Kompozit élmény

Hősies műanyag, optimista desinerek a Composites On Tour 2 kiállításon a Centrális Galériában.

Az érdekes elemeket sem nélkülözi a Centrális Galériában megnyílt vándorkiállítás, amely a kompozit anyagoknak csinál propagandát. A Composites On Tour 2 című tárlat a Design Flanders és a Leuveni Katolikus Egyetem által kiírt nemzetközi pályázat pályamunkáiból nyújt válogatást. A kiállítás katalógusában a szervezők burkolt kínaizással indítanak: azt állítják, hogy az alacsony bérekkel operáló országok nyomásával szemben gazdaságunk (Európáé? A civilizált világé? Flandriáé? Belgiumé?) a kreativitás és az innováció által tud talpon maradni. Ehhez képest a megnyitón feltűnően nagy létszámú kínai delegáció vett részt – ennyit erről. Meg aztán Kína kreativitás és innováció tekintetében is ledózerolja a világ többi részét, ha az nem képes érdemben megújulni. Márpedig a kiállítás nem erről tanúskodik.

Leginkább Szép Új Világ-típusú optimista lózungokkal hozakodik elő: a kompozit anyagok nagyon könnyűek, nagyon erősek, nagyon merevek, nagyon jók, pont. A design nagyon szép, nagyon jó, pont. A kettő együtt már egészen fantasztikus, pont.

Közelebbről megnézve a dolgot, legtöbbször kilóg a lóláb. A neves milánói szalonokat járva szembeötlő volt, hogy például a magazinokban nyálcsorgatósra fotózott lámpák élőben mennyivel gagyibbak (de élőben is ugyanolyan drágák). A kompozit-kiállításon szénszálas biciklivázból kapunk több ízelítőt, és csak ámulunk, hogy milyen elképesztően könnyűek – és mennyire rondák. A kiérlelt formájú, filigrán acélcsövekből hegesztett/forrasztott vázak mára gyakorlatilag teljesen eltűntek a gyártásból, de alumíniumból és szénszálból készült utódaik esztétikailag folyamatosan alulmúlják őket (tisztelet a kivételnek). Egy könnyű acélváz pedig éppen elég könnyű volt, a súlycsökkentés tehát nem kielégítő érv. De tessék megnézni a totalcar.hu idevágó cikkét: az űrkorszak az autóknak sem tett jót.

A kiállítás katalógusában szerepel egy magyar kerékpárváz (Mark Seljan terve), ami futárbicikli volna, de úgy, hogy szakít a futárkultúrában kialakult ideállal (puritán felszereltségű országúti vagy pályaváz acélból), és szecessziós formavilágú, exkluzív megjelenésű áramvonal-költeményt rak a helyére. A dolog nagyjából ott bukik meg, hogy a rendes futárbicikli viszonylag olcsó, nem lopásra ingerlő és jól állnak neki a városi hétköznapok külsérelmi nyomai. A nyers, macsó szögletességet sem lehet kihagyni, mert a laza emberek alá az kell, meg aztán a szép bicikli pont a kerekek ívének és a váz szögleteinek egységétől olyan szép. És persze a hagyomány: a klasszikus kerékpárversenyek szelleme, amatőr hősökkel, alkoholalapú doppinggal, ugye.

A fenti esetben testet öltő öncélú tervezés példája Jaka Verbic d light elemlámpája is – az egyik vége henger, a másik négyzetes hasáb, de ennek semmi értelme. A Maglite-bunkók formai erejétől messze lemaradva stilizálgat. Bertjan Pot és Marcel Wanders Carbon Chair nevű széke könnyű is, merev is, fekete is, retró is, de közelről valahogy koszosnak tűnik, és olyan érzése van az embernek, hogy bele fog akadni a nadrágja, ha ráül. Damian O’Sullivan szénszálas szemtapaszát viccnek gondolnánk, de nem elég szellemes.

Egy fokkal szellemesebb a Weyers-Borms páros Quercus esővíztárolója, egy fatörzs élethű üvegszálkompozit másolata, ezt viszont a benne megtestesülő cinizmus rántja le a mélybe. A vízgyűjtőnyílása meg túl kicsi, esőcsatorna alatt pedig hülyén venné ki magát. Maxim Szyf exkluzív bőröndje ócska műanyag hamisítvány asszociációit kelti, pedig vélhetően ezt szeretné a legkevésbé. A jelenség mindenesetre emblematikusnak tűnik. Frans Hegge kompozit-anyagokból illetve szendvics-szerkezetekből tervezett könnyen összeszerelhető rendszert katasztrófa-sújtotta területek szálláshelyeihez. Ez a terv a fentiektől eltérően az anyagból indul ki, tehát nem öncélú formálást követ, és ez a javára írandó. A szerkezet kézi erővel mozgatható, néhány évig használható – hogy a néhány év után mi lesz a sorsa a high-tech műanyagpaneleknek, arra igen pesszimista becsléseink vannak.

A szemétkérdésre ad ugyanakkor bíztató választ a kiállítás egyik szemléltető eszköze, ami ottjártunkkor még beüzemelés alatt állt: ezzel a berendezéssel a látogatók lenszövet erősítésű, biológiailag lebomló műanyagelemeket állíthatnak elő, ami vitán felül rokonszenves téma, sajnos ennyiben ki is merült a bemutatása. A didaktikai eszközök színvonala nem egyenletes, de a méhsejt-szendvicslap elképesztő merevsége elég tanulságos, különösen alkotóelemei hajlékonyságának fényében. Ugyanígy a kompozitok tulajdonságait szemléltető kockaülőkéken és a karbonszál-bumerángokon is el lehet merengeni egy darabig.

Filmen nagyon meggyőzőnek tűnik a Sébastien Dubois által tervezett műláb, amivel a felvételeken látható végtaghiányos emberek teljesen természetesnek látszó mozgásra képesek. Dirk Meylaerts pamuting-erősítésű epoxi anyagú székei talán a legszórakoztatóbb tárgyai a kiállításnak, a két dimenzióba préselt színes textilek lenyűgöző látványt eredményeznek (a székek lábait most ne firtassuk, nem sikerültek jól). A kiállítás értékéből elég sokat levon a propaganda-cél jelenléte, egy okos, kritikus összeállítás természetesen jobb lett volna. Nem baj, így legalább a cikkíróknak is van min csámcsogniuk.

Török Tamás

 

---