Gondolatfüzérek, édes csevegés elismerésről, hivatásról, tanításról

Vadász György építésszel

A Steindl Imre-díj elnyerése kapcsán komoly interjúra készültem a 70. évéhez közeledő mesterrel, de bocsásd meg nekem kedves olvasó, hogy mégsem az lett, amire készültem, mert a tervezőasztal sarkát kisajátító kettősünk perceken belül olyan kellemes baráti beszélgetésbe csapott, mintha már 100 éve ismernénk egymást. Ez pedig Vadász György építész hihetetlen nyitott, befogadó szívének, örökösen játszó, tréfálkozó, homo ludens alkatának köszönhető. Az interjú oda, viszont a beszélgetésben elhangzó gondolatokat, szellemi csapongásokat megpróbálom e virtuális papírra vetni.

Beszélgetésünk elején legutóbbi elismerésének körülményéről, érzelmi reakcióiról esett szó:

Az Akadémia dísztermének a légköre fantasztikus hatással van az emberre. Azon a helyen, ahol Széchenyi István, Bólyai Farkas és Bólyai János tevékenykedett, ahol a hely magasztosságát többemeletnyi magasság, hatalmas szobrok és intarziák hangsúlyozzák, ott vehettem át a kitűntetést. Egy ilyen légkörű helyiségben, ilyen érzelmi és szellemi áradást, szuggesztiót, érintést okozó döbbenetben megjelenni és átvenni munkám elismerését, elég fantasztikus volt. A Kossuth-díj után is nagyon nagy boldogság.

Feledhetetlen számomra az az igaz baráti összeölelkezés az akadémia elnökével, Vizi E Szilveszterrel, ahogy a díj átadásakor köszöntött.

Én - fura módon - olyan ember vagyok, aki jobban szereti, hogyha simogatják, mintha bántják, és ez most egy igazi nagy simogatás volt. Számomra különleges öröm az, hogy azt tehetem, amit szeretek és amit hihetetlen fontosnak tartok, amire úgy érzem, fölkenettem és rendeltettem és még el is ismerik. A díj ennek egy újabb állomása. Egy karácsonya, egy húsvétja, egy fiesztája, egy nagy röhögése, egy nagy ugrása, egy tapsa, egy boldog meghajlása, életem állomása. Én csak az építészettel foglalkoztam, végzem a dolgomat, apám örököseként, ahogy a fiaim is, az én nyomdokaimban lépdelve, építészettel foglalkoznak.

Miért és hogyan alakult olyanná Vadász György építészete, amit ma számtalan elismeréssel honorálnak? A sok éves tapasztalatból mit szabad és kell átadni a fiataloknak?

Nincs görcsösen akart és védett stílusom, bár aki ért hozzá, az azért fel tud fedezni jellemző vonásokat az épületeimen, de nem is igazán erre törekszem. Az épületeim háromdimenziós jelek. Soha nem házat akarok tervezni, hanem valami olyant, aminek gazdag plasztikája van, ami már messziről látszik kontúrjaival, fényeivel, kiálló-beálló részleteivel, árnyékaival, közeledvén hozzá köszöntésével, szárnyalásával. Persze közben szigorú funkciókat kell benne megteremteni. Ezekben a terekben lakni kell, élni, megfelelően használni.

5-6 éves voltam, amikor édesapám azt mondta nekem, hogy tervezzek egy csőszkunyhót. Meglepett, hogy ilyen jelentéktelen épülettel kell foglalkozzak, és játékos munkám közben jöttem rá, hogy mennyi érdekes apróságot kell megoldani ennél az egyszerű feladatnál, hogy aztán szép, jó és használható legyen. Mint ahogy minden művésznek az elképzeléseit a tanulás és a tapasztalatok, emberi kapcsolatok, beszélgetések és viták alakítják, úgy alakult át és alakul az én elgondolásom és jelrendszerem is az építészetben.

Soha nem az volt a lényeg, hogy én kigógyizzak valamit, hanem inkább az ösztönösség, ami vagy talál, vagy nem talál. Persze az ész mankóként fegyelmezi az ösztönöket. A kor, az emlékek sokasodásával, a minket körülvevő világnak a visszatükröződési fokozatai, sűrűsödései és ritkulásai alakítják az embert. Ezért változik az építészetem ma is. Az a jó, ami vonzó, ami soha nem feledthető. És az ilyet nem lehet kiokoskodni. Fontos, hogy az ember jelet hagyjon, és fontos az érintés hatalma, hogy kirázzon a hideg, amikor rajzolom és amikor látom, ahogy a síkból fölguggol, térdel, majd lábra áll, végül megvalósul az elgondolásom.

Több mint 35 éve vannak tanítványaim, részben egyetemisták, részben mesteriskolások. Nekik is azt mondom, hogy hinni kell az építészetben, szerelmesei kell, hogy legyünk ennek a hivatásnak. Legfontosabbként megértetem velük, hogy bármit tesznek, az az ő névjegyük, az jellemzi őket. Az alkotás, hogy kitárulkozol, hogy milyen is vagy belül, milyen szuggesztióval rendelkezel. Nem szabad vagánykodni az építészetben, hanem egyszerűen kell megközelíteni a megfejtendőket. Mint ahogy a legnagyobbak is teszik, Makovecz Imre utánozhatatlan tér szerkezetei, azok a puha kalapok, meg garabonciás diákkabátok, Fintának pedig üvegbirodalma.

Az építésznek látni kell az arányokat, észre kell vennie a felületek biztonságos egyensúlyát, és ezen belül megtalálni a részletek finomságát, felejthetetlen gesztusait. És természetesen nemcsak az építménynek önmagában kell harmonikusnak lenni, hanem egy bölcs rendező elv szerint összhangot, harmóniát kell teremteni az épület és a természet között.

Mit gondol a világról a majd' mindig bolondozó építész, milyen szakmai kihívásokat szeretne:

Pályatársaimmal általában jó kapcsolatom van, hiszen mást nem is tehet az ember. Persze nem vagyok szent, és vannak olyanok, akiket nem annyira szerettem, de már a düh és a semlegesség kezd átváltani újból szeretetté. Nem azért, mert én annyira jó ember lennék, hanem azért, mert úgy gondolom, nincs más lehetőség. Nem lehet gyűlölködni, dühösködni, mert akkor árasztom magamból a negativitást, a tagadást, ami engem is a környezetemet is és az eredményt is tönkreteheti.

Van egy belső vezérhang, ami sokszor megmondja, hogy merre menjek. Persze nem mindég szólal meg, és ha nem jön meg, akkor várok. Nem kell türelmetlenkedni, és ha később sem jön a hang, akkor azt gondolom, hogy úgy volt jó, ahogy csináltam.

Én a jövőben is azt szeretném tenni, amit eddig tettem, és szeretném az irodalmat, a zenét, a mókát és az építészetet még jobban összevonni, mint eddig.

Nekem a templom és a kereszt volt a vágyam. Csináltam Balassagyarmatra egy templomot és Somlóhegyen egy keresztet. És most születik Sényén egy kis kápolna. Ez nagyon boldoggá tesz. Nagy örömmel terveznék még sok-sok templomot, mert ez az érzelmeknek egyfajta sűrűsödése, de ugyanebből az indíttatásból szívesen terveznék egy kis kamaraszínházat is. Nemzetit nem, mert talán még nem érdemeltem meg, hogy igazi templom-színházam legyen.

A gyökerek, és az emberi kapcsolatok fontosságáról:

Rettenetesen szerettem a szüleimet, 1967-ben igen gyors egymásutánban vesztettem el őket.

Nem voltam, és nem vagyok igazán vallásos ember, de istenhitem igazi. Amióta meghaltak a szüleim, tudom és érzem, hogy van egy másik dimenzió, ahol még találkozni fogunk és örülhetünk egymásnak. Amikor ezt megéreztem, akkor úgy döntöttem, hogy élnek, és számomra valóban élnek is. Pályatársaimon, tanítványaimon, négy gyermekemen, kilenc unokámon keresztül - a legidősebb unokám 23 éves, a legkisebb másfél - több generációt szerethetek. Úgy érzem, hogy jól meg tudjuk érteni egymást.

A mostani feleségem 34 éves - festőművész. Olyan érzelem kapott el, ami elöl nem lehetett sem kitérni, sem meghátrálni. Helyes ember. Nem fiatalodtam meg mellette és nem is gondoltam ilyesmire, hanem fiatalabb lett körülöttem a világ. Messzebbre látok. Jobban körül tudok nézni.

Kalmár Gabriella