Kerámiahomlokzat Szentendrén, a Görög utcában

Két évvel ezelőtti örvendezésem korainak bizonyult. A Görög utca felőli, kerámia-lapos homlokfal továbbra is nagyon szép, környezete azonban pont olyan trehány, mint a megnyitókor volt. Ugyanis visszazüllött a bal oldal is, hámlik, omlik, romlik, a múzeum ereszcsatornájának hibája okozta beázás (a kerámiafal jobboldalán) immáron három éves. A homlokzat peremének változatlan trehánysága, kifejezetten város- és múzeumvezetői tompaságra valló állapota egyszerűen jelképszerű. Jelképszerű és botrányos. Amiképpen jelképszerű az is, ahogy a Kmetty Múzeum (Fő tér 21.) zárva tart. Mert nyitva tartásnak nem nevezhető, hogy csak naponta négy órán át, 10-től 14 óráig látogatható, hétfőn, kedden pedig eleve zárva.

Szentendre a múzeumok városa. A "Ferenczy Múzeum és kiállítóhelyei" - ez olvasható a MűvészetMalomban vásárolt belépőn - valódi, igényes múzeumi sokaságot jelent, a közelmúlt magyar festészetének legjavát adó művészeket mutat be. Vajda Lajos, Ámos Imre, Kmetty János, Barcsay Jenő emlékmúzeumai, az állandó Czóbel Béla kiállítás (nem azonos a hó végén bezáró, grandiózus tárlattal, amely a MűvészetMalomban látható), plussz a Szentendrei Képtár, a Ferenczy Múzeum - elismerésre méltó mutatványok, még ha némelyük látogathatósága igencsak korlátozott is. Ráadásul a Ferenczy Múzeum és a MűvészetMalom mostanában újult meg, igen szépen. Mindez nyilván óriási fenntartói teher a város vállán. Mégis szóvá teszem, mert méltatlannak tartom azt a Görög utcai, megalázó helyzetet, amely a Kovács Margit Kerámiagyűjtemény kiváló díszfalát létrehozása óta övezi. 

Kovács Margit szentendrei múzeumának megújult épületéről és az azt bemutató cikkről engedtessék meg néhány dicsérő és kevésbé dicsérő szó. Először is, a híres-nevezetes (és tényleg szép) kerámia-homlokzat nem a bejáratot, hanem a kijárati ajtót keretezi. Így, a távozása után már nem túl forgolódós múzeumlátogató nem is igen pillantja meg. Kár pedig, mert a kerámia-lapok valóban utalnak Kovács Margitra, ráadásul ízlésesen, távolról, ám korántsem finnyáskodó távolságtartással. Jó előképei, reklámjai (lehetnének) a gyűjteménynek, ha, ugye, a bejáratot öveznék. Részint ezért, részint más okokból, a múzeum bejárási irányának megfordítása erősen megfontolandó. A mai bejárat (a Görög utca mellékutcájából) az udvarra nyílik és sem pénztárhelyiséggel, sem ruhatárral, sem mellékhelyiségekkel nem szolgál. Az a portásfülke ugyanis, amelyből a jegyeket adják, pénztárnak teljességgel alkalmatlan. A pénztárosnő minden egyes látogatóhoz külön kilép a helyiségből, átveszi a pénzt, visszalép a jegyért és a visszajáróért, majd ismét kilép, és hozza a jegyet. A jegyárusításnak ezt a módját nonszensznek tartom, nem beszélve arról, hogy ilyen körülmények között múzeumtérképet vagy rövid katalógust sem vásárolhatunk. A kiállítási helyiségek szépek, eszköztelenül igényesek, világosak, jól fűtöttek (kivéve a pincét, de erről később). A művek taglalását szándékosan mellőzöm – mindazonáltal, szerintem akad néhány remekmű… A megvilágítás és a feliratozás elsőrangú, akárcsak a hosszabb magyarázó szövegek és elhelyezésük. A szintbéli eltolások érdekessé teszik, de nem zilálják szét a tereket, még a padlástéri enteriőr is szerencsésen esik félre, ízléses módon, zárójelben mutatva meg Kovács Margit magánszféráját. A kiállítás mélypontja egybeesik a szintbeli mélyponttal: a valamikori pince szintjén elhelyezkedő alacsony, boltíves terem ugyanis jéghideg: egyrészt a fűtőtestek szigeteléssel felérő takarása miatt, másrészt, mert az utcára nyíló szellőző ablak szabadon leffegő lamellákkal engedi be a mínusz öt fokos hideget. Se takarás, se rögzítés, se légtechnika, semmi: hogy minderről hogyan feledkezhetett meg a tervező, a kivitelező, az átvételért felelős megrendelő és az üzemeltető, egyszerűen nem értem. A kiállítás második szakasza hasonlóan igényes, mint a nagyobbik, első. Nagyon tetszett a „tapogató terem”, amelynek létrejötte a mostani felújítók érdeme. Elvileg a vakoknak rendezték be a legismertebb Kovács Margit szobrok kicsinyített, de eredeti anyagból készített másolataival, ám, a készséges teremőr elmondása szerint, a gyerekcsoportok a szoba leghálásabb közönsége. A kijáratnál ott várnak minket a mellékhelyiségek, az egész felújítás ürügyei, amelyek egyébként a múzeumokban többnyire a bejáratnál találhatók. Itt, a mostani kijáratnál, lenne bőven hely a jegypénztárnak, valamint a múzeumi emléktárgyak, könyvek árusítására. Amiről viszont láthatólag végképp megfeledkezett a tervező, az a ruhatár; sem elől, sem hátul nem tudjuk elhelyezni sem a csomagunkat, sem a kabátunkat, ernyőnket és kalapunkat. Ebben a rövid áttekintésben eredetileg nem tértem ki arra, hogy szó sincs akadálymentesített liftkapcsolatról: két lépcsőfok meghágása szükséges, hogy a szikáran kortársi megjelenéséhez képest jelentéktelen funkciójú lift-folyosóhoz jussunk. Eredetileg nem tartottam fontosnak arról sem írni, hogy a kiváló kerámia-homlokzat (a kijárati:-) szomszéd épületekhez való csatlakozásai egyszerűen fájnak; hogy romos homlokzati falak közé szorítva tengődik a szépség, amely romos falak közül az egyik magáé a múzeumé, amelynek hungarocellel eldugaszolt pinceablaka ott nyomorodik a kerámiafaltól nyolc méterre. De a "létező épület adottságaiból kell kiindulni" tartalmú hozzászólás választ követelt, úgyhogy íme.

azért vegyük már észre, egy meglévő épület adottságaiból kellett kiindulni ...

kicsit késői PoMo a hangvétele, de én nagyon kedvelem ezt az építészeti világot!

örömmel látom, hogy a válság megtépázta a fekete gyászkeretet is. Még fél év válság, és az is elmúlik majd...talán