Kitekintés a bozótosból

Dömötör Tamás tájépítészete időtálló - érdeklődése viszont csapongó és sokoldalú, élete élményekkel teli, és a művészet szeretetében gazdag. Veiszer Alinda laudációja az Év Tálépítésze díjon.

Mit ültessünk kerítés gyanánt a ház elé? – Hangzott el a sorsokat meghatározó szülői kérdés Balatonbogláron, valamikor a nyolcvanas években. Sövényt! – vágta volna rá az ország fiatal lakosságának 95-100 százaléka, és hallgatta volna tovább Madonna aktuális slágerét. Nem így Dömötör Tamás. Aki azonnal megvásárolta a 'Kertünk, házunk, otthonunk' sorozat ide vonatkozó részét, és hagyta magát lenyűgözni a sövények sokfélesége által. Akkor még senki nem sejtette, hogy pár évtizeddel később a kerítés építés szárba szökken.

Legalábbis is a sövények elhelyezkedése az egyik legfontosabb alkotásánál, a Balatonboglári Árpádházi Szent Erzsébet parknál is lényeges kérdés volt.
A park nemcsak tájépítészeti kihívást jelentett, de számtalan emléket is felidézett, lévén Dömötör Tamás ide valósi.. Annak idején csak az járt erre, aki le akarta vágni az utat a művház és a főtér között. Kísérteties hely lehetett a temetővel, az összetört sírokkal, és a mindent elfedő bozótossal. Ezért évtizedekkel később a park rekonstrukciója bozótirtó táborokkal kezdődött. És látá a nép, hogy a Balatont látni jó, és igény mutatkozott a tájépítészeti munkára.

7 évig tartott. 7 hosszú esztendőn át.

Az emlékek csak tolakodtak, a park izgalmas bozótosában el-nem-csókolt csókokról, és a keserű szájízt megédesítő cseresznyéről, amihez a pap kertjében lehetett hozzájutni, nem teljesen legálisan.

Meg hát a fiatalságról. A legendás kaposvári színház balatonboglári játszóhelyén látott előadásokról, különösen az ötvenszer megtekintett Übü királyról. A díszletezésről és a plakátolásról. A színjátszásról, és az annak nyomán kialakult versszeretetről. És két óriási szerelemről. Szűcs mesterségről és néptáncról.

A felmenők között is voltak szűcsök, de nem ezért érdekes a történet, hanem mert a szőrökből előállított kalapoknak rajongója is akadt, az iskola igazgatónőjének személyében. A fiatal Tomi jókat beszélgetett vele hagyományról, kézművességről, mígnem a beszélgetés végére előkerült a majdani feleség is, aki pont az igazgatónő egyik lánya volt.

És persze, hogy a táncparketten találtak egymásra. Ahogy Döme mondja, a tánc a vízszintes vágyak függőleges leképezése. Így az eleinte leginkább a legényesekért rajongó srác a párostánc felé fordult, mára pedig tangózni kezdett. Ebben a táncban ugyanis nem irányít senki senkit. Két szuverén egyéniség keresi a közös nevezőt.

És hogy mindez hogyan kapcsolódik a tájépítészethez?

Az alkotó tevékenységek megtanították az örökség tiszteletére, az alaposságra törekvésre, és az alázatra.

A Mátyás tér rekonstrukciójánál például megjelent ez a hármas egység. Az alaposságra jellemző, hogy külföldi minták alapján a helyi közösséget is bevonták a tervezésbe. A tervek tisztelték a tér örökségét, a hársfa sort. És alázatosak voltak, hiszen kiszolgálni igyekeztek az ott lakók életét és ízlését. A terv vagány, a roma kultúrához köthető színvilággal hódította volna meg a helyieket, nem a tervezőn múlt, hogy végül mégsem lettek annyira harsányak azok a színek.

Látszólag ellentmondás, hogy mekkora a szakadék Dömötör Tamás élete első és második fele között, az időhöz való viszony szempontjából. Míg a tánc, a színház, a pillanat és az azonnali döntések művészete, a tájépítészet alapja a lehető legnagyobb időintervallumban való gondolkodás. Egy tér a létrehozástól számított 15 év múlva éri el azt a fázisát, amiért és amilyenre megtervezték. Hiszen a fű nő, a sövény dúsabb lesz. (A Mátyás téren például kardinális kérdés volt, visszaszoknak–e a térre helyi rosszéletűek, de eltűntek a mindent takaró bokrok, megváltozott a tér funkciója is.)

A legnagyobb hozzáadott értéket a minisztériumi pozícióhoz csatolja. Ha kidobják az ablakon, bemegy egy ajtón. Kitartó és állhatatos. Eléri, hogy a települések rendszerben gondolkodjanak a zöld területeikről. Hogy megtanuljanak gazdálkodni velük, ne csak uniós pénzleszívásként tekintsenek az ültetendő fákra és bokrokra. Biztos vagyok benne, hogy az élete harmadik harmadában az idővel már nem is foglalkozik. A magok, amelyeket elültet, évtizedek múlva kelnek ki.

Ez jó zárszó is lehetne, de muszáj még elmondanom, hogy ha a néptánc, a színjátszás, a versek szeretete és a szűcs mesterség nem tenné őt elég színessé, van még egy lába. Esszenciális alkotásnak tartja az arculat- és logótervezést is. Érdekesség például, hogy a kiállításunknak helyet adó FUGA névpályázatát is ő nyerte meg, ezért hívják így az intézményt. A fuga az épület olyan része, amely kapcsolatot teremt a téglák, burkolatok között. Összeköti és hálózatba, rendszerbe szervezi azokat. Nem ő a lényeges, de meghatározza az épület karakterét. Elősegíti, hogy a téglák jobban érvényesüljenek. Ez talán jó jellemzése Döme közösségi tevékenységének vagy a közigazgatási munkájának.

Ez megint jó zárszó lenne, de van még valami, ami fontos. Találkozásunkkor irsai olivért ittunk. Én kiöntöttem egy pohárral, mire feltöröltem, ő hozott még egyet. Viccből szagolgatni kezdtem, és elárultam, soha nem érzem benne az aromákat. Ő is szagolgatni kezdett. Elárulta, hogy borász barátai vannak, borvidékfejlesztésből írta a diploma munkáját.  Szagolgattunk bőszen, amikor kiderült, hogy szuperérzékeny. A szagokra. Szóval kedves bárki, aki éppen most mellette ülsz, ha használtál parfümöt, kérlek ülj odébb, különben rosszul lesz.

Ez volt a zárszóm. Köszönöm a figyelmet.

Veiszer Alinda