Csikóhalak a Kápolna-dombon
Balatonboglár, Kápolna-domb. Mélyen elhantolt, kibeszéletlen kultikus hely, ahol 1970-1973 között egy igen rövid, ám intenzív időszakát élte meg a magyar neoavantgárd, néhány igen lelkes művésznek és művészeti csoportnak köszönhetően. 40 évvel később, a tájépítészeti eszközökkel frissen megújított környezetben land art alkotótábort tartottak. Néhány elhivatott csiklandozta itt egy hétig a fűben lustán heverésző genius loci talpát, hátha talpra ugrik újra. Bardóczi Sándor beszámolója.
Törvénytelen avantgárd
A Galántai György szervezésében egy romos állapotú kápolnában először 1970-ben megrendezett Kápolna Tárlatok eseményei - többek között Galántai 2003-ban megjelent Törvénytelen anvantgárd című kötetének köszönhetően - jól dokumentáltak, de szélesebb körben kevéssé ismertek. Sajátosságai közé tartozik, hogy a kutatók elsődleges forrásai közé leginkább a korabeli rendőrségi jegyzőkönyvek tartoznak. Az itt alkotó, kiállító művészeknek kezdetben nem voltak rendszerellenes ambícióik, pusztán túl akartak lendülni a kultúrpolitika három T (Tiltott, Tűrt, Támogatott) rendszerén, de egy É-be (mint Értetlenség) és egy negyedik T-be, a helyi Tiltakozásba buktak bele.
Amit az akkori kultúrpolitika kontraszelekcióval kiválasztódott hivatalnokai nem bírtak megérteni, az gyanússá vált, és a neoavantgard ezek közé a gyanús dolgok közé tartozott a 60-as évek végén a 70-es évek elején. Nyílván nem segítették a megértést az 1971-ben a Kápolna-dombot már tömegesen ellepő „hosszúhajú, torzonborz szakállak mögé rejtett néma alakok" sem “akiknek csak a szemük árulkodott a lelkük szépségéről", ahogyan 40 év távlatából a boglári szemtanú, Kalász József jellemezte a miliőt. Az sem segítette ennek a bimbózó mozgalomnak a túlélését, hogy az államhatalom az itteni alkotókra, alkotói folyamatokra való rátehénkedése hamar radikalizálta a boglári tárlat kiállítóit, akik – érzékeny emberek révén – mintegy ellencsapásként, művészetük részévé tették a hatalom provokációját (aminek kétségtelenül egyik legtöbbet citált darabja Major János: Élő Síremlék című alkotása, ahol a művész meztelen alakja egy Pravdán ácsorog), így az Underground Kiáltvány (Hap Béla, 1973) idejére már művészeti akciókban, levél-art formájában is megfogalmazták a művészeti szabadság iránti elemi igényüket. A “magyar Monte Veritá" - ahogyan György Péter jellemezte a Hely szelleme című esszéjében (2004) a Kápolna Tárlatok néven kibontakozó nagyon rövid életű, ám művészettörténeti szempontból rendkívül sűrű korszak boglári helyszínét - csak 4 nyáron keresztül pompázhatott: a rendszerváltásig beszélni sem szabadott róla. „Boglárt négy nyáron át viselte el a magyar társadalom".
Gyanús alakok a dombtetőn
2013-ban, pontosan 40 évvel a Kápolna Tárlatok legprogresszívebb nyara után ismét „gyanús alakok" lepték el a Kápolna-dombot. Újra "happening" volt a kriptában. A jelentős uniós támogatással megújult Szent Erzsébet Emlékparkban összefestegették a kiszáradt fákat, köteleket, damilokat, fonalakat kötözgettek, fúrtak, fűrészeltek, csavaroztak. Némelyiknek hosszú haja, torzomborz szakálla, miniszoknyája is volt, az autórádióból pedig hangosan szólt a funky. Mindezeket a helyi közterület felügyelő szóbeli jelentéséből tudtuk rekonstruálni, írásos anyag, rendőrségi jegyzőkönyv erről nem született. A hivatal reakciója azonban jelentősen eltért a 40 éve tapasztalttól. A jelentést Balatonboglár Polgármesteri Hivatalának titkárságán, a közművelődésért felelős Vásárhelyi Tibor ugyanis nagy derültséggel fogadta. Majd felvilágosította róla a közterület felügyelőt, hogy a parkban nem vandálok, hanem egy land art alkotótábor tagjai „garázdálkodnak", közöttük az a boglári származású Dömötör Tamás, aki egyben a nemrég kortárs eszközökkel megújított park tájépítész tervezőjeként is tisztelhetünk (munkatárs: Jámbor Kornél).
Múzsagyanús szakrális tér
A balatonboglári Kápolna-domb egyike a települést karakteresen meghatározó, női domborulatokat idéző két tanú-hegynek. Itt ezeken a domborulatokon törik meg a balatoni sztereotípia, miszerint a déli partban a legjobb, hogy látni róla az északit. A bazalt magvú, lösztakaróval borított csúcsokról pazar kilátás nyílik a Balatonra, településközponti pozíciójuk pedig ideális volt a történelmi időkben a védelmi és egyben szakrális (kápolna, temető, vár) funkciók betöltésére. A hely védelmi jelentőségét korábban, szakrális szerepét pedig a Nagy-Berek lecsapolásával, illetve a Kotsis Iván által tervezett, 1932-ben megépült templommal fokozatosan veszítette el. Mégis maradt a helyben szakrális kisugárzás, ezért szinte törvényszerű volt a művészet és a domb egymásra találása 1968-ban. Galántai a kifosztott, hitélet szempontjából exsecrált helybe belelátta a művészeti célú újrahasznosítás lehetőségét, és elég kitartó is volt hozzá, hogy megvalósítsa azt. Elképzelését a helyi plébános üdvözölte, hiszen a magára hagyott, funkciótlan kápolna állaga folyamatosan romlott, a vandál betörések, a kripta kifosztása miatt az egyház egyébként is megoldást keresett a hasznosításra. Így lett egy időre a hely a művészet temploma, a dekadenciával küzdő szocialista művészeteszmény mocsara fölé emelkedő picinyke sziget a magyar tengeren. Amíg hagyták. Nem hagyták sokáig. Bár a négy éves kitörési kísérlet rendőrségen végződött kudarca után az állami pénzen újra felújított „Kék Kápolna" művészeti galéria maradhatott, amihez később csatlakozott a „Vörös Kápolna" is, a kápolna előtt pedig szabadtéri színpadot alakítottak ki, az állami gondnokság alá vett területből fokozatosan hunyt ki a spiritusz. (Annak ellenére, hogy a ’80-as években az akkor legprogresszívabbnak számító kaposvári Csiky Gergely színház nyári kitelepüléseinek éppen a Vörös kápolna előtti, hevenyészett szabadtéri színpad adott otthont.) A rendszerváltozásra azonban szinte teljesen jelentőségét vesztette a hely kulturális olvasata. A település szempontjából egyedül a terület zöldfelületi jelentősége, illetve a várdombi gömbkilátó, mint landmark maradt meg: igencsak alulhasznosított jelként.
Közterületi rekonstrukció
A csipkerózsika álomra azonban - úgy tűnik - a Kápolna-domb rekonstrukciós tervei ébresztőleg hatottak. A településre (egyébként úttörő módon részvételi tervezéssel) elkészített Integrált Városfejlesztési Stratégia akcióterületként azonosította a Kápolna-dombot, a kápolnák környezetrendezésére pedig uniós forrás is adódott. Dömötör Tamás jó érzékkel, és majdnem hibátlanul vitte keresztül a rekonstrukciós munkákat, amelynek során komoly telekrendezéseket, új gyalogos tengelyeket és látványkapcsolatokat is sikerült kiharcolni. A kivitelezési minőség ugyan helyenként döcögősre sikeredett, de az Árpád-házi Szent Erzsébettől a kegyeleti parkon keresztül a hely művészeti kultuszáig húzott széles ív (a maga konceptuális utalásaival) egy új (és eddig nem tapasztalt) térélményt és közterületi minőséget hozott a Kápolna-domb életébe.
A park kétségkívül legerősebb kortárs eleme az a gabion támfalrendszer lett, amely nem pusztán a löszfalak suvadásveszélye miatt, vagy a tanúhegyeket megidéző bazalt töltelék miatt érdekes, hanem az éjjel díszvilágítás funkciót is betöltő homokfúvott pezsgőspalack betétek miatt is, amelyek a BB pezsgő balatonboglári gyártásának állítanak emléket (vagy másképpen: a habzó bor pezsgésének, a pezsgőbuborékok rövid élettartamának metaforáján keresztül utalnak finoman a boglári neoavantgárd kísérletezés tiszavirág életű, de intenzív kulturális pezsgést hozó történetére.) A tájépítész tehát létrehozott itt egy a régmúltra és a közelmúltra egyaránt reflektáló, de minden ízében mai tér-keretrendszert, amely ugyanúgy ideális terep lehet a helytörténet vagy a szakralitás megélésére, mint egy új boglári művész telep vagy egy kulturális fesztivál számára. Ezen a ponton a tervező meg is állhatna és szemtanúként nézhetné végig, vajon mit kezd, kezd-e valamit a helyi közösség ezzel az új potenciállal. Dömötör Tamás nem ezt tette.
A TÁJÉK-tól az LA Hippocampusig
A 2003-ban alakult TÁJÉK Tájművészeti csoport zömében tájépítész végzettségű alapító tagjainak sorában ugyanúgy megtaláljuk Dömötör Tamást, ahogyan a Kápolna-dombra szervezett LA Hippocampus alkotótábor fő szervezői között is. A TÁJÉK 2004-ben a Művészetek Völgyében robbantott környezetvédelmi és a fogyasztói társadalmat kritikusan szemlélő land art sorozataival (PET-END, KONZERVKERT, KENYÉRMEZŐ, KÓD) és performanszaival. A csoport a Sziget fesztiválnak is állandó alkotója volt egy időben, aktivitása azonban 2004-2008 között volt igazán meghatározó. A központi vezérfonal egyfajta ökológikus és egyben közösségi művészet honosítása volt elsősorban a landart és a konceptuális művészet eszközeivel, ahol a tér, a forma és a gondolat mögé felzárkózik az ökológia. Tevékenységükre erőteljesen hatottak azok az európai konceptuális kertfesztiválok, amelyekhez hasonló létrehozása Magyarországon időről-időre ebben a körben, de e körön kívül is felmerült már.
Az LA Hippocampus alkotótábor előzményének azért is tekinthető a TÁJÉK csoport eddig tevékenysége, mert a tábor szervezői és csoportvezetői között szép számmal találjuk meg a csoport alapító tagjait. Ám az alkotótábor ennél jóval szélesebb kört célzott meg: közös gondolkodásra és kísérletezésre hívta meg a képzőművészetek, iparművészek, építészek képviselőit a felkért csoportvezetőkön (Almási Balázs PhD tájépítész, Berkeczi István építész, Buczkó Bence formatervező, Szakács Barnabás tájépítész, Takács Edvárd tájépítész) keresztül. Az elnevezés igen talányos, hiszen az LA utalhat a tájépítész szakma nemzetközi kódjelére (Landscape Architecture), a Land Art-ra és a szabad művészetekre (Liberal Arts) is, ezt a kérdést pedig a szervezők tudatosan nyitva hagyták. Ugyancsak eljátszottak a Hippocampus kifejezéssel is, ami jelentheti az előagyat (amely az emlékezetért és a térbeli érzékelésért felelős, nevét pedig a csikóhalhoz hasonlatos görbült formájáról kapta). De jelentheti magát a csikóhalat is, amely a szlengben az egyetemistát jelöli, vagy a campuson (egyetemen) túli (hippo) képzési formára. Úgy hiszem, a szervezőket az a felismerés is vezethette, hogy habár a land art, mint műfaj idehaza is ismert és elismert kifejezésmód, maga a kertművészet azonban a XX. század második felére (úgyis mint burzsoá csökevény) teljesen a hazai hivatalos művészeti kánonon kívülre szorult, és ezt az ideológiai bélyeget, ezt a körön kívüliséget a 90-es évek rendszerváltozása után mindmáig nem sikerült átértékeltetni. Ez az alkotótábor viszont sem főszereplői, sem helyszíne révén nem tudta megtagadni a kertművészeti gyökereket. Nem is nagyon akarta. Inkább az volt a cél, hogy a Kápolna Tárlatoknak jórészt a kápolna belső kiállítótereire koncentrálódó (ma is galériaként működő) terét kiszélesítse a kert irányába, és kifejezetten ebben a kerti térben hozzon létre efemer művészeti alkotásokat és művészeti akciókat.
A tábor hatalmas elméleti alapozással indult, a szervezők a legautentikusabbaktól kértek ahhoz segítséget, hogy bemutathassák: valójában mi zajlott le a Kápolna-dombon a 70-es évek elején. Így az előadások nem csak az alkotótábor résztvevőinek, de a kívülálló, művészetetek iránt érdeklődőknek is tartogattak kulturális csemegét. Ifj. Ficzek Ferenc képzőművésztől (akinek fiatalon elhunyt édesapja a Pécsi Műhely meghatározó személyisége volt), Haris László fotóművésztől (aki a magyar neoavantgárd egyik kiemelkedő alakja és dokumentálója), Szemadám György képzőművésztől (aki a 70-es évek több performanszának és „happeningjének" szervezője és résztvevője volt) a tábor résztvevői rengeteg háttérinformációhoz jutottak.
Az egy hetes tábor során a csoportvezetők közös csoportfeladatokon, közös tervezésen és ötletelésen keresztül jutottak el azokhoz az objektekhez, amelyeket a tábor utolsó két napján valósítottak meg egyszerű, zömében helyben talált anyagok segítségével. Talán az elméleti alapozásnak, talán egy tudatos, lassan építkező, távlatokban gondolkodó koncepciónak köszönhetően a szabadtéri kiállítás időpontjára létrehozott objektek jó része inkább retrospektív, a 70-es évekre visszautaló, azzal kapcsolatot kereső jellegű lett, ám egyértelműen mai és nem kismértékben konceptuális kertművészeti köntösbe átültetve. Különösen igaz ez a „fa elkülönítés" sorozatra, amely egyértelműen a Pécsi Műhelynek a Kápolna-dombon is tervezett projektjeit gondolta tovább. Ezek közül a talán legizgalmasabb alkotás a Lefolyó lett (alkotók: Almási Balázs, Nagy Erdei Bence, Csépke Tamás, Arany Gergely), amely a Balatonra kitárulkozó táj perspektíváit kihasználva egy a vízvonallal azonos magasságig kékre festett fatörzs és egy erre applikált vitorlás sziluettjével hozza fel a dombra a Balatont. Az alkotás külön érdekessége, hogy a perspektivikus kimetsződés a legtisztábban a „REMÉNY" feliratú ülőfalról látható, amely a HIT-REMÉNY-SZERETET padhármast (ez a Szent Erzsébet Emlékpark része) teljesen új kontextusba helyezi.
Ami az én személyes hippocampusomra leginkább hatott, az mégis az Időkapszula című alkotás volt leginkább (alkotók: Almási Balázs, Arany Gergely, Domanovszki Anna Zsófia, Tahi-Tóth Orsolya, Vidacs Borbála) Ebbe a tobozfelhőbe betévedve szinte érezhetővé vált a kis erdei fenyő liget aurája, egy egészen furcsa, szürreális tér-idő részesévé válva lehetett abból valamit megérezni, hogy mi a fa életciklus-körforgásának lényege.
A kérdés
A tábort igazi kísérletezés és alkotókedv hatotta át, jó volt látni az átizzad pólókat, festékes kezeket, apró munkahelyi balesetek nyomait, vagy az éjszakába nyúló buxus-dugdosást a másnapi megnyitó határidejének (az egyetlen pillanatnak, amikor a kiállítás teljes egészében látható volt) a szorításában. Jó volt látni, ahogyan a hallgatók, gyakorló tervezők kiszakadva a padokból és dolgozóasztalok mögül gyakorolják a learn by doing elvet. Akadt, aki most flexelt, fúrt, hegesztett életében először és ezek azért az élet nagy tapasztalásai közé tartoznak egy fiatal értelmiségi számára. Jó volt érzékelni a kíváncsiskodók jelenlétét, reakcióit a készülő alkotásokra. Jó volt látni, ahogyan a nap végén a Balatonból kikászálódó nyaralók felsétálnak a dombtetőre, hogy megnézzék, mire jutott ez a kicsikét „napsütötte", őrült csapat tegnap óta.
A megnyitó előtti kora reggeli órában, a hegyen átvágva a Balaton part felé arra lettem figyelmes, hogy egy magányos ember egy fehérre meszelt, kiszáradt fára piros betűket ragasztgat. Dömötör Tamás volt. Somlyó György boglári költő sorait matricázta az „elkülönített" fára. A mondat a Kápolna-domb művészettörténeti összefoglalója is lehetne: „Ami volt s már nincs az többé sosem lesz de mindig van…" Ez az állítás egyben költői kérdés is, ami mögött azok a pragmatikus kérdések sorakoznak, hogy 40 év múltán újra előráncigálható-e valami érvényes művészeti tett a boglári Kápolna-dombon, működhet-e újra a hely kulturális térként, be tudja-e ezt fogadni Balatonboglár és tud-e vele élni és jól élni a jövőben? Reméljük, igen.