Kalandozások a toposz körül - Ekler Dezső elméleti sorozata

Szerdánként két hetente építészetelméleti előadásokat hallhatunk Ekler Dezsőtől. A választott téma hiánypótló a tervezésmódszertan tárgyában, de hasznos lehet a kortárs építészet és urbanisztika iránt érdeklődő kutatók számára is. A zártkörűnek induló stúdium nemrég megnyitotta kapuit a nyilvánosság előtt. Az alábbiak vázlatos betekintést adnak az eddig elhangzottakba.

Helyszín: KÉK – Kortárs Építészeti Központ (1111 Budapest, Bartók Béla út 10-12.)

Időpont: 2016. június 1. és 15. (szerda) 18.00

A városok nem organikusan fejlődő halmazok, ennek szemléltetésével kezdte előadását Ekler Dezső. Léteznek bár települések, amelyek a spontán és természetes növekedés jegyeit mutatják, e diszkrét fejlődési utak hamar megtorpannak és irányt váltanak. A csírázó települések fejlődési sémáját zárt képletek is leírhatják, de ritkán adottak a feltételek egy-egy növekedési algoritmus töretlen kibontására. Ekler a palimpszeszt szövegek rétegzettségével illusztrálja ezt, majd a heterotópia fogalmával teszi szemléletessé, amit Michel Foucault-tól kölcsönöz.

Városaink heterotópiák halmazai,  több fejlődési lehetőség és tértörténet mezsgyéi, melyekben az olvasható kontextus nem mindig adatik meg. Az urbánus terek nemcsak különböző mintákból álló szövetek, hanem „természetes" textúrák és „természetellenes" vágások összességei, egymást felülíró elbeszélések, amelyek olykor érthetetlen térszövegekké válnak. Egy városi séta – és itt Ekler a hallgatók közt helyet foglaló Meggyesi Tamás professzor promenadológiájára hivatkozott – ritkán tudja olvasó-értelmező beavatássá kinőni magát, mert a megismerés via sacráit vagy elvesztettük, vagy felülírta őket valami más, valami idegenség. A ráírások, a tértörténetekből kitépett könyvlapok - Ekler terminológiájával - tértraumákat eredményeznek: az olvasó belép a bizonytalanság zónájába, és nem tudja merre jár. Ennek szemléltetésére Ekler Michel Foucault-t idézi, aki a heterotópia keltette traumát a tükör hasonlatával szemléltette:

„A tükör végül is utópia, miután hely, valós hely nélkül. A tükörben ott látom magam, ahol nem vagyok, egy irreális térben, mely virtuálisan nyílik meg a felület mögött; ott vagyok tehát, ahol nem vagyok, egyfajta árny az, amelytől a láthatóságomat kapom, amely lehetővé teszi, hogy magamra tekintsek, ott, ahol nem vagyok jelen - tükör-utópia. A tükör ugyanakkor azonban heterotópia is, amennyiben valós léttel rendelkezik, mely valami módon visszahat arra a helyre, melyet elfoglalok; a tükrön keresztül felfedezem a hiányomat azon a helyen, ahol vagyok, miután ’odaát’ látom magam." (Más terekről, 1967 – Heterotópiák)

A heterotópia forrása a gyakorlatban többféle lehet, Foucault megkülönböztetéseivel beszélhetünk válság- és deviancia-heterotópiákról. Az előbbiek a tér olyan részei, melyeknek használói a normálistól eltérő, tiltott vagy szakrális tevékenységet végeznek. Ilyenek a katonai táborok, a vasúti pályák, a kórházi műtők vagy a templomok hagyományos felfogású szentélyei. Ezek zárt térbeli elkülönülése nem mindig törvényszerű: aki ilyen környezetbe csöppen, annak a másféle beszéd tapasztalatához, a nem-értés traumájához vezet az útja.

Ha bővítjük a heterotópiák körét, ilyen élmény közvetítőjévé válhat egy ismert tér vagy utca is, ha a szomszédos laktanya falait lebontják vagy lyuk tátong egy elhagyott ipari park kerítésén. A megértés képtelenségét egy égből pottyant, oda nem illő épület, vagy gombamód a földből kinőtt lakótelep is előidézheti, mert elsőre érthetetlen nyelvezete által sűrű áttetsző burokkal veszi körbe magát. Ennél is nagyobb feszültséget okoznak a deviancia-heterotópiák, amelyek kellemetlen titkot és szenvedést rejtő terek. Tipikus esetei a gettók és a koncentrációs táborok, a kirekesztettek életterei, de ide tartoznak a pszichiátriai intézetek és a börtönök is, melyek kötelezően elzártak a normális életmód elől. A két heterotópia-típus keveredhet is. Erre példa az öregek otthona, amely egyszerre jelenti az öregkor krízisét és a tétlenség természetellenesnek megélt devianciáját.

Mindezek csak akkor válnak érdekessé, ha egyik toposzból (tértörténetből) a másikba szabad átjárás nyílik. Ekler erre több példát is hoz: Párizs traumájára utal, ahol a Georges-Eugène Haussmann prefektus idején (1853-1870) kiszabott sugárutak hálózata felülről irányított sebészi beavatkozást jelentett középkori struktúrákba. Az előadó több évtizedes kutatásának eredményeit összegezte, amikor leírta, ahogy spontán magánvállalkozások szabták át Budapestet az első világháborúig azzá, aminek ma ismerjük. Az önépítő folyamatnak az vetett véget, mikor a vidékről felköltöző, Pest historizáló bérpalotáiban lakó polgárok és munkások lakbérei a világháború hatására az egekbe szöktek. Mindeközben a világváros bérházépítő piaca az egy-két emeletes magánépítésű portákat sorra eltűntette és helyükre sokemeletes lakósilókat zsúfolt, a haladás illúziójának szolgáltatva ki a gyakran költöző bérlőket.

A nagyváros új betelepülői már nem kötődtek a korábbi generációk emlékeihez, és együtt kellett élniük szülőhelyük elvesztésének élményével is. A személyes terek eltűnése a fizikai és tudati szinten megélt tértraumák szaporodásához vezetett, mindez hozzájárult a nagyvárosokban mára megszokottá lett idegenségérzet kialakulásához. Érzéseink az urbánus létről terekben és épületekben továbbadott tértörténetek formájában öröklődnek, melyek rendre korábbi tér-elbeszéléseket írnak felül. Ekler értelmezésében a városi utak, köz- és lakóterek ilyen palimpszeszt szövegként rögzülnek bennünk.

Vajon minden esetben negatívok ezek a traumák, vagy a szorongás gyűrűjéből előpattanhat egyfajta eszmélet is, mely ráismer az elfeledett térszövetekre és saját, struktúrák labirintusában eltévedt tudatára? Ekler érzékletesen mesélte tapasztalatait: egy alkalommal a Műegyetem központi épületében a főlépcsőn lefelé menet épp az ellentétes oldalon kötött ki, mint gondolta. Visszajövet az aulában döbbenten tapasztalta, ahogy a dolgok önkényesen átrendeződnek – a Duna nem a szokott oldalon folyt, a folyó helyén paravánok sorakoztak –, mígnem bele is botlott önmagába, aki épp akkor szemből jött, a tükörképvilágból kilépve. Hasonló élmények előidézője számára a győri Széchenyi István Egyetem Hofer Miklós által tervezett főépülete. A tört tengelyű hétemeletes tömb középfolyosói didaktikusan ismétlődnek és eltolódva kapcsolódnak egymáshoz. Az ajtók fölé írt számkódok olvasása nélkül – mint a Műegyetemen – szinte lehetetlen a pontos tájékozódás, és ebből kifolyólag gyakran érik az embert meglepetések. Ha az így bejárt mentális útvonalat valóságosnak fogadjuk el, akkor előfordulhat, hogy többször is járunk ugyanazon a helyen anélkül, hogy ténylegesen ott lennénk.

Ezek az esetek mutatják, hogy az Ekler által vizsgált tértraumák és heterotópiák nemcsak a városépítészet, hanem az egyes épületek szintjén is kimutathatók. Utóbbiak között a középületek kivételes helyzetben vannak, hiszen csak ritkán és igen kevesek számára adott a lehetőség, hogy – Ekler szóhasználatával – „ezerszer járt terekké" váljanak. Felmerül a hallgatóban, hogy vajon lehet-e a traumák ellenszere a terek sokszoros bejárása, avagy otthonossá tehető-e az idegenség? Milyen ars poeticák húzódnak a lezárt struktúrákat meghaladó tértörténetek mögött? 

Ekler Dezső első két előadásában a város építészetének nyelvét vizsgálta aszerint, hogy kik írják és kik olvassák azt. Az elméleti sorozat harmadik és negyedik előadása az építészeti nyelv keletkezésének természetét elemzi, majd mindezt 14 kortárs sztárépítész munkáival illusztrálja.

Katona Vilmos PhD
Ekler Dezső DLA