Gyakorlati szempontok modern építészetünk védelméhez
Újabb épületek kerültek helyi védelem alá a fővárosban, köztük egy számomra különösen fontos, a nagyapám, Léstyán Ernő által tervezett Dob utcai trafóház is. De vajon jelent-e tényleges védelmet a helyi védettség? Van értelme ma a modern építészet jogi eszközökkel történő védelméről beszélni? Egyáltalán miért kell védeni a korszak épületeit, és mi biztosítaná a fennmaradásukat? Két szakmabeli barátommal különböző irányból kíséreltünk meg választ adni ezekre a kérdésekre, és bár sok épület esetében ezek már csak lépcsőházi gondolatok, talán mégsem késtünk el teljesen. 3 +1 szempont a témához.
Budapest építészeti öröksége napról napra vészesen fogyatkozik, és ez a folyamat az elmúlt években felgyorsulni látszik. A sokszor ideológiai alapú bontásoknak és építéseknek a XX. századnak épp azon csúcsteljesítményei esnek áldozatul, amelyekre büszkék lehetnénk a korszakból. Szinte hetente érkezik hír egy újabb, az építész szakma által nagyra tartott épület bontásáról vagy (jobb esetben csak) teljes átalakításáról, melyek helyére legtöbbször jellegtelen kortárs, időnként pedig egykor volt (vagy sosem volt) historizáló épületek másolatai kerülnek.
A Főváros a helyi védettség minél szélesebb körű kiterjesztésével próbál gátat szabni a bontásoknak, ami üdvözlendő lépés, ám félő, hogy amíg egy kiemelő kormányrendelet mindent felülír, addig valós eredményt ezzel nem lehet elérni. Példák tucatjain láthatjuk, hogy nincs az a körülmény (műemléki védettség, szakmai összefogás, világörökségi cím stb.), ami akadályt jelenthetne egy kiemelt beruházásnak.
Mivel a jogi értelemben vett védettség a hazai „jogbizonytalanság" miatt aligha vehető komolyan, ezért a következőkben három pragmatikusabb szempontot javaslunk, amelyek véleményünk szerint egyenként is elégséges érvként szolgálhatnak egy-egy épület megtartásához. Meggyőződésünk ugyanis, hogy hosszú távon csak azok az emlékek fognak túlélni a korszakból, amelyeket vagy fizikai anyaguk, vagy funkcionális minőségük okán megtartandónak gondolunk, avagy pozitív módon illusztrálják a közösségi identitásba beépülni képes narratívát a modernizációról.
1. A hasznosítás többet jelent bármilyen védettségnél
Hangsúlyozom, hogy fontosnak tartom a korszak kiemelkedő alkotásainak védetté nyilvánítását. Sokan tehetik fel azonban a kérdést, hogy mégis mi olyan értékes ezeken az épületeken? Hiszen a többség szerint dísztelenségük miatt rondák, emiatt nem is illenek a régi házak közé. Számtalan cikk, írás, eszmefuttatás próbálta megfejteni kisebb-nagyobb sikerrel, hogy miért is ennyire eltérő a szakma és a laikus közönség ízlése az építészet terén, de tudjuk, hogy ízlésről és színekről nem érdemes vitatkozni, mert – ahogy Zola írja – az ember „sohasem tudja, hogy mi mindent szerethet meg egy szép napon". Szakmabeliként tekintsük most axiómának, hogy a közelmúltban védettséget kapott épületek érdemesek is arra, és az esztétika helyett fókuszáljunk piaci szempontokra.
Bármilyen helyi vagy műemléki védettségnél többet jelent, ha egy épület a rendeltetésének megfelelően használatban van. A funkcionálisan elavult épületek sokkal nagyobb veszélyben vannak, hiszen a kihasználatlanságukkal járó hiányos karbantartás miatt állapotuk gyorsan romlásnak indul.
Amikor egy ilyen elhanyagolt, alig használt vagy üresen álló épület frekventált helyen van, akkor természetesen felmerül, hogy olyan épület – vagy épp nem épület – kerüljön a helyére, amely megfelel a megváltozott igényeknek. Nagyon különböző (műszaki, gazdasági, politikai) szempontok és érdekek mentén születhet meg egy-egy ilyen döntés.
Nem kérdés azonban, hogy amíg egy épületnek van gazdája, használják és teljesíti célját, addig viszonylag biztonságban is van. Így van ez a bevezetőben említett trafóház esetében is, mely maximális kihasználtsággal működik napjainkban is.
A valódi védettség feltétele tehát ez: használatban tartani, vagy a funkció elavulása esetén mielőbb új hasznosítási módot találni. Az adott épületet így biztonságban tudva pedig – aki időt nyer, életet nyer – bízhatunk abban, hogy idővel a szépség szubjektív fogalmán túllépve a szakma mellett a szélesebb közönség is megőrzésre érdemesnek találja majd ezeket a házakat is..
Hegedüs Marcell
2. Nem azért kell megtartani, mert védett, hanem azért, mert már áll
Mi történik, ha a funkció elavul? A korszak filozófiájából adódóan az épületek formája sokszor a funkciót követte, így nem mindig egyszerű megtalálni, hogy komolyabb átalakítás nélkül milyen új célra lehetne használni azokat.
A piaci racionalitás ma általában a gondos felújítás vagy átépítés gátja, mert legtöbbször a bontás az egyszerűbb és olcsóbb megoldás. Ez azonban ökológiai fenntarthatóság szempontjából vállalhatatlan, és ez egy olyan objektív érv, aminek belátása – bőrünkön tapasztalva a klímaváltozás jeleit – végzettségtől és világnézettől függetlenül elvárható mindenkitől.
Ízlésről nem vitatkozunk, de az tény, hogy ha egy épület már áll, akkor sokkal kisebb energiabefektetést jelent azt felújítani, mint lebontani és újat építeni helyette. Nem beszélve arról, hogy utóbbi esetben végeredményben ugyanúgy egy házunk lesz, mint előtte volt. Ehelyett a bontás árát felújításra költve, az új házat más helyszínen felépítve lehetne két épületünk is. Valóban annyira jó gazdasági helyzetben vagyunk, hogy megengedhetjük magunknak elvi vagy esztétikai okokból használható épületek lebontását? Ha belátjuk, hogy a jelenlegi gyakorlat mennyire torz, akkor megmenekülnek a már álló épületeink is - ez ilyen egyszerű.
Két éve a Pritzker-díjat a Lacaton&Vassal iroda éppen ezen úttörő szemléletmódja miatt érdemelte ki, a minta tehát már adott. A kérdés csak az, hogy merjük-e követni, vagy a rossz beidegződések végül környezeti katasztrófába hajtanak minket. A bontás a mai technológiával mindig egyszerűbb marad, mint a felújítás.
Azaz a bontás árelőnyét kellene megszüntetni. A beruházókkal ki kellene fizettetni a keletkező hulladék és az új építés okozta többlet környezetszennyezés tényleges társadalmi költségét. Így valós adatok alapján hozhatnának döntést és előre borítékolható, hogy a legtöbb esetben inkább a felújítást választják majd.
Sajnos a hatalom úthengerét az anyagi gát nem állítja meg, de azt a helyi védettség sem fogja. Az egyetlen remény, hogy az emberek egyszer majd nem ideológia, pártszimpátia vagy naiv romantikus vágyálmok által vezérelten foglalnak állást ebben a témában (sem), hanem felismerik, hogy túl szegények vagyunk pazarolni. Márpedig ép, használható házakat bármilyen okból lebontani pazarlás. Ha társadalmilag elég bátrak lennénk ezt felvállalni, akkor egy épület sorsának meghatározásakor talán a döntéshozóink is mernék a múltba révedés helyett a jövőbemutató megoldást választani.
Léstyán Bence
3. Minél több tárgyi emlék marad velünk, annál tisztább képet kaphatunk magunkról
Érdemesek-e védettségre a korszak épületei, ha a használati és anyagi értékeiktől eltekintünk, és pusztán mint műalkotást, vagy történelmi emléket szemléljük őket?
Alapvetően a magyar társadalom modernitáshoz való viszonya kérdéses. Ennek a korszaknak a mindenki számára elfogadható, mindennapjainkba, identitásunkba beleépülő narratív története még nem született meg. Továbbra sem tisztázott, hogy hogyan tudjuk integrálni a XX. század második felének modernizációs mozgalmát nemzeti identitásunkba.
A korszak még álló ikonikus épületei fontosak ebben a folyamatban. Minél többet sikerül megőriznünk belőlük, annál több kézzelfogható bizonyítékunk van a történelem értelmezéséhez, így rekonstruálható marad az építés technológiája, a korszak társadalmi felépítése, vagy épp a tervező eredeti szándéka is, ami akár ma is inspiráló lehet.
Minél kevesebb épület marad meg, annál labilisabb – és így könnyebben formálható – a korszakról kialakított képünk. Szükségesnek tartjuk szakmai konszenzus kialakítását, melyben megfogalmazzuk, hogy mik a korszak épületállományának ma is releváns értékei, mielőtt mind veszélyeztetve lennének.
Szűcs Imre Ferenc
+1. És egy kiegészítő gondolat e gyakorlati szempontokhoz…
Kérdés, hogy van-e itthon realitása a fent felvázoltaknak? Jelen politikai és társadalmi környezetünket elnézve félő, hogy nincs.
A funkcionálisan elavult, de szerkezetileg jó állapotú és flexibilisen alakítható belső terekkel rendelkező vári Teherelosztó épületének gyors eltüntetése nyilvánvaló példája annak, hogy a bontások sokszor politikai indíttatásúak: Virág Csaba egyik legjelentősebb épületét egymásnak teljesen ellentmondó nyilatkozatok után, egyik napról a másikra úgy semmisítették meg, hogy a helyére szánt levéltári szárnyra sem tervek, sem pénz nem állt rendelkezésre. A döntéshozók szemét szúró modern épületnek mindenáron mennie kellett, akár lesz valami a helyén, akár nem. A lényeg, hogy a “szocialista múlt" nem maradhat, mert azt szégyellni kell. Annál még egy foghíj is jobb – akár még a Várban is.
A Nemzeti Galéria Budavári Palotából való száműzésének terve pedig azt bizonyítja, hogy az élő funkció sem jelent biztonságot az ideológiai alapú építési lázzal szemben. A szakma az ezekhez hasonló esetekben egy emberként hördül fel, de szembetűnő, hogy a lebontott házak helyére többnyire a legnevesebb irodák tervezik az új épületeket. Hogy lehet, hogy külön-külön mindenki a názáretit kiáltja, de a tömeg mégis Barabbás nevét zengi?
Úgy tűnik, hogy még nekünk építészeknek is csak addig fontos egy ház sorsa, amíg nem mi tervezzük az utódját. Onnantól hirtelen mindig megtaláljuk a magyarázatot, hogy mi a probléma a régi épülettel, és hogy miért jár mindenki jobban azzal, ha inkább mi tervezzük a helyére az újat, mintsem egy fakezű építész.
A közvélemény – sőt, a legtöbbször még a szakma is – csak a bontás megkezdésekor értesül a hírről, és legfeljebb pár dühös cikk, esetleg egy nyílt levél vagy petíció születik reakciónak. Tüntessenek csak, majd megunják és hazamennek. Ennek a cinizmusnak a csúcsa az, amikor olyanok emelik fel szavukat egy ház védelmében, akik tegnap még egy másik épületet tettek tönkre.
Az építészek véleményének – és így félő, hogy az egész szakmának – a hitelessége tehát megkérdőjelezhető, de az átlagembert az építészek véleménye amúgy sem érdekli. Születhet bármennyi írás arról, hogy ezek a házak miért értékesek, ez mind falra hányt borsó marad, a többség ezekben akkor is csak ronda kockákat lát. A szintén nagyapám által tervezett újlipótvárosi alállomást a főváros azzal ajánlotta a kerületi főépítész figyelmébe, hogy „kivétel nélkül, minden szakember fontosnak tartja, hogy a Katona József utcai transzformátor állomás Dob utcai párjával együtt védelem alá kerüljön". A szakmai válasz pedig így szólt: „a trafó egy tájseb Újlipótváros területén".
Hogy lenne elvárható a laikusoktól, hogy árnyaltabban gondolkodjanak a modern építészetről, ha még a szakma véleményformálói sem tudnak megállapodni egy közös minimumban?
A belvárosi trafók esetében az ország egyre növekvő áramigénye és a technológia bonyolultsága miatt szerencsére nem reális, hogy egyhamar funkciójukat veszítenék vagy elköltöztetnék őket, így sorsuk egyelőre biztosnak tűnik védelem nélkül is. A Csarnok téri épület példája, a Vadász Bence által tervezett hozzáépítés azonban megmutatta, hogy ez nem jelenti azt, hogy ne lehetne őket így is végérvényesen tönkretenni.
Léstyán Bence
Léstyán Bence és Szűcs Imre Ferenc a BME Építészmérnöki Karán, Hegedüs Marcell az Ybl Miklós Építéstudományi Karon diplomázott. 2018 óta dolgoznak együtt.
Az Építészfórum új sorozata Budapest fővárosi helyi védettségű, kevésbé ismert, ám rendkívül sokrétű épített örökségét állítja fókuszba. A fővárosi értékvédelem „táguló köreiről", legutóbb Erő Zoltánnal, Engedyné Juhász Veronikával, és Branczik Mártával készült interjú. Többek között e sorozat cikkeit is a jövőben ebben a dossziában találhatják meg.
Szerk.: Pleskovics Viola
A cikket a Nemzeti K