Eladóművészet a Dunánál

A Dunánál eddig a két épület összesen több mint ötvenmilliárd elköltött forintért épült meg, ami bődületes összeg. Nagy luxus az országnak, káros differenciateremtő a kultúrán belül, ki kell mondani: bűnös pazarlás.

Budapest egy hosszú korszakot megúszott a hatalmat reprezentáló építészeti gigantománia nélkül. A magyar fővárosban nincs szocialista-realista felhőkarcoló - Lomonoszov Egyetem (Moszkva), vagy annak mása, Tudomány és Kultúra Palotája (Varsó) -, nincs Ceausescu-palota (Bukarest), s nem lett itt tévmodern Palast der Republik sem (Kelet-Berlin). Ám az enyhültebb időkből rossz előjel mégis akadt, persze nem ideológiai, hanem üzleti csomagolásban: a Marriott/Duna-Intercontinental tömbje, mely barbárul, léptéket tévesztve tekint a Vigadóra és a Belvárosra - CCCP helyett US-minta szerint (1969, építész: Finta József). Éreznünk kellett volna, hogy vigyázni kell.

Mert mára nem úsztuk meg, kísért a múlt. A Nemzeti Színház mellett, mely a bukaresti Ceausescu-hagyatékra hasonlít, a Művészetek Palotája (MP) képében már itt az NDK-s Palast der Republik is, nem csupán nevének ügyetlen birtokos formájával és a leszerepelt palota szóval, hanem külső alakjában is. "A 19. és a 20. századi demokratizálódással különösen a palota fogalma válik homályossá, így végül banálisan leértékelődik (egy tapétaüzlet elnevezése lehet >Palais de papier<)" - írja Wilfred Koch Építészeti stílusok című összefoglaló munkájában (Officina Nova, 1997. E mondatban kicsit fura ugyan a demokratizálódás kifejezés - kérdés, hogy ez szerepelt-e a német eredetiben is.)

Az együttes egyik fő felelőse Finta József akadémikus építész, az egész Duna-parti beépítés koordináló építésze (lásd erről: A csoda elmaradt; Schneller Istvánnal, Budapest főépítészével Petőcz György és Váradi Júlia készített interjút. Élet és Irodalom, 2005/2. szám, január 14.), aki főműként még oda készül tenni egy öt-hatezer fősre tervezett kongresszusi központot. Némi előzmény: a Magyar Szocialista Munkáspárt kongresszusi helyszínéül épült a Budapest Kongresszusi Központ (1984, Finta J. és Guczogi György; akusztikailag félresikerült, ezért hangversenyteremként ritkán használják), majd jött a Bank Center (1995, Finta J., Fekete Antal), a Pólus Center (1996, Schön Építész iroda és CET Budapest Rt.) és a WestEnd CityCenter (1999, Finta J., Fekete A., ifj. Peschka Alfréd és munkatársaik).

A Nemzeti melletti telken ma is ott a tábla, miszerint oda épül a Kongresszusi Központ. Bár ez félrevezető, hiszen elkészítéséről egyelőre nincs döntés, s a színfalak mögött bizonyára ádáz harc folyik, hogy itt vagy máshol épüljön. Hisz' az újabb grandiózus beruházás nagy hasznot hozhat sokaknak, és a hatalmi megnyilvánulás, a központi akarat kifejeződése mellett ez a fontos, nem a minőség. Akkor ugyanis nemzetközi tervpályázat megrendezése lenne a szakmai minimum.

 

 

A Dunánál eddig a két épület összesen több mint ötvenmilliárd elköltött forintért épült meg, ami bődületes összeg. Nagy luxus az országnak, káros differenciateremtő a kultúrán belül, ki kell mondani: bűnös pazarlás. Az Erzsébet téren megkezdett Nemzeti Színház-építkezést azzal állíttatta le az Orbán-kormány, hogy sokba kerül. S egyértelműen kampánycélból építtetett helyette egy drágábbat, sőt 2002 márciusában, a választások előtt elhelyezte mellé a Művészetek Palotájának alapkövét is.  Azt azonban már csakis a mai kormányzat számlájára lehet írni, hogy tehetetlennek bizonyult e tettek gyors, őszinte vizsgálatában, s így következmény nélkül maradtak a dolgok. Ezért jutottunk oda, hogy csak az MP várhatóan több mint hetvenmilliárd (korábbi becslések szerint százmilliárd) forintba kerül az államnak, mire kinyögjük - és még nem tudható, hogy hány milliárdot visz el évente e kultúrhatalmi center használata. Irreális, gátlástalanul túlzó e két beruházás a mai Magyarországon. (Ugyanerről korábban már írtam, Vargha Mihály: Még gödörben - Ház-kritikánál fontosabb a terv-kritika, Élet és Irodalom, 2002/48. szám, november 29.)

 

 

Csak ismételni tudom: a Nemzeti Színházat értékesíteni kell pályázat vagy nemzetközi tender útján, testvérét, az MP-t pedig meg kell hagyni privát ingatlannak, melyben bizonyos időre bérlőként ott maradnak az állami intézmények. A magántőkés tulajdonos - aki "hivatalból" jól ismeri a piacot, hiszen ebből tengeti életét - gazdálkodja ki a hosszú távú hasznosítást, vagy értékesítse ő e művet anélkül, hogy majd minden lépését milliárdokkal segíti a költségvetés. Állami háttérrel-hátszéllel nem kunszt eladóművészetet produkálni.

 

 

Brüsszelben 2004 novemberében nyitották meg a Le Théatre Nationalt, a főleg francia nyelven játszó Nemzeti Színház kimondottan puritán, ám mégis színvonalas épületét, amely foghíjtelken áll a város szívében. Ügyes térszervezéssel három termet helyeztek el benne, de a foyer is alkalmas bizonyos rendezvényekre. Tervezésében francia építészek és színháztechnikusok is részt vettek, a tervet 2002-ben bemutatták a Velencei Biennálé belga pavilonjában.  Mi 2002 tavaszán az első, magamutogató épület kapcsán valami egészen mást élhettünk át: az ízlésterrort. Most pedig megadatott a lehetőség, hogy két hatalmi objektumot láthassunk együtt: behemót öcsike és cukorfalat nővére elválaszthatatlanul merednek egymásra. 

szöveg: Vargha Mihály
(nyomtatásban megjelent a Magyar Hírlap március 14-ei számában, a Vélemény rovatban.)

fotó: Somlyódy Nóra és Vargha Mihály