Kelet-Berlin, az elsüllyedt főváros

Az NDK létezésének négy évtizedét komótos, lassú mozdulatok törlik ki Berlin szövetéből. Egy Kelet-Berlinről rendezett kiállítás apropóján kilenc, mára eltűnt építménnyel idézzük meg az elsüllyedt fővárost.

A város természetéhez hozzátartozik a folyamatos átalakulás. Kelet-Berlin, az egykori Német Demokratikus Köztársaság fővárosa azonban mára országával együtt a múlté lett. Azok az épületek is eltűntek, amik Kelet-Németország fővárosává tették a sokat szenvedett és kettészakított metropoliszt. Bár a nagy urbanisztikai gesztusok kitörölhetetlenek, Berlinből mára eltűnt a parlament és az ahhoz kapcsolódó városépítészeti együttes, eltűntek az NDK jóléti és szabadidős fejlesztései, kikoptak a kor hivatali épületei, sőt: megszűntek a város egykori határai is.

Jogos oka persze mindennek a kommunista diktatúra és annak féktelen pusztítása iránt érzett düh, az újraegyesült Berlin lázas fejlődése és pusztán a változó társadalom és történelem. Ezzel együtt Berlin azt is tudja, hogy az NDK négy évtizede hozzátartozik saját történelméhez – és ezt talán sehol másutt nem értik jobban, mint abban a városban, amely minden másnál többet szenvedett a 20. század dühöngő diktatúráiban és háborúiban.

A fal leomlásának 30. évfordulóján a Berlini Várostörténeti Múzeumhoz tartozó Ephraim-Palais ad otthont az Ost-Berlin. Die halbe Hauptstadt (Kelet-Berlin. A fél főváros) című kiállításnak. A tárlat az első, kifejezetten a városlakók szemszögéből készült összeállítás, amely megemlékezik a német metropolisz tudathasadásos, mégis generációk számára természetesnek tűnő állapotáról.
A kiállítás apropóján a berlini építészet kilenc, mára eltűnt építményét idézzük meg – elsősorban azoknak az építészeknek az emlékére, akik az elsüllyedt főváros felépítésén dolgoztak.

Stadion der Weltjugend

Építész: Selman Selmanagić, tájépítész: Reinhold Lingner
Épült: 1950
Lebontva: 1992

A korábban katonai gyakorlatokra használt területen Walter Ulbricht személyes instrukciói nyomán épült új, hetvenezer fős stadion a Bauhaus-tanítvány Selmanagić és a tájépítész Lingner tervei alapján, mindössze fél év alatt. Ezt nem sokkal később a III. Világifjúsági Találkozó céljaira alakították át – erről nyerte véglegesnek bizonyult elnevezését. A megnyitórendezvény, az NDK válogatottja és a Dinamo Moszkva közötti barátságos mérkőzés rögtön teltház előtt zajlott, ám a később ötvenezresre csökkentett befogadóképességű stadion később is sok jelentős rendezvénynek adott otthont. A létesítményt a 2000-es olimpiáról álmodó Berlin városvezetése bontotta el, hogy a helyére új sportközpont kerülhessen. Olimpia nem lett, a telken ma a német hírszerző szolgálat hátborzongató új székháza áll.

Deutsche Sporthalle

Építész: Richard Paulick
Épült: 1951
Lebontva: 1972

A III. Világifjúsági Találkozóra rohammunkában épült rendezvénycsarnok azon a Stalinalleén emelkedett, amelyet a Kelet-Berlin háború utáni újjáépítése gyöngyszemének szánt a kommunista pártvezetés. Ez volt az első, klasszicista és szocialista realista jegyeket ötvöző épület a sugárúton, amely a következő néhány évben gigantikus lakóházakkal épült be. A homlokzatot borító travertinlapokat még Germania, a világfőváros felépítésére készülve bányászták a náci munkatáborok lakói, de végül már egy másik diktatúra használta fel őket. Az épület nagyvonalú halljából az 5000 fős rendezvénycsarnokba lehetett jutni, az első emeleten pedig állandó kiállítás mutatta be a Stalinallee kiépítésének terveit. Amikor 1972-ben az építőanyagok végzetes állagromlása miatt elbontották az épületet, az akkor már Karl Marx nevét viselő sugárút még mindig nem volt kész.

Magyarország Nagykövetsége

Építész: Koltai Endre, Kovácsy László, Karl-Ernst Swora, Rainer Hanslick
Épült: 1964-1965
Lebontva: 1998

Az NDK reprezentációjának természetesen a külföldi nagykövetségi épületek sora is a részét képezte. Az Unter den Lindenen emelt, bombasztikus szovjet követségi palotától néhány száz méteres körön belül a szocialista tábor több országa is helyet kapott. Ezek közül ma az űrhajószerű egykori csehszlovák követség a legismertebb. Magyarország képviselete a korábbi, a háborúban elpusztult épület telkén épült fel: az ugyancsak méretes, előregyártott paneles technológiával készült tömbben a követségi és kereskedelmi irodák mellett az alkalmazottak lakásai is helyet kaptak.

A rendszerváltást követően a Unter den Linden ismét változásnak indult, amelynek a magyar nagykövetség is áldozatául esett. A mai, Sylvester Ádám tervei alapján készült, feleakkora épületet 2001. szeptember 11-én nyitották meg (az erről szóló cikk az Építészfórum archívumának legrégebbi anyagai közé tartozik).
 

A Német Demokratikus Köztársaság Külügyminisztériuma

Építész: Josef Kaiser, Heinz Aust, Gerhard Lehmann és Lothar Kwasnitza
Épült: 1965-1967
Lebontva: 1995-1996

A háború után bő másfél évtizedig folyamatos fejtörést jelentett, hogyan is nézzen ki Kelet-Berlin új központja, a megsérült, majd lebontott egykori Stadtpalast helyén. Pályázat pályázatot, ötlet ötletet követett, mígnem az új külügyminisztérium épületével megindult a Marx-Engels-Forum fejlesztése. A sajátos formájú: 145 méter hosszú, 44 méter magas, de mindössze 22 méter széles épület gyakorlatilag falat képezett a Dorotheenstadt és a Friedrichstadt történeti negyede, illetve a fényes keletnémet jövő között.

A vasbetonszerkezetű, flexibilis alaprajzú irodaház homlokzatát 1,80 méteres osztással elhelyezett, vertikális lizénák tagolták, tovább erősítve a díszletszerű jelleget. Ez egyébként nem volt véletlen: a főhomlokzat és a Palast der Republik között elterülő tér az ország legnagyobb tömegrendezvényeinek helyszíneként szolgált. A jó állapotú épület lebontását az újraegyesítést követően elsősorban a helyén állt Schinkel-remekmű, a Bauakademie visszaépítésével indokolták. Ez a mai napig nem készült el.

Palast der Republik

Építész: a Bauakademie der DDR kollektívája, Heinz Graffunder vezetésével
Épült: 1973-1976
Lebontva: 2006-2008

Az NDK négy évtizedes történetének legfontosabb és leginkább szimbolikus épülete a köztársaság új országháza lett. Jelképes lett már a helyszíne is: a porosz uralkodók egykori, a háborúban megsérült, majd felrobbantott kastélya helyén. Jelképes az építészete: az átláthatóságot szimbolizáló hatalmas üveghomlokzat, a mindenki számára nyitott terek, a politikai döntéshozást és a szabadidős tevékenységeket ötvöző funkcióskála már-már gyanúsan közelítette ahhoz az ideáltársadalomhoz, amely persze az NDK-ban örök ígéret maradt. A parlament köznyelvi elnevezése, „Erich csillárboltja", a foyer-ben elhelyezett ezernyi gömblámpáról és a hatalom legfőbb uráról, talán erre is utalt – az épület mindenesetre népszerűvé vált, sokan a mai napig siratják.

1990-ben a házban azbesztet azonosítottak, ezért – a mentesítés és az újranyitás ígéretével – bezárták. 1998-2001 között valóban lezajlottak a mentesítési munkák, ám ekkorra a német közvéleményben és a parlamentben új szelek fújtak: a Parlament döntött a Palota helyén állt palota újjáépítéséről.

Palasthotel

Építész: Kiss Ferenc, Jerzy Karon, Walter Bauer
Épült: 1979
Lebontva: 2001

Bár az NDK-ba több magyar iroda szállított terveket, Kiss Ferenc nem a KGST-országok együttműködésének jegyében kapta a megbízást Kelet-Berlin első számú szállodájának tervezésére. A magyar építészmérnök ugyanis az 1956-os forradalmat követően Svédországba emigrált, ahol komoly karriert futott be. Ennek lett egyik csúcspontja a Palasthotel épülete, az új parlament közvetlen szomszédságában, a Karl-Marx-Forum utolsó elemeként. A látványos későmodern, füstüveggel burkolt homlokzat mögött közel hatszáz szoba szolgálta a jórészt nyugati vendégek kényelmét – ebből 25-30-at lehallgatásokra is felszereltek. A híres látogatók mellett (Brezsnyev és Mitterrand is itt szállt meg) ugyanis a szálloda a kiemelt Stasi-aktivitásról volt ismert.

1990-ben itt lakott a U2 az Achtung Baby turnéján. „A szállodában minden barna volt. Barna szőnyeg, barna gombok a rádión" – emlékezett vissza Bono. Az épületet 1992-1994 között teljesen újraépítették, majd hét évre rá elbontották. Ma az SAS-Radisson áll a helyén.
 

Centrum áruház, Alexanderplatz

Építész: Josef Kaiser
Épült: 1969
Részben lebontva és átépítve: 2006

Az Alexanderplatz újjáépítésének alapelvét a magasházakból és lepényépületekből álló „dinamikus városkép" jelentette. Ennek vált részévé az új, 123 méter magas Hotel Stadt Berlin, valamint a szomszédságában álló Centrum áruház, amely a maga 15 ezer négyzetméterével az ország legnagyobbja lett. Az 1970. november 25-i megnyitó előtt két hónapig pakolták az áruház polcait az eladók; részben más áruházakból áthozott holmikkal, hiszen a áruhiány a fellengzős épület dacára az NDK mindennapjaihoz tartozott. Az új épületet az ekkora a modern áruházhomlokzat nemzetközi ismertetőjegyévé vált, geometrikus alumíniumhálóval borították; emögött kaptak helyet a menekülőlépcsők. Az áruházat 2006-ra duplájára bővítve építették át, ma a Galeria Kaufhof hálózat tagjaként üzemel.

Ahornblatt étterem

Építész: Gerhard Lehmann és Rüdiger Plaethe, statikus: Ulrich Müther
Épült: 1969-1973
Lebontva: 2000

Az egykori lakóiról, a folyami halászokról elnevezett Fischerkiez a háború előtt Berlin egyik leghangulatosabb, bár némileg kétes hírű környékének számított. A negyed épületeinek körülbelül fele vészelte át a háborút, és maradt fenn egészen a hatvanas évekig, amikor egyetlen lázas fejlesztési rohamban mindet elbontották. Helyükre a Fischerinsel névre keresztelt városnegyed került, hat 21 emeletes toronyházzal.

A juharfalevélről elnevezett étterem a környék lakóit szolgálta ki, egyben fontos építészeti látványosságnak szánták, öt hiperbolikus paraboloid betonhéj összeillesztésével kialakított, csillag alakú tetőzetével. Az önkiszolgáló étterem 1991-ben bezárt; az épület ezt követően diszkóként működött. Bár 1995-ben helyi védettséget kapott, ez nem menthette meg; új tulajdonosa 2000-ben elbontotta.

A Fal

Építész: ismeretlen
Épült: több szakaszban 1961-től
Lebontva: 1989-1992

Egy ilyen listában nehéz figyelmen kívül hagyni az NDK építészetének (a fenntartást is figyelembe véve) legköltségesebb beruházását, még akkor is, ha többnyire számítjuk építészeti alkotásnak, még mérnökiként is fájva. A Nyugat-Berlin körül 1961-től felhúzott, majd több ütemben átépített, magasított, több különféle építményvonalból álló határzóna újradefiniálta Berlint. A keleti főváros számára a kihasított nyugati szekció megszűnt létezni. A metróvonalakat elvágták, az állomásokat és az utakat lezárták, a határon álló házak rossz irányba néző ablakait befalazták. Nyugat-Berlin még a térképekről is lemaradt.

A falat több mint egy évtizeddel az elkészültét követően Rem Koolhaas értelmezte először építészeti alkotásként. Koolhaas az Architectural Association hallgatójaként járt Berlinben, és lenyűgözte a nyitott társadalom jelképeként ismert Nyugat-Berlint körülzáró, halott sáv, illetve annak nagy műgonddal kitalált és elhelyezett, gyilkos elemei.

Az NDK számára a fal szükségszerű lépés volt, hiszen megépítéséig 3,5 millió polgára választotta az emigrációt. Nyugaton az önkényuralom értelmetlenségének szimbólumává vált. „Gorbacsov úr, döntse le ezt a falat!" – Ronald Reagan 1987-es berlini beszédének mondata, amelyet az elnök tanácsadói javaslata ellenére hagyott a beszédben, két év múlva vált csak igazán jelentőssé. Bár Gorbacsovnak kevesebb köze volt a fal leomlásához, mint néhány elanyátlanodott NDK-bürokratának, az 1989. november 9-ét követő események eufóriája végül a két Németország egymásra találásához vezettek. De ez már, ahogy mondani szokás, egy másik történet.

Kovács Dániel
 

Az Ost-Berlin. Die halbe Hauptstadt című kiállítás 2019. november 9-ig látogatható a berlini Ephraim-Palais-ban (10178 Berlin, Poststraße 16). A cikk elkészítésében nagy segítséget nyújtott Arnt Cobbers Abgerissen! Verschwundene Bauwerke in Berlin (Jaron Verlag, Berlin, 2015) című könyve is.