet tudatalattija

Ilyen értelemben az infrastruktúrát mint építészetet – utóbbit nem esztétikai kategóriaként, hanem további megjelenéseiben is – felfoghatjuk: mint szervezetet, ökológiát, hálózatot, vagy éppen rendszert. Az építészet a vertikalitásban jelenik meg. A lényeges dolgok azonban horizontálisan, a látómező alatti szinteken szétterített hálózatokban történnek.A Velencei Építészeti Biennálé 2008 Észt kiállításának katalógusábólSam Jacob írása

B.S. Johnson Christie Malry kettős könyvelése című kisregényének főhőse egy hivatalnok, aki a történetben az élete során elszenvedett vélt sérelmeit bosszulja meg. A munkahelyén kitanult kettős könyvelési módszerrel egy bizonyos oszlopban vezeti a kárára megtörtént “nem pénzbeli tartozásokat", azaz saját fájdalmait, szenvedéseit, és a különböző megaláztatásokat. Egy másik oszlopban szerepelteti azt, hogy az egyes tartozásokat milyen módon kívánja rendezni – itt olvashatjuk azokat a bosszúból végrehajtandó tetteket, amelyeket ő egyszerűen az esedékes tartozások kiegyenlítéseként értelmez. A regényben a főszereplő többek közt olyan kisebb horderejű kompenzációkat ismertet, mint egy bank homlokzatának összekaristolása a benne uralkodó rossz hangulatért, de találunk ennél jóval fantáziadúsabb és sokszor igen komoly megtorlásokat is.

Malry egyfajta bürokratikus rendszert használ a tartozások kiegyenlítésére – a normális esetben az absztrakció szintjén maradó ügymenetet hiperperszonalizált és paranoiával teli pszicho-könyveléssé alakítja át. Bosszúvágya kompenzációs igényein keresztül eltorzítva bizonyos infrastruktúrákat is átlényegít. A regény egyik fejezetében például az adófelügyelő által a fizetéséből levont adóból fakadó “kárát" kívánja ellensúlyozni. E célból szövevényes forgatókönyvet dolgoz ki: öt vagonból álló, gelignit rudakkal felszerelt fogaskerekű vonatat küld az adóhivatal csatornarendszerének eldugítására.

“Kis tehervonatai egyenletes ütemben haladtak felfelé a 230 mm-es ólomcsöveken egészen addig, míg egy kanyarulathoz nem értek … mivel az ív túl kicsi volt, a vonat képtelen volt továbbhaladni. A fogaskerekek megcsikordultak, a jármű nyugalomba került, s így várta meg a reggelt."

Johnson regényében a Malry által elferdített társadalom zavartalan működtetéséhez szükséges rendszerek egész sorozatát találjuk. Főhősének pszichózisa folytán az infrastrukturális eszközök – a könyveléstől egészen a csatornázásig és a víztározókig – morális értelmet kapnak, és nem maradnak az információ, az áru, a szemét és egyebek elvezetőinek megszokott, hasznos, de passzív szerepében.

Malry felfogásának van némi alapja, még ha az patológiai eset is. Az infrastruktúra ugyanis nem semleges és apolitikus. Az utak például nemcsak az útépítő mérnökök által megtervezett, a kényelmes közlekedést elősegítő eszközök, hanem mára az egyén és a társadalom kapcsolatát leíró politikai üzenetté is váltak. Az utak hierarchiájának jelentősége van, és különböző viselkedésmódokra, valamint a tájhoz való viszonyulásunkra is utalhat. Az aszfalthálózatot olvashatjuk akár a bolygónk felületét átszövő absztrakt koncepciók rendszereként is.

A bizonyos nézetekre hiperérzékenyen reagálók és saját szimbolikus ikonográfiájuk nyelvezetébe zártak számára az infrastrukturális elemek ideológiai eszközzé válhatnak. Az ily módon felfogott infrastruktúra így igen különleges ideák átadására és megjelenítésére válik alkalmassá. A különböző infrastruktúrák ezzel bizonyos csoportok érvrendszerében alapvető elemekké válnak, legyen az akár egy kaliforniai libertáriánus, akár egy iszlám fundamentalista csoport, vagy épp egy jobboldali illetve szocialista kormányzat, és így tovább. Számunkra, a szimbolikus olvasatokra kevésbé érzékenyek számára az infrastruktúra értelemszerűen megmarad politikai szerepében, mivel bizonyos történések láncolatát és az abból fakadó lehetséges kimenetelek variációit teszi lehetővé.

Ilyen értelemben az infrastruktúrát mint építészetet – utóbbit nem esztétikai kategóriaként, hanem további megjelenéseiben is – felfoghatjuk: mint szervezetet, ökológiát, hálózatot, vagy éppen rendszert. Az építészet a vertikalitásban jelenik meg. A lényeges dolgok azonban horizontálisan, a látómező alatti szinteken szétterített hálózatokban történnek. A halállal, az egóval vagy épp spirituális vágyainkkal kapcsolatos természetfeletti gondolatainkat talán az égbe vetítjük ki, de az összefüggések gordiuszi csomóival a horizontális szinteken kapcsolódunk össze. Úgy tűnik azonban, hogy nincsenek szavaink sem az infrastruktúra, mint építészet körülírására és megértésére, sem pedig a két fogalom egységes egészként való kezelésére.

A rotterdami építészettörténészekből álló csoport, a Crimson az építészetet az alábbi új kategóriákra osztja fel: hardver, szoftver és orgver. Az építészeti kérdések ilyesfajta új értelmezésének bevezetésével lehetőséget kapunk az építészet alapjaként szolgáló komplex csomópontrendszer érzékenyebb vizsgálatára és megértésére, felrúgva az olyan hagyományos megkülönböztető fogalmakat, mint a forma és a funkció, az építész és a megrendelő, a használó és a kivitelező. A Crimson rendszerében a “hardver" a tényleges dolgokat – a falakat, a padlókat, az ajtókat, stb. – jelöli. A “szoftver" halmazába tartoznak a hardverben történő dolgok. Az “orgver" azokat a csoportokat és szervezeti struktúrákat fedi, amelyek lehetővé teszik azt, hogy a dolgok valóban megtörténhessenek. Ezekhez a fogalmakhoz a kontextus elméletének kibővítéseként hozzáadhatjuk a “hálózat" kategóriáját is, amellyel a többi halmaz közti kapcsolat is körülírhatóvá válik: az építészet összekapcsolódása a rendszerekkel, a gazdasággal és a hátteret adó ökológiával.

A jelenben egyre nagyobb hangsúlyt kapnak a hálózatszerűen felépülő kapcsolatrendszerek és egyre inkább tudatában vagyunk hihetetlen erejüknek és mélységüknek. A klímaváltozás, a geopolitikai konfliktusok és a gazdasági összefüggések következtében az életképes és fenntartható építészet megvalósulásával (pl. a vízzel, az energiával, az élelmiszergyártással és elosztással, a szeméttel) járó döntéseinkhez való viszonyunk problematikussá vált. Ezen problémák mellett szinte háttérbe szorul maga a “normális", nemzeti, regionális és globális szinten működő építészet. Ezek a problémák az intim, lokális helyzetekből és adottságokból észrevétlenül gyűrűznek ki a bizánci bonyolultságú globális hálózatokba.

A bonyolult, nagyméretű hálózatok a több mint egy évszázada tartó globalizációs folyamat és a transznacionális piacgazdaság kialakulásának gyakorlati következményeként jöttek létre. Szemléltetésként elég arra gondolni: könnyen megeshet, hogy helyi szemetünk kínai szemétlerakóba kerül, gázunkat valahonnan Oroszország alól termelik ki, számítógépeinket Kaliforniában tervezik, de Mexikóban állítják össze, előregyártott salátánk néhány levele Izraelből érkezik, és a kollégánknak küldött e-mail kábeleken keresztül körbejárja a Földet, mire hozzá megérkezik. Szinte minden, amit cselekszünk, számunkra sokszor érthetetlen módon, így vagy úgy összeköttetésben áll olyan helyekkel, amikről talán még nem is hallottunk. Ezek a megoldások azonban ideiglenesek, hiszen a globális pénzvilág bármely kicsi elmozdulása azonnal újrarendezi e sémák térbeli struktúráját.

A nemzetközi kapitalizmus burjánzó, csápszerűen terjeszkedő jellege rákényszerít bennünket arra, hogy más szemmel nézzük átméretezett világunkat. A globalizált világ teljes megértéséhez szükséges új, vagy éppen alakulófélben levő módszereink között ott van a klímamodellezés és a gazdaság folyamatos feltérképezésének technikája. A népszerű, bárki által könnyen hozzáférhető eszköz, a Google Earth olyan teljesen új nézőpontot kínál számunkra, amellyel más módon érthetjük meg a bolygót, ahol élünk. A perspektíva egykori felfedezéséhez hasonlóan talán ez az új látásmód is a világban elfoglalt helyünk megváltozásából ered. Előfordulhat, hogy a perspektivikus ábrázolási rendszerekhez hasonlóan ez a látásmód is befolyásolni fogja, hogyan tervezzük meg a jövőben az épületeinket. (Megépült volna-e például Dubaiban a Palm Jumeirah, ha nem férhetnénk hozzá szabadon bolygónk műholdas képeihez?)

A kortárs építészet a jéghegyhez hasonítható: nagy része a felszín alatt rejtőzik. Alul ugyanis olyan dolgok tömege van, amely a látható rész működését lehetővé teszi. Ez a felszín feletti rész az, amelyre az építészek a legnagyobb gondot fordítják, amit a fotósok megörökítenek, és amelyet az építészkritikusok elgondolkodva vizsgálnak. A jéghegy-épület láthatatlan, mégis legterjedelmesebb része a gyakorlati és a konceptuális dolgok furcsa keverékéből áll össze. Ez egy elsüllyedt építészet, egy olyan mérnöki és kulturális armatúra, amelynek köszönhetően az építészet képes alakot ölteni. Akár a lélegeztetőgépen tartott beteget, az építészetet is különböző csövek és drótok tartják életben. Egyre nehezebben állapítható meg, hogy hol kezdődik az egyik, és hol végződik a másik rész. Az építészet és az infrastruktúra egyre inkább összeolvad.

A hightech építészetben az építészeti formák az infrastrukturális esztétikára támaszkodva jöttek létre. A hightech az építészetet gépezetként elképzelő Reyner Banham által kidolgozott, és A második gépkorszak építészete című könyvében leírt elméletekből született. Ezek az ötletek adták a gerincét az Archigram gépesített environmentális építészeti vízióinak, amelyekből később a mérnöki és infrastrukturális ábrázolásokon alapuló építészeti nyelvezet megszületett. Az esztétizálás folyamata azonban lecsupaszítja az infrastrukturális hálózatok igazi jelentőségét. Ha az építészet és az infrastruktúra kapcsolatát újraértékelnénk, valószínűleg éppen az ellenkező irányból közelítenénk: a gépek és az infrastruktúra esztétikájának építészetbe való beépítése helyett az építészeti gondolkodást vinnénk át az infrastruktúrára. Ilyen megközelítésben a Diszpécserközpontot vagy a londoni Dallos épületét elképzelhetnénk akár a földfelszín alatt, és tenger alatti vájatokban kiterítve, ahogy azok határokon ívelnek át és kontinenseket kapcsolnak össze. Ne csupán fizikai szövetüket, de kultúrájukat és kibővített értelemben vett építészeti örökségüket is képzeljük ehhez hozzá, amint ezek az épületek lineáris konstrukciók módjára a topográfián, országhatárokon és régiókon felülemelkedve absztrakt elméletek narratíváját alkotják. Képzeljük el, ahogy Rogers, az Archigram, Banham, Pevsner, a Bauhaus, az Arts and Crafts mozgalom, és társaik, mérföldről mérföldre kibomló építészeti ideológiaként jelennek meg az infrastruktúrán keresztül.

Sam Jacob
(megjelent a Velencei Építészeti Biennálé 2008 Észt kiállításának katalógusában)

fordította Plótár Fatime
fotó: Pásztor Erika Katalina

---

---

Sam Jacob (1970) Londonban élő építész és író, a FAT építésziroda vezetője. A Contemporary című lap építészeti szerkesztője, de más lapokban is rendszeresen publikál (pl. Icon, Art Review, Metropolis). Több egyetem posztgraduális képzésén tanít, legutóbb a Yale vendégprofesszora volt. Tanulmányait a glasgow-i Mackintosh School of Architecture és a londoni Bartlett egyetemeken végezte.

további információ: www.strangeharvest.com