Épületek/Örökség
Halhatatlanság...
2007.11.19. 13:57
Krizsán András írása Janáky István új kiállítása kapcsán – Magyarország falusi ravatalozói az N&n galériában.A kiállítás december 10-ig tekinthető meg!
„Végül elszakad az ezüstkötél, összetörik az aranypohár,
a korsó eltörik a forrásnál, és a kerék belezuhan a kútba.
A por visszatér a földbe, olyan lesz, mint volt,
a lélek pedig visszatér Istenéhez, aki adta.
(Prédikátorok könyve)
a korsó eltörik a forrásnál, és a kerék belezuhan a kútba.
A por visszatér a földbe, olyan lesz, mint volt,
a lélek pedig visszatér Istenéhez, aki adta.
(Prédikátorok könyve)
Emberi kultúránk évezredes törvénye hallottaink tisztelete, a végső búcsú tisztessége. A halottkultusz – mint minden kultúrában – a magyar hagyományrendszerben is viszonylag nagy számban őrzött meg ősi eredetű képzeteket, archaikus elemeket. A hagyományos paraszti társadalmakban a halálról, a temetéshez fűződő hiedelmekről, szokásokról, koronként, élethelyzetenként ugyan változó felfogás, sajátos jelképiség öröklődött, de az egymásra rakódott évszázados szokások mégis kötelező érvényű egyetemes szimbólumrendszerbe foglalták egybe élők és holtak viszonyának harmonikus kapcsolatát. A tér, a forma, a rítus és a viselkedés magától értetődő módon kapcsolódott egységgé és képezte a falusi lakosság életének szerves részét. Ezt a hagyományos, harmonikus kapcsolatot élő és halott között a közvélekedés „szépnek", rendben lévőnek minősítette. Falusi temetőink csendje magától értetődő jó érzéssel töltötte el a hozzátartozóiktól, szeretteiktől búcsúzókat.
1/4
2/4
Az elmúlt évtizedek jelentős mértékű társadalmi átformálódásai viszont a generációk során kialakított halottkultuszt is átértékelte. Hagyományaikat hatástalannak, sőt érvénytelennek megélő falusi lakosság a városiasodás és egyszersmind - annak számára idegen- temetőkultúrája felé fordult. Ehhez járult hozzá az 1960-as években hozott közegészségügyi rendelet, amely megtiltotta az otthon történő felravatalozást. A falusi temetőkben minden hagyomány nélkül jelentek meg az új funkciójú ravatalozók. Ezekben az épületekben a szakralitás érzése alig néhány helyen vált kifejezésre építészeti alkotásokban. Nem csoda, hiszen az ízlés- és értékválság oka minden bizonnyal a hagyományos paraszti kultúra alapjainak megrendülése. A korábban ható és a közösséget uraló ízlés felbomlott.
Az új feladat előtt többnyire tanácstalanul álltak a kőművesek, tervezők, tanácselnökök-polgármesterek és plébánosok. Az egyénekre széthullott faluközösségek számára a falu csak lakóhelyül esetleg pihenőhelyül szolgál. Az átalakuló falvak lakosai már nem ragaszkodnak hagyományaikhoz, de új ízlésnormáik sem alakultak még ki, melyek segítségével részt vehetnének egy új temetkezési kultúra létrehozásában. Azt többen érezik, sőt tudják is, hogy mi a szép a városiak értékrendje szerint. A sírjelek rideg mértani rendjét sietve mondták szintén szépnek, sőt van olyan hely, ahol a „legszebb" temető az lenne, amelyben az egész területet lebetonoznák és a sírokat cementlappal fednék, művirággal, műkő növényutánzattal díszítenék, így aztán nem verné fel a gaz, nem lehetne lopni benne és könnyen tisztán lehetne tartani...
4/4
3/4
Janáky István építész megszállott módon fordult efelé a gyökértelen, szinte spontán módon születő építészet felé. Több mint 800 db fotóval illusztrált kiállításán találunk garázs formájú, kocsi-mosóhoz hasonlító ravatalozót, oromfalán „Feltámadunk" felirattal, puccos nyaralóra emlékeztetőt, nagy terasszal, vagy szinte csak egy hevenyészett mezőgazdasági épülethez hasonlítót. A tömény, a falunevek alapján abc sorrendben kiragasztott kis képek, elképesztő kavalkádját adják korunk élet/halott-szemléletének.
A „ki, ha én nem" magatartásától, a „minta már láttam volna valahol" érzésén át, a „jó lesz ide ez is" példájáig tart a skála. Gyönyörű természeti környezetben sokszor sete-sután álló, helyüket kereső épületektől, napjaink általános közízlését tükröző építőanyag bemutatókig. Szerencsére azért néhány eredeti, mélyen emberi alkotásban így is kézzelfoghatóvá válik a halál misztériumának végtelen csendje és méltósága.
A felsorakoztatott képek között, itt-ott beszúrva találhatunk néhány Janáky féle ravatalozó tervet is. Kis növényi épületek, ahol a szakrális tér nyírt sövények, lehulló lombú fák, sűrű örökzöldek között jelenik meg, az évszakok rendjében újjászülető és elhaló természet örök szimbólumaként. Kifejezve mulandó testi létünk és az ettől független is létező szellemvilágunk, a teremtett világ egyetemes princípiumait.
Krizsán András írása; fotó: Halas István és ef
A kiállítás megtekinthető: 2007. december
Vélemények (0)
