Építészetpolitika

Turi Attila beszélgetése az építészetpolitikáról Nagy Ervinnel, Bodonyi Csabával és Sáros Lászlóval, amely megjelent a Magyar Művészet 2013/1-es számában.

Magyarország gyönyörű és rendetlen. A táj, a megművelt mezők, vízpartok sokasága, és hagyományos épített környezetünk gyönyörű, semmi kétség. A gazdátlan kastélyokat, kúriákat nézve azonban elszorul a torkunk, és sokszor csak csóváljuk vagy lehajtjuk fejünket, amikor az utakat övező, rendetlen épített környezeti elemek sokaságára tekintünk. „Valami nincs rendben" – mondjuk, vagy már nem is mondjuk, mert csontjainkig szívódott a jellegtelenség, az egymást követő meggyőződések, ideológiák, divatok és trendek kavalkádja, a szabálykerülésből, vagy éppen a túlszabályozottságból eredő kaotikus tárgyi világ. Ezt a környezetet veti az építészek szemére a hazai társadalom, és az ide látogató turisták. Egyszerűen fogalmazzák meg a fájdalmas kérdést az építész társadalom felé: hogy épülhetett meg, hol van a rend és a harmónia? Ez utóbbiak biztosításához szükség van az egy évtizedes, vitákkal övezett munkával megszerkesztett Magyar Építészetpolitikai Dokumentumra. Turi Attila beszélgetőtársai Nagy Ervin országos főépítész, Bodonyi Csaba Széchenyi-díjas építész, Sáros László Ybl-díjas építész, MÉSZ elnök. Valamennyien a Magyar Művészeti Akadémia Építőművészeti Tagozatának tagjai.

Turi Attila: Mi a jelentősége egy ilyen dokumentumnak, amely elemi alapvetéseket fogalmaz meg, és az építészek számára már-már közhelyként hat?

Bodonyi Csaba: Szinte minden európai ország rendelkezik építészetpolitikai dokumentummal, amely mindenkit megszólít, aki az épített környezetért felelős. A felelősség háromrétegű. Az egyik felelős a kormányzat, a másik a szakma, a harmadik pedig az illetékes önkormányzat. Ha a kultúra részeként tekintünk az építészetre, az épített környezet alakítására, akkor az építészetpolitika az egész társadalomra vonatkozik. Azokra a szokásokra, sajátos kulturális hagyományokra és innovációra, amelyek alapján otthon érezhetjük magunkat egy országban. Az otthonosság érzése a környezet sajátos minőségéből ered. Tőlünk nyugatabbra néhány országban ez a minőségkülönbség pregnáns erejű a hazai állapotokhoz viszonyítva, gondoljunk csak Ausztriára, Németországra, Dániára, vagy Finnországra.

Az építészetpolitika abból indul ki, hogy az épített környezet minősége a legszélesebb közügy, amely érinti a mindenkori kormányzatot – akár a pártpolitikát is –, a környezetalakító szakmákat, az önkormányzatokat, az egész társadalmat, sőt a nevelést, az oktatást is. Az épített környezet ugyanis az országimázs legerősebb, ráadásul kikerülhetetlen meghatározója.

Turi Attila: Tehát egyfajta kulturális közmegegyezés?

Nagy Ervin: A kormányzati építészpolitika országos konszenzuson kell, hogy alapuljon. Az időközben megjelent akadémiai törvény szellemében a Magyar Művészeti Akadémiát kértem fel a munka elindítására. Mégpedig azért, mert úgy gondolom, hogy a Magyar Építész Kamara inkább érdekvédelmi szervezet, a Magyar Építőművészek Szövetsége a folyamat kezdetén éppen belső ügyeit rendezte, a Főépítészi Kollégium pedig csak most kezd megerősödni. Fekete György elnök úr Ferencz István tagozatvezetővel együtt nagy szeretettel fogadta, és odaadással támogatta ezt a programot.

Bodonyi Csaba: A törvény felhatalmazza a Magyar Művészeti Akadémiát, hogy az oda integrált művészeti ágak hosszú távú és átfogó stratégiáit kezdeményezze, megfogalmazza, vagy véleményezze, ezért az országos főépítész az építészpolitika kimunkálását az akadémiai csoportra bízta. A kezdeményezést az Akadémia építész csoportja indította, majd szakmailag és szervezetileg kibővülve folytatta a munkát.

Nagy Ervin: Ezt a tervezetet az elmúlt tíz évben több sikertelen próbálkozás előzte meg. Az Országos Főépítészi Iroda és a Magyar Művészeti Akadémia Építőművész Tagozata, Kossuth-díjas, Széchenyi-díjas építészek két éve foglalkoznak ezzel. A munkacsoporton belül Bodonyi Csaba volt az, aki ezt összefogta, szerepe éppen ezért kulcsfontosságú. Ezzel együtt hangsúlyozom, ez a dokumentum nem Csabáé, nem az enyém vagy az Akadémiáé, hanem a kormányé. Az anyag egy, a Magyar Művészeti Akadémia Építőművész Tagozatának közreműködésével, szélesebb szakmai körben is egyeztetett, az országos főépítész által összeállított tervezet.

Bodonyi Csaba: Ennek természetes és jogszabály szerinti felelőse mindig is az országos főépítész, és nem valamely kiemelt, vagy önjelölt szakmai szervezet, még csak nem is az Akadémia.

Nagy Ervin: Nemrég a Balatonnál több komoly emberrel találkoztam, akik mind tele voltak keserűséggel a környezetüket illetően. Az érthetetlen problémahalmazokat – léptéktelen raktáráruházakat, tájidegen pincészeteket, ízléstelen nyaralókat, az általános túlépítéseket és az új kikötők miatt feltöltődő öblöket – látva nem értik, hogy mi miért nem teszünk valamit ezek ellen. A kormány az általa képviselt polgári értékrend alapján elvárja tőlünk és az Akadémiától, hogy rend, építészeti kultúra és harmónia legyen az országban. Mert jelenleg sajnos még nincs.

Bodonyi Csaba: Mostanában a sajtó egyre többet foglalkozik ezzel a kérdéssel. A nyugati, vagy újabban az északi országhatárt átlépve a turisták mellett az újságírók, és a politikusok is észreveszik azt a minőségváltást, ami jelzi, hogy az épített környezetet tekintetében valami nincs rendben, nem tartozunk az európai élvonalhoz. Nem tudjuk megmondani, pontosan miből ered ez a különbség, de érezzük, hogy rendezett kulturált környezet-e, ami felé haladunk, vagy éppen kaotikus és rendezetlen. Ezért mondhatjuk azt, hogy az építészet és az épített környezet minősége kikerülhetetlen alkotója az országimázsnak. Az, hogy egy országról milyen kép alakul ki a külföldiekben, illetve, hogy mi milyen fokú otthonosság érzéssel élünk itt, nagymértékben a beépített környezet minőségén múlik. Ezen nemcsak a házakat értem, hanem az utcákat, a köztereket, a városszerkezetet, a mérnöki műtárgyakat, a légvezetékeket, a reklámokat, vagy kertészetet; az egész kultúrtájat, amiben élünk. Pillanatnyilag, ha minősíteni akarjuk a magyar környezeti állapotokat, reális értékítélettel láthatjuk, hogy egyre inkább kezdünk hasonlítani a tőlünk keletebbre lévő országokra. Ez, a régebben kisebb különbség most a mi rovásunkra növekszik. Úgy érzem, hogy a vonatkozó jogszabályaink szakmai töltés helyett „íróasztalízűek". Ez elbizonytalanítja a társadalmat, ha építési feladatba kezd. Szintén a törvények hibája, hogy a kompetenciák, a döntési helyek, a döntési felelősségek nem tisztázottak. Vagyis mindenki dönthet felelőtlenül. Egyik helyen van a döntés, a másik helyen a felelősség. Egyik helyen van a képzettség, a másik helyen a pénzügyi lehetőség. Nincs egy olyan kimunkált együttműködési folyamat az országban, amely erős tudatossággal és kreativitással építészeti kultúrát akarna megvalósítani minden területen, az oktatástól kezdve, a városépítészeten át a törvényalkotásig.

Az építészetpolitika célja, hogy a materiális építési folyamatok során minél nagyobb szellemi hozzáadott érték keletkezzék. Nagyon lényeges, hogy ez utóbbinak milyen a viszonya a tradíciókkal, a kialakult állapotokkal, a sajátos építészeti hagyományokkal, a tájjal és a környezetalakítási eszközökkel. Minél nagyobb hozzáadott érték és minél több kontinuitás, azaz a tradicionális értékek átmentése szükséges. Ide tartozik a műemlék, illetve a városszerkezet védelme, de a kortárs építészet ezzel kapcsolatos felfogása és felelőssége is. Ezért szorgalmazza az építészpolitika a tervpályázatokat, az oktatást, és a népszerűsítést – az építészeti kultúra médiumokban való szereplését –, és a nemzetközi versenyképesség elérését. A dán vagy akár a holland építészeti tervezés például exportképes szellemi termék, noha nálunk kisebb országokról van szó.

Nagy Ervin: Vannak olyan helyek – ilyen Vác, Csenger, Szerencs, Budakalász, Balatonakarattya és a XII. kerület –, ahol látszik már a kiút. A megfogalmazott dokumentum nagyon jó, de hatása csak hosszú távon lesz érzékelhető. Azt gondolom, hogy Csabának az építészetpolitikában való közreműködése igen fontos, de amit Tokajban huszonöt év alatt alkotott, mint főépítész és építész, az ennél lényegesen fontosabb. Amikor egy polgár elmegy Tokajba, vagy akár Sárospatakra, azonnal tapasztalja, hogy miről is beszélünk. A lényeg, hogy végre megindult egy pozitív folyamat, ez optimizmusra ad okot. Ezzel olyasmit csinálunk, amire van igény, mert a jó példák a fontosak, amiket minél több embernek kellene megismernie.

Turi Attila: Tehát egy átfogó vizuális kultúrát vetítünk előre, amikor építészetpolitikáról beszélünk. Egy ilyen dokumentum megfogalmazásakor az elemi alapokat, a közérthető értékeket és irányokat kell lefektetni.

Bodonyi Csaba: Ez az anyag a magyar építészeti kultúrát az európai kultúra részeként, abba beágyazva határozza meg, amelynek sajátos történelmi értékekből táplálkozó, szerves része a Kárpát-medence. Az európai kultúrához való illeszkedés, illetve a sajátosságok megtartása azonos súllyal szerepel. Hangsúlyozni kell, hogy ez az építészetpolitika nem tévesztendő össze a szocreál időszak „politikai építészetével". Itt fel sem merülnek olyan stílusbeli megkötések, vagy építészeti irányelvek, melyeket az alkotóknak, vagy építtetőknek, a társadalomnak követni kellene. Ez építészetpolitika, és nem politikai építészet.

Turi Attila: Ha már szocreálról beszélsz, az anyagban szerepel egy rész a hazai építés történetéről, és ennek torzulásáról. Hordozunk magunkkal számos olyan torzulást, melyet mára természetes alapnak tekintünk. Amikor a „vörösiszapos" házakat terveztük, akkor néhányan azt kérték rajtunk számon, hogy miért nem az ún. S6-os és S8-as sátortetős házakat tervezünk, hiszen az elpusztultaknak egy jelentős része ilyen volt, és tulajdonképpen ez az igazi regionális építészet. Már nem tudják milyen volt a magyar falu és táj, természetesnek veszik azt a tudatlan – vagy nagyon is tudatos – házstruktúrát, mely helyidegen voltánál fogva tönkretette a településeket, és vele együtt az emberek életét. A szűk, fűzött, cellákra osztott álpolgári lakásokra gondolok, amelyekből a vitálisabbak a nyári konyhába menekültek élni.

Bodonyi Csaba: Ezek külvárosi típusházak voltak, nem pedig a tradicionális falusi házak mai változatai.

Turi Attila: Magyarország lakásállományának alig tíz százaléka bérlakás. Ausztriában ez az arány közel negyven százalék. Hét lakásszövetkezet építi és működteti őket, és létezik egy ún. életpálya-lakhatás-modell. A magyar ember nem úrhatnámságból építkezik, hanem mert valahol szeretne lakni, bizonyos értelemben kényszerépítkező.

Bodonyi Csaba: Meg kell fordítani a materialista szemléletből átörökölt gondolkodást és gyakorlatot, mely az építészeti kultúrát az építéssel azonosította, így csupán anyagi ügynek tekintette, holott az építészet kulturális ügy. Ezért az egész közigazgatásban, politikai, társadalmi szemléletben tudatosítani szükséges, hogy az épített környezet alakítása, védelme sajátos, átfogó kulturális tevékenység. Ez lenne a célja az építészpolitikának, ez szerepel a preambulumban.

Turi Attila: A vitruviusi hasznosságot és tartósságot sokszor csak materiális síkon értelmezik az emberek. A szépségre azonban már nem lehet így tekinteni, ezért erről tudunk a legtöbbet vitatkozni.

Bodonyi Csaba: Sajnos ez így ágyazódott be a magyar politikába és közigazgatásba. Ha megnézzük, hogy kinek, melyik alpolgármesternek a feladatkörébe tartozik az épített környezet egy önkormányzatnál, akkor többnyire kiderül, hogy bizony nem a kulturálishoz. Ha megnézzük, hogy a kormányzati struktúrában hol helyezkedik el, akkor látható, hogy nem a Kulturális Minisztériumban, mert csak a műemlékek egy része tartozik oda. Kizárólag a műemlékvédelmet tekintjük kultúrának, a kortárs építészetet meg nem. Ez a gondolkodásnak olyan törésvonala, amit be kellene foltoznunk. Képzeljük el ugyanezt a megkülönböztetést a klasszikus és kortárs zene, vagy irodalom műfajában! Az épített környezet legmagasabb kormányzati felelőse a helyettes államtitkári, illetve az országos főépítészi szint, húsz éve változó minisztériumokhoz rendelve. Tehát nincs önálló kormányzati szerve az épített környezetnek, így a térségi gondolkodás is alárendelt az ágazati gondolkodással szemben.

Nagy Ervin: Egy polgári fejlődés nyomán ma nem kérdés hogy az építészet kultúra-e vagy sem. A civilizációs mellett a kulturális aspektus is elengedhetetlen. Pozitív jelnek tartom, hogy megalakult az Akadémia és a Magyar Építőművészek Szövetsége. Az Országos Főépítészi Kollégium szintén kezd magára találni. A jövőbeni fejlődés záloga azonban már az új generáció kezében van.

Bodonyi Csaba: Nem egészen pontos így, mert a kortárs építészet, a műemlékvédelem, a kultúra és az anyagi- technikai rész utoljára 1989-ben, az utolsó minisztériumi évben volt egységes irányítás alatt. Ennek hibája az ipar és technológiai oldal dominanciája, vagyis az egyensúly hiánya volt.

Nagy Ervin: Ebben igazad van, de akkor mit is építettek?

Bodonyi Csaba: Mivel a materialista szemlélet győzött, uralkodó lett a kivitelező és a gyártóipar, azaz a technikai oldal. Mindez elnyomta a szellemi oldalt, a humán közelítést – így születtek a torz lakótelepek. Ugyanakkor a műemlékvédelem, az építés jogi irányítása a kivitelezéssel egy helyen volt, igaz alárendelt szerepben. Furcsa, de a szocreálban volt utoljára domináns az építészet kulturális aspektusa. Ez volt az említett politikai építészet, ami szellemi okokból, fejlődésellenessége miatt kudarcra volt ítélve.

Nagy Ervin: Ha mi ez ellen küzdünk, akkor elismerjük, hogy ennek van még jelentősége. Szerencsére ez már a múlt – nem is nagyon foglalkoznék vele.

Bodonyi Csaba: Nagyon fontos hogy valamit kultúrának tekintünk-e, vagy sem. Mert ha nem tekintünk rá kultúraként, nyilván nem is lesz az.

Nagy Ervin: Ez szerintem evidens, a véleményemmel nem vagyok egyedül.

Bodonyi Csaba: Magyarországon nem.

Turi Attila: A településeken megjelenő főépítészi „gazdaszemlélet" olyan, mint egy homeopátiás csepp, aminek a kisugárzása hihetetlenül nagy. Vác főterén harminc évvel ezelőtt, amikor ott dolgoztam, csak kocsmázni lehetett, sétálni nem, mert nem volt hol. Tokajban harmincöt évvel ezelőtt a csípős szmogot lehetett csupán érezni, nem egy elegáns kisváros hangulatát. Ezek a helyek – sokak kitartó munkájának köszönhetően – újra élhetőek, fényük beragyogja környezetüket.

Bodonyi Csaba: Tokajban most újra érezni fogod a gépek szagát, mert az új testület a gépkocsiforgalmat a sétálóutcában újra vissza kívánja állítani.

Sáros László: Az első nagy hiba az volt, amikor valakik kitalálták, hogy ugyan szükség van építészetpolitikára, de nézzük meg előbb, hogy ez hogyan működik Európában. Lefordították a több helyről beszerzett dokumentumokat. Különböző szekértáborok alakultak, aszerint, hogy például a finn, a skót építészetpolitikát tekintették-e követendőnek. Ez számomra olyan, mintha arról vitatkoznánk, hogy a stájer paraszté, vagy a skót hegyi pásztoré az alkalmasabb kalap. Ezért tartott mindez 10 évig. Valójában pedig pontosan tudjuk, hogy arról van szó, hogy bár az építészet a kultúra része, lényeges, hogy ez mindenki által elfogadhatóan így legyen. Nem szabad azonban olyan nagyon erőlködni. Ebben az országban van egy Kodály-módszer, amely nem azért jött létre, mert a Kodály azt gondolta, hogy mindenkiből zenészt kell faragni. Kodály hitte, hogy akinek élő, személyes, eleven kapcsolata van a zenével, annak az élete szebb, jobb, könnyebb, és az emberi tartása is más lesz. Fel kell ismernünk, hogy nincs ez másként az építészettel sem. Az a kérdés, hogy tudunk-e az épített környezetünkhöz kodályi színvonalon nyúlni, vagy sem. Az a cél, hogy legyen a társadalmunknak füle a zenére, legyen szeme az építészetre. Legyen egy hite, és legyen lelke, építse a saját minőségi életét ezzel. Mindez talán általánosságnak tűnik, mégis alapszükséglet.

Bodonyi Csaba: Az építészpolitikai tervezet megfogalmazása szerint „Az oktatás minden szintjén ki kell dolgozni az építészeti kultúra ismereteinek átadását, mint az épített környezet kultúrájának zálogát, hiszen a kulturált épített környezet csak művelt építtető, használó és tehetséges, jól képzett szakemberek együttműködésével jöhet létre. A kulturált környezet megteremtése érdekében növelni kell a társadalom érzékenységét és tudatosságát, ezért a közoktatásban, az ismeretterjesztésben is, általános kommunikációban is nagyobb hangsúlyt kell fektetni az épített környezettel kapcsolatos általános ismeretekre. Hangsúlyosan kell kezelni a nemzeti alaptantervben a vizuális és építészeti kultúra ismereteit, vagy a felnövekvő nemzedék térlátása, érzékenysége, tudása, a műszaki alkotások széles spektrumában, a mindennapokban is hasznosítható legyen. Az alapfokú oktatás eredményességének feltétele a közérthető, és inspiráló tananyag készítése, valamint a tanárok ez irányú továbbképzése. A szakirányú felsőoktatási képzési struktúrájának figyelembe kell venni, hogy az építészeti, urbanisztikai, belsőépítészeti és kertészeti termelés személyes kreativitást igényel, mely leginkább a műhelyjellegű oktatásban bontakozhat ki, ehhez kell igazítani a tanári és hallgatói létszámot is. Az oktatás lényeges eleme a történeti alap, melyre az új ismeretek megbízhatóan építhetők. A felsőfokú oktatásban célszerű lenne a tervező és a kivitelező hivatás szétválasztása, valamint a tervezők társadalom ismeretanyagának bővítése, különösen a területfejlesztés és településtervezés oktatásában."

Úgy vélem, hogy ez a lényeg, ami egybevág a Sáros László gondolataival. Lehet, hogy ezt még hangsúlyosabban, még hangosabban kell mondani.
Ez a program érinti az egész társadalmi spektrumot. Fontos lenne, hogy a jelenleg azonos arculatú, túlzott számú terveződiploma gyártására törekvő építészeti felsőfokú intézmények differenciáltabbá, az épített környezet speciális szakági képzési és kutató helyeivé váljanak. Mindezek tükrében az építészeti oktatás területén felül kell vizsgálni a jelenlegi bolognai rendszer alkalmazását. A szakoktatás igen fontos, jelenleg elhanyagolt területe a szakmunkásképzés, melynek fejlesztése az építőipar teljes spektrumában, és az épület rekonstrukciók során felmerülő tradicionális szakmák tekintetében is szükséges, mert ez Európa-szerte piacképes tudást és munkát jelenthet. Az épített környezethez szükséges kultúra növelésének programját végigvezettük a társadalom, az iskolák, a felsőoktatás, a szakoktatás teljes vertikumán.

Sáros László: A bolognai folyamat eredményeként létrejött felsőoktatási rendszert nem felülvizsgálni kell, hanem törölni. Szerencsére a Műegyetemi építészoktatás részben kikerülte.

Nagy Ervin: Az összeállított építészetpolitikai anyag olyan, mint egy enciklopédia, melynek létrejöttében szinte valamennyi akadémikus aktívan közreműködött. Minden benne van, ami fontos. A kérdés csupán az, hogy vajon megfelelő arányban szerepelnek-e az egyes témakörök. Az a meggyőződésem, hogy a tervezet gyakorlatilag minden építészeti alapkérdést magában foglal.

Bodonyi Csaba: Azt sajnos nem írhatjuk le – bár egyértelmű –, hogy a magyar építészeti Kodály-módszert keressük. Azt azonban leírhatjuk, hogy a legfontosabb az építészeti kultúra. 

Nagy Ervin: Ennek az építészeti stratégiának az építészek szíve vágyát tartalmaznia kell. Úgy érzem, hogy senki sem tud olyan lényeges dolgot mondani, ami ebből kimaradt. Ezért nagyon fontos dokumentum, a felvilágosodás kori enciklopédiákhoz hasonlóan.

Bodonyi Csaba: Az anyagba a korábbi tervezetek megfogalmazásai is – például a MÉK által kidolgozott szöveg egyes részei is – átemelésre kerültek.

Nagy Ervin: Most az a kérdés, hogy ez a mindent tartalmazó, kiterjedt, tisztességes dokumentum hogyan jut el a társadalomhoz? Lényeges, hogy egy író, egy festő vagy egy zenész – mivel nekik is írjuk – megértse, hogy miről is van szó. A szakmának ki kell lépnie a zárt világából. Olyan pozitív, követendő példákkal kellene illusztrálni, amik magukért beszélnek.

Bodonyi Csaba: A bevezetőben szerepel, hogy az épített környezet az ország-imázs, a nemzeti identitás része.

Nagy Ervin: Az építészeti műveltség és ízlés kérdésében nagyon más véleményem van. Sok olyan barátom van – rajzfilmestől az orvosig – aki konzervatív ízlésű, de nem műveletlen. Sokan a zenében is alapvetően a tradicionálist kedvelik. Nemrég egy koncerten tapasztaltam, hogy amíg Brahms szólt, mindenki ült és tapsolt, majd modern rész alatt sorban szöktek ki a büfébe. Ez a jelenség minden téren tapasztalható, ez nem speciálisan építészeti ügy.

Turi Attila: Alapvető, elemi szellemi fogódzók hiányoznak, amelyek az archetípusokból táplálkoznak, amelyek révén orientálódni tudunk, legyen ez építészeti tér vagy a művészeti élet tere. Mindez oly mértékig spekulatív és önmutogató lett, hogy az alapvető jelentések már eltűnnek.

Bodonyi Csaba: Érdekes, hogy ha egy városi, viszonylag jómódú polgár vidéki, hétvégi, vagy nyári pihenőhelyet akar magának, akkor általában nem egy sátortetős házat vesz, hanem hagyományos parasztházat. Az sem akadály, ha olyan rossz állapotú, hogy szinte össze akar dőlni.

Nagy Ervin: Az a fajta ház, aminek van alapja, formája, lelke – amit te alkotsz –, a mai „kortárs" szemlélet szerint anakronisztikus lehet. Tulajdonképpen Makovecz házai is ilyenek. A népművészet évszázadokon keresztül csiszolgatott kánonokat, így azok szinte tökéletessé értek, és mélyen beépültek a nemzettudatba. Száz éve a magyar építészet világszínvonalú volt, eredményei ma is láthatóak. Még a legnehezebb időkben is voltak Jánossyk és Farkasdyk. A minap beszélgettünk műemlékesekkel Makovecz házainak levédéséről. Azzal érveltek a korlátozás mellett, hogy az ország megosztott, sok ember szemében szálka ezen épületek műemlékké nyilvánítása. Ez a mi számunkra nyilván elfogadhatatlan.

Bodonyi Csaba: Egyszerű, az életművet kell levédeni.

Nagy Ervin: Amit Sáros László mondott, félig-meddig igaz, de nem egészen. Isten mentsen minket attól, hogy egy „ízlésterror" következzen, és elkezdjük azt, ami Hollandiában van. Az építészetet szeretni kell, törődni kell vele, ez egy életforma, nem munkakör vagy üzlet. Rajz és formakincs! Már az óvodától. Úgy gondolom, hogy rajzolni és írni meg kell tanítani a világot.

Bodonyi Csaba: A progresszió folyamatos. Vannak olyan elemei a fejlődésnek, melyek kikerülhetetlenek: egy repülőteret nem lehet tradicionálisan megépíteni, mivel ez utóbbit nélkülözi.

Nagy Ervin: Calatrava példája ennek ellentmond.

Bodonyi Csaba: Láttam tradicionális felfogású benzinkutat, amely sokkal rosszabb volt bármelyik standard benzinkútnál. A progressziónak helye van, új anyagok, technológiák jelennek meg, új energiaszemlélet született. Mindezt a ma építészetében kreatívan fel kell használni, miközben érezhetően és felelősen egy történelmi folyamat részei vagyunk.

Turi Attila: A modern építészeti felfogásnak, életszemléletnek biztos, hogy van terepe. Ugyanakkor kérdéses például, hogy egy minimál stílusú lakásnak van-e annyi befogadója, mint amekkora a szakmai híre. Tapasztalom, hogy a legtöbben nem egy ilyen meditatív térben érzik jól magukat, lelki karakterük egy ennél befogadóbb jellegű épületet kedvel, mint amire az imént Bodonyi Csaba is utalt.

Bodonyi Csaba: Az európai, nyugati minimalizmus problémája az, hogy egy rossz leképzése, és „izmussá" alakítása csupán a Tadao Ando-féle eredeti japán vonalnak. Utóbbiban a minimalizmus nem redukción, hanem sűrítésen alapul és a sintoista vallásban gyökerezik, tehát szakrális jellege is van. Egyrészt kötődik az ottani vallás hagyományaihoz, másrészt sűrít. Az európai minimalizmus mindezt figyelmen kívül hagyva redukcióval, tehát elhagyásokkal próbált hasonló légkört teremteni, csakhogy a sűrítések elmaradása egyben egy leszegényítés is, és a szakrális alapot nélkülözi. A magyar parasztházakban van ilyen sűrítő minimalizmus, tehát abból is kiindulhatnánk. Pár hónapja olvastam egy minimalista építészről, aki nagy örömére találkozott egy minimalista építtetővel. A bemutatott ház közel ötszáz négyzetméter alapterületű volt; ennyit a minimalizmusról… Ez a minimalizmus formai felfogása csupán. Nem tartalmi, nem lényegi, nem tudatos anyag- vagy energiafelhasználási gondolkodás eredménye. Nem sűrít, hanem pusztán divatos attitűd.

Nagy Ervin: A formai kiüresedés főleg azért van, mert a hit, a szeretet, az átélés kiment mögüle. Az ember ilyenkor kidobja azokat, amiket megunt. A formákat viszont újból meg kell tölteni. Most éppen ez előtt a fordulat előtt állunk, a művészetben, a főépítészetben és a tervezésben egyaránt. Ma a világban nagy változások vannak minden területen, mi pedig itt olyan dolgokkal küzdünk, ami nem is a 21. századé, hanem a II. világháború utáni szemléletet tükrözi. Körülnéztünk, milyen építészetpolitikák vannak a világban, megismertük, hogy Nyugat-Európában ezt hogyan csinálták.

A múlt reális értékelése és a jövő felelőssége nélkül azonban csak mások bábjaként sodródunk tovább. Száz éve nyugati egyetemeken tanult világszínvonalú építészeink a kor legmodernebb technikáját, tudását, művészi színvonalát a magyar formakinccsel ötvözve a világ élmezőnyében jártak. Ez a cél: nyugati tudás és technológia, magyar szív. Most optimista vagyok, hiszen „normális" emberben „normális" szépség és harmónia utáni vágy él. Mint a gyereknek, a társadalomnak is van természetes fejlődési folyamata egy rettenetes politikai sokk után. Egy sokáig megszállt, majd lassan ébredező, szegény ország esetében ez érthető. Ugyanakkor tőlünk nyugatabbra sokszor már inkább a kiüresedés felé haladnak. Olyan alapvető fogalmak kezdenek kiürülni, amik bennünk még komoly jelentést hordoznak. Ehhez óriási segítséget jelentenek például az Erdélyből jövő magyarok, akik ébren tartanak bennünket.

Turi Attila: Mindig emlékeztetnek arra, hogy mit kell megbecsülnünk.

Bodonyi Csaba: Próbáltam a főépítészi konferencián [XVIII. Országos Főépítészi Konferencia, Nagykőrös, 2013. augusztus 30. – szerk.] felhívni arra a figyelmet, hogy a szokásokat lehet alakítani. Még az angol időszakban a háború előtt volt Jeruzsálemben egy főépítész, aki megegyezett az akkori testülettel, hogy csak egyféle kőből lehet építeni. Ezzel egy szinte kultikus erejű hagyomány teremtődött. Lehetséges tehát szokásokat involválni jogszabállyal is. 

Nagy Ervin: Egy „normális", egészséges ösztönű, írni-olvasni tudó ember például hallja, ha valami disszonáns a zenében, érzi, ha baj van a házakkal. Ugyanakkor, tisztában vagyok azzal, hogy a kulturális színvonalat, műveltségi szintet javítani rendkívül lassú folyamat, és azt gondolom, a kormány sincsen olyan pozícióban, hogy ezt nagymértékben gyorsítsa. Ezért fontos lépés az építészetpolitika, amely jelenleg tervezetként nyitott minden észrevétel és javaslat irányába.

Az interjú megjelent az MMA 2013/1 Magyar Művészet című kiadványában.