Eastendism. Helytelen városiasság

Debrecen észak-keleti belváros megújítása: Piac, Fórum, satöbbi... „Az új épületek hátat fordítanak, nem ´alkalmazkodnak´ értően és nem is írják felül egyedi módon a struktúrát. A mély kanyon és a fennsík (mint a nyelv brutális képzavarai) elbeszél egymás mellett, és helytelen városiasságot eredményez." A Finta Stúdió által jegyzett új debreceni együttesről Bun Zoltán írt.

„Egy olyan városban, ahol még 1968-ban is földszintes volt a lakóépületek 97,1%-a,
a város hektáronkénti bruttó laksűrűsége 34 fő volt – falusi laksűrűség –,
nyilván azt a hangulatot, amit ez a beépítés adott,
lehetetlen megőrizni akkor, […] amikor a 34 fős hektáronkénti laksűrűséget
fel kell emelni átlagosan közel 200-ra,
ezen belül egyes területeken a nettó laksűrűséget 1200-ra.
Ha ekkora a méretkülönbség, akkor egyszerűen nem lehet sem tőlem,
sem a kollégáimtól számon kérni, hogy tartsuk meg a régi Debrecen hangulatát."

Mikolás Tibor, 1979¹

Miután az ezredfordulón elkészült a főutca vitatott formai és funkcionális átalakítása,² a centrum megújításának folyamatában Debrecen következő céljává a belvárosiasság, a sétálóövezet kiterjesztése vált. Rövid távon olyan közeli, szigetszerű elemek létrehozása tűnt elérhetőnek, mint az északi irányba eső, kulturális-szolgáltató Kölcsey Központ vagy a kereskedelmi tematikájú, kelet felé forduló, megújítandó piactömb. Ezek összekötése a főutcával (gyalogos) hálózattá, homogén városszövetté összeszövése pedig csak később következik majd a városirányítás koncepciója szerint. Néhány éve elkészült a konferencia–központ–szálloda–MODEM együttese, következhetett hát a főtengely északi végétől, a Nagytemplomtól keletre található, térben jól definiálható tömb. A Piac utca (Kossuth tér), a Kálvin tér, a Hunyadi körút, a Rákóczi út és a Csapó utca által közrefogott egység folyamatos és szó szerint az alapokig hatoló metamorfózisra kényszerül már évtizedek óta – annak ellenére, hogy a centrum szerves része.

Évszázados történeti ráncok éppúgy fellelhetők itt, mint vadonatúj kozmetikai nyomok: látható még a korábbi hármas tagoltság, de már csak a tömb belső rendszereként, a felduzzadt (közlekedési) ütőerek által bekerítve. A délnyugati részt belülről a Kálvin tér bevásárlókaréja jelöli ki, mely műemléki jellegű polgárházakat is integrált a – részben panelelemekből, több ütemben létrehozott – kisvárosi struktúrába. A keleti rész belsejében a nyolcvanas évek elején a nagypiac és kapcsolódó létesítményei terpeszkedtek el, míg a maradék harmadon a tanítóképző főiskola épületei és a volt HÁÉV-székház magasodott. És ide, ehhez a régi tömbhöz tartozott a további, a Péterfia utca és a Rákóczi út közötti szakasz is, melyet a főiskola megépülésekor a mellette vágott körútrész kijelölésével hasítottak ketté a huszadik század első felében. A nagy tömb nyugati oldalához már „rendezett" épületek és részben „rendezett" terek tartoznak. A kis léptékű, átjárható, valamelyest archaizáló ’80-as, ’90-es évekbeli ívelt beépítés még a város által létrehozható bevásárló-szolgáltatóközpont ideája szerint jött létre itt, éppen ezért jóval érzelmesebb, emberközelibb, nyitottabb is, mint a plázák világa. A vele szemben emelkedő egykori építőipari irodaház átalakult Új Városházává, színes-szagos make-up-ot magára kenve.

A keleti részen 2005-ig a mindenféle értelemben elavult parkolóház, a piaccsarnok, a hozzá kapcsolódó, élettel teli bolt-lepény és a mindig is (de 1990 után már szembetűnően) működésképtelen vegyesáruház állt (az egykori Debrecen Áruház). Ide kapcsolódott még a Csapó utcán működő, az előbbiekkel szerves egységet képező virágpiac is. Az önkormányzat – a Magyarországon már szokásos huzavona után – számos kikötéssel és cserekéréssel eladta a területet, hogy bevásárlóközpont és irodaház épüljön rajta, de a város új piachoz és új kamaraszínházhoz is jusson. A nagy tömb keleti felének teljes megújítását irányozták tehát elő. Ennek jegyében mára elkészült – a piacépülettel és a Fórum névre keresztelt bevásárlóközponttal együtt – a közvetlen szomszédságban található három iskola közül kettőnek a kisebb-nagyobb mértékű, építészetileg pedig kevéssé értékelhető felújítása. A Csapó utca rekonstrukciója, gyalogoszónává alakítása pedig 2009 tavaszán indul.

A cél deklaráltan közös minden fél – önkormányzat, beruházó, használó – számára: profitálni az együttműködésből. A város rohamlépésben újulhat meg, miközben új közösségi, sőt kulturális funkcióval is gyarapodhat. A beruházó pedig a központban építhet jól megtérülő létesítményeket, ezért cserébe megéri neki, hogy viszonylag kis kiegészítő költséggel a közösségnek is adakozzon. Ilyen egyszerű a képlet. De valóban ilyen egyszerű? Nyilvánvaló, hogy ilyen léptékben és tempóban (városszerte) az önkormányzat önmagában, de még állami vagy európai uniós támogatások elnyerésével sem fejleszthet, sehol a világon. Ez kompromisszum: ha nagyon erős kézzel és határozott-megalapozott koncepcióval, jól gondolkodó fejjel csinálják, az eredmény nagyságrendekkel jobb lehet a korábbi állapotoknál, és – jelen esetben – mondjuk, a plázanormánál is. Ennek érdekében kapta meg az építészeti megbízást „egy kézbe" a Finta Stúdió az új épületekre – és ennek ellenére nem kapta meg a kapcsolódó közterekre. Mert a nagyberuházások terén szerzett rutinra és a rutin mellé társult korábbi elismerésekre mint garanciára számíthatott a „város".³

A téma annyira komoly és súlyos, nagy léptékű, komplex, messze ható, hogy ezúttal csak néhány aspektusa emelhető ki. Nem lesz szó például arról, hogy a beruházás Debrecen 2010-es Európa Kulturális Fővárosa pályázatának egyik hangsúlyos elemeként szerepeltetett Kölcsey Központ – a meg nem nyert pályázat ellenére – 2007-ben elkészült. Nem lesz tárgya a szövegnek politika és építészet, városvezetés és gazdasági tényezők kapcsolata, vagy a kortárs monumentalizáló reprezentáció és területfejlesztés műfajának problematikussága sem.

Külön tárgyalást igényelne az építészet által a lakók irányában, úgynevezett befelé képviselt városarculat-teremtés és a külvilág felé képviselt marketing kritikája is. És folytatható volna a sor még tovább. Ezen összetettség és problémahalmaz ellenére persze sem a piactól vagy a Fórumtól, sem a beruházótól nem várható el, hogy megoldja a belváros összes közlekedési, kulturális, szociológiai, gazdasági, esztétikai, zöldfelületi stb. problémáját. Az viszont igen, hogy érdemben válaszoljon a felvetődő kérdésekre. Elvárható, hogy mintát adjon az új évezred városi életének formálásában – akár Debrecen-léptékben, akár országosan is –, hiszen a terület nem más, mint a radikális városmegújítás kísérleti terepe. Mint ilyen, feltárása esettanulmány készítését, újabb antropológiai terepmunka elvégzését igényli, amely túlmutat magukon az épületeken. Ekképp az „itt és most" közvetlen vizsgálata ugyanúgy lehet a Disputális Stílusgyakorlatok folytatása, mint az ott elkövetett archigráfiai hamisítás racionális cáfolata.⁴

A (kulturális) antropológia által keresett-elemzett „genius loci" fogalom már nem a kizárólagosan múltbeli kategóriákból eredeztetett és determinisztikus, vagy­is szendén illeszkedést mímelő történeti linearitásként értendő, hanem a jelent összetettségében értékelő, nyíltabb-befogadóbb érzékenységű, időnként zavarodott-ellentmondásos aktualitásként.⁵ Ez utóbbi megközelítés alaptételele az én és a másik, a saját és az idegen mindenkori ütköztetése, az egymás megismerése útján létrejövő kölcsönös változás elfogadása. E módszertan szerint, továbbá a nagy léptékű és radikális városátépítés, a konkrét funkciók és Debrecen karakterének bizonytalansága okán most leginkább a helyet a nem-hellyel való viszonyában analizáló út lehet járható.

Marc Augé Nem-helyek. Bevezetés a szupermodernitás antropológiájába című könyvének⁶ meghatározása szerint a hely viszonyokkal – így történeti identitással – rendelkező tér; szemben a nem-hellyel. A nem-hely a globalizáció (a szupermodernitás) terméke – úgy szellemi, mint technikai értelemben. A tömegközlekedés csomópontjai, a bevásárlóközpontok vagy a világháló részei nem végesek, nem befejezettek, nem meghatározottak, hovatovább nem lokálisak. Ugyanakkor az adott hely (szelleme) sem törölhető el véglegesen sosem, vagyis a két kategória két pólust képez, mely egymást írja felül vagy együtt működik. Ezért van meg napjainkban bármely helyben a nem-hellyé válás lehetősége (veszélye), mikor a hely – szellemét, integritását veszítve – pusztán csak mint név vagy kép azonosítható, mikor az élő hely összetettsége passzív-lebegő szöveggé, elbeszéléssé válik és megszűnik aktualitás lenni.

Marc Augé elbeszélő szövegként felépített elméletének főhőse, Pierre Dupont (aki lehetne akár Fekete János is) eközben nem idegenként mozog a repülőtéren, a tipikus nem-helyen, akkor sem, ha még sosem járt ott: a mesterséges környezetet nem kell látnia, éreznie, megtapasztalnia, hiszen elegendő, ha tudja, ismeri azt a globális sztenderdet, amely szerint az épület létrejött, és ami szerint működik. A bankautomatával, a stewardesszel vagy a bolti eladóval kódok szerinti, bizonyos értelemben személytelen, mechanikus kommunikáció zajlik, a főhős számára az őt körülvevő embertömeg közömbös marad. A szupermodernitás antropológiájának feladata tehát az ember hellyel, illetve nem-hellyel való kapcsolatának és ezek egymásba alakulásának vizsgálata.

Kelet-Európa ma épp abban a bizonytalan állapotban van, amikor a váro­sok működtetésének fenntartása érdekében a veszélyesen nagy kísértést jelentő globalizációt – akár túlzott mértékben is – szükséges lehet beengedni. Miközben Debrecen még jó ideig nem akkora (léptékű) tér, ahol ne lehetne ismerősbe botlani az utcán, vagy ne lehetne jól ismerni a város túlsó szegletét is, a szupermodernizálódás folyamatos és biztosabb jövőt akar előkészíteni. Meg kell tehát próbálni felzárkózni a késői kapitalizmushoz, be kell lépni a globális térbe, de úgy, hogy közben helyeink csak a működőképesség megkövetelte mértékig váljanak nem-helyekké. És a másik irányból is óvatosnak kell lenni, nagyon vigyázni kell arra, hogy a hely ne a konzerváló megőrzés módján tartsa meg szellemét, ekképpen annak csak nevét, képét, hisz ebben az esetben a város kirakattá, szimulációvá, „történelemmé" válik – halott területté lesz. Az új beépítésekre tehát úgy kell tekintenünk, mint a mérleg nyelvére a helyként vagy nem-helyként való működés, létezés között. Ezért is: ez az elemzés nem kizárólag az épületekre figyel, hanem inkább a környezetükkel és használóikkal való kommunikációra.

Egyszerű megfogalmazásban: a piactömbnek nevezett terület megújításakor a betelepítendő alapprogram (a kommersz bevásárlóközpont) szemben állt a célterülettel, a belvárosi negyeddel. A program a nem-hely-szerűség, a nyomokban még fellelhető kontextus viszont a helyszerűség felé húzott. Eközben az egészséges egyensúly a hely-minőségre jellemző olyan városi funkciók, mint a piac vagy a színház beillesztésével tűnt megvalósíthatónak. A városvezetés által (a beruházón keresztül) meghirdetett alapötlet szerint az elkerülhetetlen keveredésből hasznot lehet húzni, sőt, értéket lehet teremteni. Amellett, hogy ilyen módon egyfajta „új kultúrafogalom" teremthető, az építés is gazdaságosabban (a városnak olcsóbban) végigvihető; a funkciók pedig inkább egymást erősítik, mintsem zavarják.

Az új konfigurációban – a délnyugati sarkot leszámítva teljesen letakarított síkon – három új épület emelkedett ki. A legkisebb, a Pulykakakas üzletház a meglévő, Csapó utca mentén sorakozó, jellemzően századfordulós házak sorát zárja le, telekméretben követve, magasságban természetesen meghaladva szomszédait. Az épület (tűzfal felőli oldalát leszámítva) körbejárható, a mellette nyitott sétálóutca a tömbbelsőbe vezet. Ehhez, rá merőlegesen, még egy utcácska csatlakozik a régi telkek végén-hátulján: a három új épület – a kis üzletház, az új piac és a Fórum, benne-rajta a színházzal – a két utca metszéspontjában néz egymásra.

A kétszintes piac a merőleges pozíciójú utcácskára van tájolva, ahova nagy üvegfallal nyílik meg, de két rövid oldalán is átjárható. A tetőn még két, sávos tömegben, háromszintnyi magasságban elhelyezett irodaház ül; ezek teteje megfelel az első látásra zárt épülettömbnek tetsző Fórum felső síkjának is. A bevásárlóközpont aztán tovább tagolódik, a belső funkciók kívül is megjelennek: a tanítóképző főiskola felől a parkoló, az alsó két szinten a föld alá is benyúlva a bevásárlóközpont, az ezt átvágó üvegezett passzázs, az üzletekre ráülő színházhenger és az ehhez kapcsolódó tetőkert. Az utóbbi két elemen kívül, melyek csak idén készülnek el, az együttes 2008 karácsonyára nyitotta meg kapuit.

A már évtizedek óta roncsoltan álló belvárosi terület „régi" beépítését rekonstruálni nyilvánvalóan hiábavaló ábránd, már csak azért is, mert egyértelmű eredetét nem tudjuk helyreállítani: a középkori és a 19. század végi karakter egyaránt elpusztult. Az új épületek ugyan felismerik ezt és önálló rendszert hoznak létre, melybe hatalmas, idegen objektumokként állnak bele a házak, de a megoldás nem elég erőteljes ahhoz, hogy új értéket, hogy helyet teremtsen. Ráadásul, ambivalens gesztusként: a piac és az üzletház, hogy mégis kapaszkodjon valamiféle karakterbe, a kortárs Debrecen heterogenitásába – de sokkal inkább a heterogenitás, a nőtt jelleg általános képébe, sztereotípiájába – tördelt térfalaival illeszkedni próbál. Egyébiránt ez a fajta (kinyilvánított) alkalmazkodási vagy imitációs irány új a város kortárs építészetének palettáján. Eddig a topológia terén a laposság, a horizontális elnyúlás, a széles-tág egymásba ömlő utcaszerkezet, míg a morfológiában a kálvinista-purista-monolitikus szigorúság jelent meg. Az egyébként oly nagyon különböző táblabíróság vagy az egyetem Élettudományi Intézete, esetleg a MODEM sikerültebb részei ebből a nézőpontból folytatásai voltak a kollégiumnak vagy a városházának. Egy eltűnt világ nemcsak finom formai, de szellemi követői is. A piactömb két kisebb új épülete viszont a ma állapotára, sokszínűségére és ziláltságára próbál reflektálni – több ponton képletszerűen. A piacon a nagy gesztusok egymás ellen hatnak: a lépcsőből tetőbe hajtott lemezbe beszúródnak az irodatömbök, melyeket (például a klasszikus modern funkcionalizmust követve) a külsőre kiültetett lépcsőházak tovább tagolnak. Így a megkomponáltság kézzelfoghatóságának és az esetlegesség deklarációjának együttes hatása és együttes olvashatósága, valamint az önállónak tűnő nagy léptékű ház alkalmazkodni akaró szándéka végül nem természetes heterogenitást, hanem sterilitást teremt.

Ezzel ellentétben a kis üzletház teljesíti a feladatot, míg a Fórum teljesen más utat választ, noha a nagy doboz tagolása kézenfekvő megoldás is lehetne. Inkább a már említett példák reduktív módszerét követi, végeredményben valahol az építőjáték és a szobrászat között. Noha a korai tervek még a piachoz hasonlóan kisebb elemekből alkottak heterogén egészet, a megépült formán már homogenizálódott a töredezettség. A Fórum belülről és kívülről egyaránt tapasztalható feszes felületi szikársága magas minőséget ígér, de kozmetikázásként csak tüneti kezelést nyújt, csak első látásra varázsol el. Ugyanígy tesz a belsőben (a kivitelezés minőségétől eltekintve) a matt kő járdaburkolat: meglepő (és felüdítő) ezt itt látni, hisz egyébként minden nem-helyen a polír uralkodik. A csillogó, mindig tiszta, makulátlan felületek hivatottak szolgálni egyfelől az idő természetes múlásával fellépő patina képződésének megakadályozását, másfelől a neutralitást, amelyben a magányos vásárló „csak önmaga másik képével léphet kapcsolatba".⁷

Az újjáformált terület – a gyakorlatilag mindig – erőszakos-tervezett hatásra létrejövő urbanizáció következménye. A Kölcsey Központtól a Darabos utcai lakótelepen és a Debrecen Plázán át a Fórumig tartó térség problémái azért súlyosak, mert itt még mindig létezik a szinte falusias, de legfeljebb kisvárosi/mezővárosi jelleg (persze sok ponton régi funkcióját vesztett formai karakterként), miközben a város valamiféle metropolisz pozícióba akar (ki-)törni. Ilyen helyzetben ugyan lehetetlen hagyományos értelemben vett, „szervesnek mondott" kapcsolatot teremteni, de lehetséges az egyes épületek milyensége, formai minősége mellett (legalább olyan súllyal) a köztük lévő kapcsolat feltárására és megteremtésére figyelni. Ebben a térbeli és szellemi köztességben van a lehetőség, itt jöhet létre esemény, itt lehet aktualizálni vagy aktivizálni a hely szellemét.

Az új épület háttérbe húzódhat, mint a semleges-fekete modern színpadtér, mely helyet ad a történésnek, a színház kulturális tettjének. Vagy – mint a kortárs színházban –: az erős szellemmel sugárzó hely terében folyó játék, performansz, kiállítás teremthet hozzáadott értéket. Vigyázat azonban: ha túlságosan szó szerint értelmezzük a semlegességet, akkor a bevásárlóközpont épületét tekintve még inkább a fogyasztás eseménye kerül középpontba. A Fórum homlokzatán megjelenő denaturált, kifakított márkák és üzletlogók, melyek (az épület újabb meglepetéseként) a kifinomult grafikai homogenitás erős példái, egyben példái a vásárlást megünneplő gesztusnak is. Az épület szerénysége – az, hogy nem harsány reklámként mutatja magát – ezért, sajnos, egyben hazugság is. A semleges háttérnek katalizátorra is szüksége van ahhoz, hogy eseményt generáljon: ilyen katalizátor lehet a kultúra (a Fórum esetében talán a majdani színház) vagy másfajta közösségi tevékenység.

A tételt jól illusztrálja a piac közösséget szolgáló funkciója és belső semleges-egyszerű háttere. És mivel fedett köztérnek szánták (az építészeti szándék szerint a zárt vásárcsarnok antitézisének), a nagymértékű nyitottság és a hatalmas tetőlemez elvileg megfelelő megoldást nyújt a városban való elhelyezésre, a vele való aktív kommunikációra is. Azonban az üvegfallal szemben, néhány méteres közelségben, részben ötszintes iskolaépület magasodik, részben a régi telkek végei sorolódnak egyelőre csonkán, féllátványként, mert nincs „kint", amire tekinteni lehetne. Amint a környezettel való kapcsolatot biztosító másik elem, a tereplépcső is gyakorlatilag használaton kívül helyezett üres formai gesztussá vált. Nyilvánvaló, hogy a piac mint épülettípus sokkal jobban alakítható, mint a pláza – ennek mutatója az előbbi átjárhatósága és az utóbbi zártsága is. A Fórumnak, nagy mérete ellenére, a gyalogosok számára mindössze két főbejárata van, illetve még egy surranófolyosóval és kiskapuval látták el a piac irányába.

A bevásárlóközpont tehát – a köztér, a tágas-kommunikatív korzóhoz képest – kanyon, melyet mindössze a végein található bejáratok kapcsolnak a külvilághoz, míg belül önálló, szakadékkal lerekesztett világ nyílik meg. Ráadásul az épület a piac felé hatszintnyi tömörséggel (nem-)fordul, alul a belső üzletek kiszolgálózónája, felette parkolók rétegződnek egymásra (még a kétszintnyi hátrahúzott épületgépészet sem látszik, még csak nem is sejthető innen). Ez a kollázsszerű falegyüttes ugyan formailag és esztétikailag is tiszta, rendezett, de az általa teremtett újabb kanyon épp olyan halott, mint a Fórum túloldalán a megújult Rákóczi út a hétsávos úttesttel és a „belső üzletek kiszolgálózónájának" utcafronti megismétlésével. A három különböző kanyon egymás mellé sorolódik, de a középső kapja a leghangsúlyosabb szerepet. A fedett sétálóutca, mely nyílegyenesen vágja át az épülettömböt észak–déli irányban, behúzza a Rákóczi utca korábbi nyüzsgését a belsőbe. Ahol a tér megnyúlik, függőlegesen kitágul a pince–földszint–emelet réteges tortájába hintett boltokkal, illetve a még erre felkent habbal.

Az összességében 4–5–6 szint magas doboz a dobozban lélegzetelállító vagy klausztrofóbiás kanyonforma, mindenki fogyasztásfalansztere. A térarányok mellett zavarba ejtő az az egyszerűség vagy szikárság, melyről már a külső kapcsán is szó esett: fegyelmezett ötletesség és profizmus egyesül itt a nem-hely exkluzív minőségeként. A piac melletti kanyon folytatásaként megmaradó szabad térrészt – szerfelett fájdalmas módon – feláldozták az infrastruktúra érdekében. A tanítóképző általános iskolája felé eső piacfeltöltés zárt homlokzata és telibe aszfaltozott platója, a parkolóház rámpája és maga a parkolóház fordul, az utcaszerűségnek még a nyoma sem marad meg itt. Az iskola kikozmetikázott homlokzata és felújított előkertje embermagas, tömör kerítésfalak mögé van elrejtve, miközben bejárat gyakorlatilag nincs, csak besurranni lehet az épületbe.

A gyalogosan használható utcatípus helyett az új koreográfia a belső kanyon mellett a tetőkertet ajánlja fel alternatívaként: ez utóbbi, a magasba emelt műzöld, a hagyományosan értendő köztérben való részvételt – mind átvitt, mind konkrét értelemben – annak fölébe helyezi. Lenézhetünk a városra, mintegy kívülről figyelhetjük létezését – azaz, jelen esetben a (gyalogos-)életét vesztett Rákóczi út kanyonjának mélyén hömpölygő autófolyamot és a régi városszövetből még megmaradt földszintes cívisházak tetőit. Másfelől a félig-meddig ökologikus tetőkert a színház számára meglehetősen exkluzív előteret, nyitott foyer-t ad majd. Csakhogy odabenn kortárs drámaszínházat akarnak működtetni – mely flexibilis, hierarchiamentes, néha mocskos-lucskos, máskor meg absztrakt-néma –, s ennek nincs kapcsolata azzal az ünnepélyességgel és monumentalitással, amelyet a megemelt kertplató és a pláza néhány szintjének tetejére pakolt, még zsinórpadlással is megtoldott, égbe kapaszkodó oválhenger szín-ház jelez. Ha az új kulturális intézmény valóban integrálódni tudott volna a bevásárlóközpontba (ami gyakorlatilag megvalósíthatatlan vágy), akkor az már adekvát építészeti viszonyrendszert teremthetett volna a kritikus és határait feszegető kortárs teátrumnak.

A piactömb átalakításának vizsgálata szemléletesen zárható le egy múltból hozott példával való összehasonlításban. Egészen a huszadik század közepéig ugyanis a Református Kollégium alapvetően zárt világot jelentő és ekképpen várszerűen megjelenő, befelé forduló, a körülvevő (épített-nőtt) környezet karakteréről valójában tudomást alig vevő behemótként állt a falusias kontextusban. Formatana korát tükrözte, de léptéke sokszorosan meghaladta a kis házakét, ergo nagysága a fotográfia képkivágatába sem fért bele. Legfeljebb egyszerűségében, egy tömegből kifaragottságában hasonlított a többiekre. Mármost ha ily módon formai-morfológiai és jelentéstani értelemben egy bizonyos tárgynak és környezetének viszonya évszázados távlatban azonos, mi különbözteti meg egymástól a Kollégiumot és a Fórumot, vagy másképpen: lehet-e a Fórum éppolyan értékes, mint a Kollégium? A bevásárlóközpontot Marc Augé bizton nem-helynek nevezné, míg az utóbbit mi egyfajta élő-hely kategóriába sorolhatnánk; amely nem pusztán a múlt elbeszéléséből (bár jelentős mértékben abból is) táplálkozik, de egy meg-megújuló szellemet nevelő közintézmény is. Amely azonos korban jött létre az őt körülvevő világgal. Tárgy és környezete így egyívású, egyik a másik nélkül nem létezhetett, hiszen belőle fakadt. A kommunikáció közöttük folytonos és kölcsönös volt, és talán még az ma is. A Fórumnál teljes mértékben, míg szomszédainál részben hiányzik ez a szimbiózis; mindegy, hogy ezt szellemnek vagy karakternek nevezzük. A Kollégium példájából látszik, hogy a bevezetőben felemlegetett, már alig látszó hármastömb-karakter sem követelheti determinisztikusan a (formai) folytonosságot. De a párbeszédet mindenképpen. Ám az új épületek hátat fordítanak, nem „alkalmazkodnak" értően és nem is írják felül egyedi módon a struktúrát. A mély kanyon és a fennsík (mint a nyelv brutális képzavarai) elbeszél egymás mellett, és helytelen városiasságot eredményez.

Bun Zoltán

Megjelent a Debreceni Disputa 2009 februári számában.

¹ Unokáink is látni fogják. Szerk.: Osskó Judit, RTV-Minerva, Bp., 1979, 182, 189.

² Lásd az Új Magyar Építőművészet 2001/5-ös számát, melyben nemcsak építészeti oldalról, hanem komplexebben, a szerkesztői szándék szerint véleményeket ütköztetve szólnak a frissen átadott főtérről.

³ A szomszédos, a körútnak már a külső részén elhelyezkedő, szintén teljesen megújítandó, de még jelentős századfordulós karakterrel is bíró tömbre az ottani beruházó ÉME mesteriskolai tervpályázatot írt ki, melynek eredményéről a Disputa 2004/11-es száma tudósított. Ott, nyilvánvalóan ötletszinten, „valamennyi pályázó elkerülte a csak egytömbös plázamegvalósítás kézenfekvő, sematikus gondolkodását" – írta Golda János összefoglalójában. (69.) A projekt azóta nem mozdult előrébb, sőt, a tervpályázat hozadéka is veszendőnek tűnik; hallani Fintáék és mások terveiről is,
a helyi és a műemlékes tervzsűri elutasításáról, valamint a szabályozási terv módosításának szükségességéről.

⁴ Idegen van közöttünk. Disputális stílusgyakorlatok (kortárs debreceni építészetkritikai sorozat). Debreceni Disputa, 2006/3–2007/1.

⁵ A változás mibenléte társadalmi-kulturális nézőpontból (György Péter: A hely szelleme. Bp., Magvető, 2007) és kifejezetten építészeti értelmezésben is (Hans Ibelings: Supermodernism. Architecture in the Age of Globalisation. Rotterdam, Nai, 1998) olvasható.

⁶ Marc Augé: Non-places. Introduction to an Antropology of Supermodernity. London-New York, Verso, 1995. Ford. John Howe.

⁷ Augé, i. m., 79.