„Ha így nézem polgári, ha úgy nézem szocialista.” – interjú Tamáska Mátéval a kockaházak múltjáról és jelenéről

Kádár-kocka tematikus hetünk nyitócikkében egyből a téma mélyére ásunk. Honnan erednek a kockaházak? Milyen társadalmi változások állnak a háztípus rohamos elterjedése mögött? Mit nevezünk kockának és mit álkockának? Ilyen és hasonló kérdésekre keressük a választ Tamáska Máté építészetszociológussal, a kockaházak legelismertebb szakértőjével.

Építészfórum: Te eredetileg szociológiát végeztél. Hogyan jutottál el a kockaházakhoz?

Tamáska Máté: Amikor a kétezres évek elején a Műegyetemre kerültem doktoranduszként, akkor a vidéki lakóházak elfogadottságával foglalkoztam, alapvetően történeti, műemlékvédelmi szemszögből. Ekkor összehasonlításként kerültek a képbe a kockaházak és a késő kádári emeletes családi házak. Mivel a népi lakóházakhoz képest ez egy alulkutatott témának tűnt, ezért terelődött erre a figyelmem.

ÉF: Tehát akkor személyes kötődésed nincs a témához?

TM: Nincs, sőt ha nekem vidék, akkor az én nagymamám korának épülete még a hagyományos parasztház volt. Éppen ezért eleinte kellő távolságtartással viszonyultam a kockaházakhoz, de aztán óhatatlanul, ahogy egyre többet foglalkoztam velük, egyre több esztétikai értéket is felfedeztem bennük. De még mindig a parasztház az, ami hozzám érzelmileg közel áll.

ÉF: Először tisztázzuk, mit értünk pontosan Kádár-kocka alatt?

TM: Akik foglalkoznak a témával, azok is sokat vitatkoznak erről. Ha szigorúan vesszük, akkor a kb. 10x10 méteres kiterjedésű, két utcai szobával, két utcai ablakkal és sátortetővel rendelkező alapformáról beszélünk. Azonban a kockaház egyben egy korszak gyűjtőfogalma. A vidék „kockásodása" egy társadalomtörténeti időszak, ami a második kényszer kollektivizálás után, tehát az ötvenes évek végén kezdődött, miután a vidékiek elvesztették a lehetőséget és a reményt arra, hogy önállóan gazdálkodjanak. A föld mint életcél eltűnt, helyette jött a lakóház. Ezt az időszakot egy nagyon intenzív építési korszakként tartjuk számon.

ÉF: Ez egy elég konkrét definíciónak tűnik, mi képezi a vita tárgyát?

TM: Egyrészt kérdés, hogy mit kezdünk a városi kockaházakkal, melyek főként a ’30-as, ’40-es években épültek. Ezek munkás, kertvárosi lakóépületek. Például Tóth Zoltán, aki a kockaházak legismertebb kutatója nagyon éles határt szabott a két háború között épült munkás lakótelepek (pl. angyalföldi OTI telep) és a vidéki kockaházak között [lásd Tóth Zoltán Melyik ház a „kockaház"? című írását. a szerk.].

Másrészt sok ház, amit első nekifutásra annak néznénk, valójában nem is valódi kockaház Sok esetben egy utcafronton álló, hagyományos parasztház természetes módon fejlődött kockaházzá: hozzáépült egy szoba, és erre került egy kontyolt tető. Ez tehát egy „álkocka". Ha elég széles volt a homlokzat, sok ház egyszerűen két utcafronti ablakot és kontyolt tetőt kapott, így kívülről már nem tűnt „parasztosnak".

Formai és társadalomtörténeti szempontból tehát két külön szálon fut a történet. A kockásodás inkább egy társadalomtörténeti jelenség, a késő ötvenes években kezdődő, jó két évtizedig tartó építési és átépítési hullámot jelenti, főként vidéken, amibe a parasztházak homlokzati átépítése is beletartozik. Szigorúan formai szempontból nézve más a helyzet. Így már a 20-as 30-as évek munkás lakóházai is a kockaházakhoz sorolandók, noha azok teljesen más társadalmi közegben épültek. A két definíció tehát csak részben fedi egymást.

ÉF: Tehát amikor a kockaházak 800 000-es vagy akár 1 milliós becsült számáról olvashatunk, ez valójában nem csak a definíciónak megfelelő épületekre vonatkozik?

TM: Biztosan, hiszen ilyen volumenű építkezés nehezen valósulhatott volna meg vidéken. A kockaházak aranykorában, a hatvanas években kb. 120.000-rel nőtt a községek lakásszáma.  Persze közben bontottak is, illetve a városok külső részein is épületek vidékies kockaházak. Statisztikailag nagyon nehéz mérni a kockásodás mértékét, épp az imént említett átépítések miatt is. Ráadásul régiónként teljesen eltérő volt a folyamat. Baranyában, ahol 1945 után kitelepítették a svábokat, és viszonylag jó minőségű volt a lakásállomány, alig épült kockaház. Viszont az Alföld, ahol felszámolták a tanyavilágot, vagy Északkelet-Magyarország – az árvizek miatt – sokkal nagyobb mértékben kockásodott.

ÉF: Zolnay Pál A ház című filmjében [melyet szerda este itt, az Építészfórum oldalán élőben láthatnak olvasóink] hangzik el valami ilyesmi, hogy ha már váltunk, akkor az legyen valami más. Ez valahol megmagyarázza azt, hogy ott terjedtek el igazán a kockaházak, ahol a lakásállomány rossz minőségű volt.

TM: Igen, és ne feledjük azt se, hogy akkoriban a bontás és a sittelszállítás sokkal körülményesebb volt, mint manapság. Az emberek nem szívesen bontottak; amit csak tudtak a telken belül újra felhasználtak. Ilyen szempontból is érdemes lenne a kockaházak világát kutatni, hiszen más megfontolásokból ugyan, de ökológiailag sokkal zöldebb volt az akkori falu, mint a mai. 

ÉF: Az elnevezés kérdése is érzékeny pont. Ma már elfogadott a kockaház és a Kádár-kocka, de ezek inkább későbbi leírásai a jelenségnek.

TM: Ezek teljes mértékben külső névadások. Az építőknek ezek egyszerűen családi házak voltak. A korabeli sajtóban is saját családi ház építésként írtak a jelenségről, és inkább a sátortetővel azonosították. Én olyan szempontból nem nagyon szeretem a Kádár-kockát, hogy mi köze volt ehhez Kádár Jánosnak. Az igaz, hogy a második szövetkezetesítéssel szorosan összefügg, de a lakótelepekkel ellentétben nem a rendszer hozta létre a kockaházakat. A kereteket megszabta ugyan, de pénzt, a nem túl bőkezű kölcsönökön kívül, nem adott a vidéki házépítéshez. Tehát igazából ez egy népi mozgalom volt és inkább csak mellékterméke a Kádár-rendszernek. Csúnyán hangzik, talán lehetne másként mondani...

ÉF: Az helytálló, hogy a kockaház egyfajta tünete volt az itthoni állapotoknak?

TM: Tünetnek lehet mondani, ha a történeti korszakot beteges állapotként azonosítjuk. De talán pontosabb, ha a körülmények egyszeri és megismételhetetlen összhatásáról beszélünk. Kétségtelen voltak negatív „beteges" kényszerek, a már említett szövetkezetesítés vagy az építőanyag hiány, de voltak dinamikus okok is, mint pl. a parasztság civilizációs törekvése.  A Kádár-rendszerrel akkor azonosíthatnánk és nevezhetnénk Kádár- vagy magyar kockának, ha markánsan eltérne a szomszédos országok hasonló háztípusaitól. Igen izgalmas pl. Ausztriával összevetni, ahol nagyjából a hatvanas évekig a modernizáció még a hagyományos házfejlődés útját követte, míg a szocialista szomszédoknál a mi kockaházunkhoz hasonló, de azért helyi jellegzetességeket is mutató házak épültek.  

ÉF: Mikor épültek az első kockaházak Magyarországon?

TM: Ha a vidéki kockaház archetípusairól beszélünk, akkor egészen a kúria építészetig juthatunk vissza. De házforma közvetlen előképeit az intellektuális rétegek villaépítészetében, a kertvárosi munkás lakótelepeken és a szövetkezetek, telepes falvak típusterveiben lelhetjük fel. A negyvenes évekig egyébként a kockaházakat inkább munkás lakóházaknak, vagy elegánsabb kivitelben villáknak nevezték.

Ami lényeges, hogy a négyzetes alaprajznak (különösen, ha manzárdtető fedte) volt egyfajta rangja. Ezért tervezett Tóth Kálmán is [a magyar népi építészet jeles szakértője, aki többek között az ONCSA házak tervezésében is részt vett. a szerk.] kockaházat a telepfelügyelőnek, miközben a telepeseknek hangsúlyozottan népies hosszúházakat szánt.

ÉF: Sokan úgy gondolják, hogy a kockaházak alapvetően államilag támogatott típusterveken keresztül terjedtek el. Ez mennyire helytálló?

TM: Ez egy nehéz kérdés. Központilag elrendelt kötelező típustervről nem tudunk. Összességében a vidék iránt nagyrészt érdektelen volt a rendszer. Az építési energiát a városokra, a városokon belül is egy szűk csoportra összpontosította, amint azt Germuska Pál munkáiban olvashatjuk. Vidéken inkább csak az állami gazdaságokban volt érdekelt, ott azt látjuk, hogy inkább ikerházak mintsem kockaházak épültek.

A kockaházak valóban nagyon hasonlítanak egymásra, de pont úgy, ahogy a parasztházak is. Ha a korabeli típusterv katalógusokat átlapozzuk, akkor azt láthatjuk, hogy a kockaházak nem dominálnak, lehetett mást is választani.  Az is egy kérdés, hogy mennyire és mire használták az emberek a típusterveket. Ahol kölcsönből építkeztek, ott papíron érdemes volt típusházat választani az olcsóbb engedélyezés miatt, de végül egyáltalán nem biztos, hogy a valóságban azt építették meg.  

ÉF: A városiasodás és a modernizáció viszont egyértelmű célja volt a rendszernek. És ezek a törekvések a vidékre is hatással voltak, előidézve az életmódbeli változásokat.

TM: Így igaz, hiszen a szocialista emberképben a munkás és a paraszt között egyértelműen a munkás volt az előrébb való. A kockaházakat építő rétegnél a férfiak sokszor ingáztak, és a nők léptek be a TSZ-be. Tehát a mezőgazdasági munka presztízse, túl azon, hogy parasztnak sose volt dicsőség lenni Magyarországon, megkérdőjeleződött. Ebben az időszakban, aki akart és tudott, munkásnak állt (más választása nem is igen volt), aminek hatására megindult egy tömeges mobilitás, amit Ö. Kovács József társadalomtörténész és sokan mások is, ma már inkább felülről levezényelt mobilizálásnak neveznek. A kockaház ilyen értelemben pontosan mutatta, mi történik falun: paraszti szocializációjú friss munkások építkeztek.

ÉF: A kockaházak kialakulásánál a legfontosabb hajtóerő a falusi életmód átalakulása lehetett, amiről így írsz: „Végső célként az úgynevezett kispolgári egzisztencia megteremtése lebegett szemük előtt. Az életmód ilyen jellegű átalakulásához szervesen hozzátartozott az urbánus formákat is megjelenítő kockaház." Viszont ahogy már korábban említetted, a kockaház valójában egy értelmiségi/polgári/nemesi házforma tovább élése volt. Ez azért elég élesen ellentmond a rendszer ideológiájának.

TM: Az emberek egy kispolgári ideált valósítottak meg, tehát a kívülről szocialista falu értékrendjében legalább annyira kötődött a Horthy-rendszerhez, mint a kádári világhoz. A neobarokk társadalom ízlése egyértelműen tovább élt és meghatározta a kockaházak díszítéseit és részleteit, gondoljunk csak a gyakori tornyocskákra, esőbeállókra, díszes vaskerítésekre. Ugyanabba a faluképbe a lakók inkább a (kis)polgári ideált, a rendszer pedig a modernizációt látta bele. Ha így nézem polgári, ha úgy nézem szocialista. A tanácselnök is meg lehetett vele elégedve, az emberek pedig azt mondhatták, ez a ház amúgy is olyan, mint amilyet szerettünk volna. Ez is egy olyan ki nem mondott alku volt, amivel tele volt a Kádár-rendszer.

ÉF: Mennyire feleltek meg ezek a házak a korabeli igényeknek?

TM: Ha az iménti gondolatokat vesszük alapul, teljes mértékben, hiszen kifejezték a vidéki emberek felemás helyzetét. Funkcionális szempontból azonban voltak problémák. Az építészek is sokszor említik, hogy a kockaházaknak nincsenek szervesen idomuló melléképületeik. Lakóik nagy része azonban még gazdálkodott, így a kockaház nem volt jó megoldás, hiszen az összes helyiségen át kellett volna járni, nem úgy, mint a hosszúháznál, ahol a tornác remek átmeneti tér volt. Ezt az ellentmondást sok helyütt nyári konyhák építésével oldották fel. Sok esetben a régi parasztház elbontott anyagaiból felépítettek egy egyszobás parasztházat és ott gazdálkodtak. A néprajzi irodalom éppen ezért tiszta háznak nevezi a kockaházakat, mivel sokáig nem használták őket. 

Fontos azonban megérteni, hogy az utóparasztok, ahogyan a korszak neves szociográfusa, Márkus István nevezte ezt a nemzedéket, nem tekintették ezt egy állandó létnek. A következő generációt szerették volna kitolni a szegénység jellemezte paraszti életmódból. Ráadásul eleve bizonytalan volt a helyzet, nem lehetett tudni, hogy meddig lehet még háztájizni. Jogosan tartottak tőle, hogy ha nagyon jól megy a háztáji gazdálkodás, ismét előkerül a kulák vád.  A kockaházak lakóinak úgy kellett gazdálkodniuk kapitalista módon, hogy azért az kívülről szocialistának tűnjön.

ÉF: Akármennyire is diszfunkcionálisak voltak ezek az épületek, nem szabad elfeledkezni arról sem, hogy – akárcsak a lakótelepek – a kockaházak is nagyon sok ember lakáskörülményeit jelentősen javították.

TM: Még a korabeli kritikusok is elismerik, hogy ez egy civilizációs előrelépésnek tekinthető. Az, hogy a házak végre, szinte kivétel nélkül alapozással épültek, hogy elterjedtek a szilárd építőanyagok, hogy kiépült a fürdőszoba (még ha vezetékes víz még nem is volt) tényleg előrelépést jelentett. Kérdés persze, hogy ehhez a civilizációs lépéshez kellett-e a kocka mint forma, nem valósulhatott volna-e meg mindez a parasztházak modernizációjával?

ÉF: Olyan mintha lennének kényszerek, egy feszültségi helyzet, és ebben a terhelt helyzetben egy félmegoldás születne. Nehezen érthető, hogy emberek a saját életmódjukhoz diszfunkcionális házat építenek.

TM: A kockaház híven kifejezte lakóinak társadalmi helyzetét, tehát ebben az értelemben nem volt diszfunkcionális. Fontos látni, hogy az építtetőik szerették ezeket az épületeket, a problémákat inkább az építész társadalom fogalmazta meg. Másrészt ezeket a házakat legalább annyira a jövőnek építették, mint a jelennek. Lehet, hogy nekik nem volt még megfelelő, de abban reménykedtek, hogy a gyerekeik számára már megfelelő lesz, vagy, hogy majd ők maguk tudják később belakni. Egy fürdőszoba építése egy olyan faluban, ahol még nincs vezetékes víz kifejezi annak a reményét, hogy egyszer majd lesz.

ÉF: Fiatalabbak számára a kockaházak falukép romboló hatása már kevésbé egyértelmű. Szerinted mennyire váltak szerves részeivé a kockaházak a magyar faluképnek?

TM: Ebben nagyon fontos a nemzedéki élmény. Aki fiatalon a hagyományos faluképet ismerte meg, annak a kockaházak megjelenése kitörölhetetlen esztétikai traumát okozott. Az más kérdés, hogy ezek az épületek sok településen többségbe kerültek, emiatt egy új falukép kezdett kialakulni, aminek kétségkívül van saját esztétikai értéke.   

ÉF: A Kádár-kockák falukép romboló hatását mennyire lehet önmagában vizsgálni? Szalai András például Az én házam, az én vágyam című, a Beszélőben megjelent írásában inkább a családi házak építésének általános színvonaltalanságáról beszél, ami a konkrét formától legtöbbször független. („A táborszerűre alakított településszéli családi házas telepek alkalmatlan méretű telkein összezsúfolódó, sematikusan "variált" épületformákból eleve nem születhetett utcakép, a maradék hagyományos utcaképet pedig szinte feldarabolták a helytelenül odapottyantott, tömegükkel feszengve tüntető épületformák.")

TM: A probléma örök és már a népi építészet kapcsán is jelentkezett. A népi építészet színvonalában sosem érte el a rangos építészetet. Majd százéves folyamat eredménye, hogy ma a népi építészet elfogadott esztétikai értékkel bír. Ez a 19. század végéig korántsem volt így. Sőt, még a két háború között is, a ma népiesnek mondott építészek nyugodt szívvel bontottak le bármit, amit a nép épített, mivel szerkezetileg nem tartották elég korszerűek. A népi építészethez hasonlóan, a későbbi falusi építészettől, így a kockaházaktól sem várhatunk általános kvalitást: se pénz se (egyetemi) tudás nincs hozzá.

ÉF: Építészként mégis azt látja az ember, hogy a tradicionális paraszti házformának vannak olyan alapvető építészeti értékei, melyek megfelelőit nem lehet megtalálni a kockaházban. Például a tornác, mint átmeneti tér egy azóta is érvényes építészeti elem.

TM: Engem könnyű meggyőzni a népi lakóházak szépségéről, de azért az is igaz, hogy a népi építészetnek volt ideje kifejődni. A ma ismert hosszúházak egy több száz éves fejlődés eredményei. Ezért olyan harmonikus egy utcakép, mert a különböző stádiumok mind egy gondolat továbbfejlesztései. Erről Meggyesi Tamás írt nagyon sokat. A kockaházaknak volt 10-20, vagy előzményekkel esetleg 70-80 éve. Minden dolog, amire gyorsan kell reagálni – jelen esetben egy hirtelen társadalmi változás – felemás helyzetet szül, főleg, ha az irányok sem teljesen világosak.

ÉF: Említetted, hogy egykor a parasztházakat is habozás nélkül bontották le az építészek. Manapság ehhez hasonló a kockaházak státusza, pedig azok is alapvetően a nép produktumai. Lehet-e a kockaházat a népi építészet keretei között tárgyalni?

TM: Tudományosan mindenképp ott érdemes tárgyalni. Az életmódváltás, amiről eddig beszéltünk, a nép, mint társadalomtörténeti kategória utolsó felvonását jelenti, amit utóparasztosodásnak hívunk, vagy más kifejezéssel paraszttalanításnak. A mentalitás azonban nem tűnt el olyan gyorsan, ezért a kockaházakban sok népi praktikum tovább él.  Maga az építési folyamat, a kaláka vagy az igazodás a mindenkori falusi, illetve szomszédsági közízléshez. Ezek a szomszédsági viszonyok ma már ritkán léteznek. Az is népies, ahogy megteremtik az építkezéshez az anyagi hátteret: nagyrészt mezőgazdasági munkával.

ÉF: Az Építészfórumon korábban megjelent írásodban még az ellenkezője mellet érveltél: „Hiszen, ha mást nem is veszünk figyelembe, csak az építtetők társadalmi státuszát (vagy még inkább az általuk megcélzott társadalmi státuszt nézzük), akkor a kockaház nem sorolható a népi építészet körébe." Mégsem olyan egyértelmű ez a kérdés?

TM: Persze, abból a szempontból már nem paraszti ez a társadalom, hogy a férfiak eljárnak dolgozni, a gyerekeket taníttatják, a vallás és a hagyományok szerepe radikálisan csökken. Építészeti szempontból sem tisztán népi, hiszen lezajlott egy nagyon erős anyaghasználati váltás. Megjelentek a szilárd anyagok, városias ablakok, elterjedt a beton. Ezek nem népi anyagok, de felmerül a kérdés, hogy mi a népi építészet definíciója?

Ha azt vesszük alapul, amit Istvánfi tanár úr is tanított a BME-n, hogy a helyben előállított, elsődleges anyagokból történő építkezés, akkor már a századfordulón sem igen létezett népi építészet. A két háború közötti népi építészet kutatói az akkoriban épülő falusi lakóházakat nem is tarották már népinek, mert nem feleltek meg ennek a kritériumnak. Manapság azonban a két világháború közti szecessziós, eklektikus homlokzatokat már szépnek látjuk, sőt népinek.

Ez a szemléletbeli változás talán most zajlik a kockaházak esetében. Pont egy nemzedékváltást élünk, és a fiatalabb kutatók egyre több kontinuitást fedeznek föl a kései falusi építészet és a kockaház között. A megoldás talán az, hogy ha nem is népi, hanem inkább falusi építészetről beszélünk.

ÉF: Épp szerkesztés alatt van a TÉRformák – TÁRsadalomformák sorozat Kádár-kockákkal foglalkozó kötete, melynek te vagy az egyik szerkesztője. Tudnál mondani erről pár szót?

TM: A TÉR – TÁR sorozat alapvetően azzal a céllal indult, hogy pótolja az építészetszociológia hiányát a hazai diskurzusokban. A cél építészeti témákról a humán tudományok nyelvén való gondolkodás. Egy-egy központi gondolatra fűzünk föl köteteket. Volt már téma az iskolaépítészet, Bécs szociális építészete, a hatalom és a városépítészet kapcsolata Kassa és Miskolc példáján, irodalom és építészet, a különféle tudományok elméleti térforgalma.

A kockaházas könyvnek az adta az ötletét, hogy úgy láttam, a fiatalabb néprajzosok és építészek közül sokan választják a témát doktori dolgozatként. Ezeket az embereket, akik részben egymástól függetlenül dolgoznak, szerettem volna egybe gyűjteni. Van, aki a nyári konyhákra fókuszál, van, aki a határon túli kockaházakkal foglalkozik, vannak lokális témák, mint például az Őrségben a műemlékvédelem és a kockaház konfliktusa. Ez a könyv reményeim szerint mérföldkő lehet a kockaház irodalomban.

Winkler Márk

A TÉRformák – TÁRsadalomformák sorozat kockaházakkal foglalkozó kötetének megjelenése az ősz elejére várható a Martin Opitz Kiadónál. Szintén idén, előreláthatóan december elején nyílik meg a MÉSZ Kós Károly termében a kockaház plakátkiállítás, amely az interjú mellékletében is szereplő képanyagból ad bővebb válogatást. A könyv és a kiállítás része a Magyar Nemzeti Levéltár – Szentendrei Skanzen közös projektjének: "A vidéki miliők rendszerváltása. A „létező szocializmus" életvilágai".