Kontinuitás az osztrák építészetben (Folytonos-e az avantgarde gondolat?)

A kontinuitást az osztrák építészetben valószínűleg sokféleképpen lehet értelmezni. Az én megközelítésem a szokásostól eltért, olyan szempontból, hogy visszafelé haladtam az időben. Megnéztem, hogy ma mit csinálnak a fiatalok (30-40 éves generáció) és megkerestem, hol vannak ennek az építészetnek a gyökerei. Vajon a folyamat folytonos volt-e, vagy megszakadt valahol?

Az előadás keretében nem törekszem a teljességre. Az időből, általam fontosnak tartott építészeket ragadtam ki. Gondolataik az építészettörténet fontos részei. A kortársakról pedig majd a jövő dönti el mennyire érték az, amit csinálnak.
- Elsősorban Adolf Loosról beszélek kiragadva kora három meghatározó alakja közül (Otto Wagner, Josef Hofman), majd
- Ludwig Wittgensteinről, aki tulajdonképpen filozófus volt .

Ők az építészeti avantgarde kezdetét jelentik.

- Átugorva a II. világháborút az 50-es évek közepétől alkotó városépítészről, Roland Rainerről mondok néhány gondolatot.
- Ezután a ma 50 éves generációt mutatom be, koncentrálva a vorarlbergi építészekre, majd
- a fiatalok következnek, a 30-40 évesek.

Az előadás célja, hogy rámutasson az avantgarde gondolat kifinomulásának, gazdagodásának folyamatára.

Bécs belvárosát járva érzékelhető, hogy például Budapesttel összevetve jóval puritánabb. Az osztrák klasszicizmus meghatározó mennyiségű épületet hagyott az utókorra. Adolf Loos egy ilyen városban szívta magába az építészetet. Loos külön utat járt az építészetben és az építészetről alkotott gondolataiban egyaránt.

Adolf Loos számára -pályája kezdetétől- az építészet nem mint egy autoriter mű, hanem egy lényeges közeget jelentett, ahol a kor embere egy igazán modern életvitelt valósíthatott meg. Az embert állította munkájának középpontjába. A mindennapok viselkedési formái lényegültek át épületekké.

Loos egyértelműen hivatkozik a bécsi klasszicizmus biedermeier egyszerűségére, innen vezeti le gondolatait miszerint: a magánházaknak a külvilág számára rejtetten kell megmutatkozni, anonymnak, racionálisnak kell lennie, mint  a nagyvárosi életnek. Minden kivetülő személyes attitüd és díszítés nélkülinek. Az anyag és a forma a személyiség külső szigeteléseként működik.
Munkái jól mutatják elméletét. Sima kubust látunk, ahol a sarkok és az élek dominálnak, magasan elhelyezkedő fedetlen teraszokat, egymásba dobozolt különböző magasságú tereket.

Ludwig Wittgwenstein korának maghatározó filozófusa volt. Paul Engelmannal építette egyetlen épületét, ahol az a kivételes helyzet adódott, hogy filozófiájának térbeli megvalósulása jöhetett létre. Mérnök végzettségének is köszönhető az általa tervezett szerkezetek filigránsága, precizitása.

Az épületet Margarethe Stonboroughnak építették, aki Wittgenstein nővére volt. A család egyébként a szecesszió nagy támogatója volt.
Wittgensteint mint építészt valószínűleg elfelejtették volna, ha a véletlen folyamán az 50-es években nem fedezik fel újra az épületet.
Társa Paul Engelmann tanulója és munkatársa volt Adolf Loosnak. Loos és Wittgenstein szintén jól ismerték egymást, több alkalommal folytattak diskurzust az építészetről.

Az épület kívülről kísértetiesen hasonlít egy Loos villához. A belső, azonban teljesen más. A különböző minőségű terek eltérő magasságúak. Míg Loos a falakat majdnem mennyezetig beburkolja fával, drapériával vagy intenzív mintázatú kővel, addig a Wittgenstein ház puritán egyszerűséggel bír. Ez az egyszerűség szándékos, hátteret kíván teremteni a berendezés számára, a bútoroknak, a szobroknak, a képeknek. Az egyszerűen megfogalmazott térben a nyílászárók nyújtott aránya és vertikális irányú osztása még hangsúlyosabbá válik.

Loos a külsőt radikálisan megújította, Wittgenstein a belsőt fosztotta meg díszeitől, de egyikük sem szakított a tradicionális belső-külső fogalmával. Alaprajzi térszervezésük nem újult meg. A loosi egymásba dobozolt terek elrendezése nem lépi át a főfalas teherhordó rendszer adta lehetőséget.

A Corbusier fémjelezte modernek bevezették a szabad alaprajzot , mely a térelhatárolást és a teherhordó szerkezetet választotta szét egymástól. Térkoncepciójában azonban visszalépett- a vízszintes térelhatárolást egyszerűen elintézte a sík födémmel, és az egymás fölötti tereket így sorolta. Később ezt a hibát úgy akarták orvosolni, hogy lyukakat vágtak a födémbe.

A modernizmus a 60-70-es évek folyamán ellaposodott. Természetesen vannak kivételek. Ilyen például Roland Rainer a városépítész.

Korunk alkotója, a decentralizált városrészek kialakításával foglalkozott. A Corbusier féle városrendezésről sok mindent el lehet mondani, de azt nem, hogy emberközpontú.
Rainer számára a várostervezés mást jelent. Az ő gondolata a következő: egy város lényege mindenekelőtt nem homlokzatokból és épületekből származik, hanem az Élet számára létrehozott terekből. A város egy organizmus, ami fejleszti magát és ennek a fejlődésnek a lehetőségeit kell megadni. Megvalósult munkáiban ez az elmélet öltött testet.

Nála a közterek, a köztes terek, melyek a köztér és az épület között helyezkednek el, majd a privát zóna egymással összhangban állnak, arányuk emberi léptékű. Városrészei jól élhetőek, vannak találkozási lehetőségek, az emberek jól érzik itt magukat.
Roland Rainer tehát a tradicionális város külső-belső határvonalait kezdte el lebontani anélkül, hogy a terek arányaikat vesztették volna és zavaróan átlátszóvá, védtelenné váltak volna.
Rainer számára mindig is a koncepció volt a legfontosabb. A koncepciónak rendelt alá minden részletet. Az általa épített házak funkcionális, ökológiai és társadalmi összhangban és összefüggésben állnak. Szerinte csak a teljes gondolat képes a tényleges problémát megoldani.

Az 50-es generáció - kiragadott példa a vorarlbergi építrészek: Carlo Baumschlager & Dietmar Eberle, Wolfgang Ritsch, Helmut Dietrich, és még sorolhatnám.

A modernizmussal ellentétes áramlatok (posztmodern, dekonstruktivizmus) hatására új, eddig kibontatlan értékek kerültek napvilágra és épültek be a modernizmus eszköztárába. Gondolok itt az átlapolásra, a deformációra, a szelektív transzparenciára.

Korunkról elmondható, hogy újabb izmusokról, osztályokról nem beszélhetünk. Nem állapíthatóak meg egyértelműen lehatárolható jelenségek. A művekből eltűnt az állandó jelentés, a mű értelmezésénél feltételezhető a befogadó és a mű közötti hiperszenzibilitás, az az aktív viszony, mely a pillanat, a hely, a körülmények függvényében más és más jelentést hordoz.

Az említett építészekről elmondható, hogy munkájukban nagyon erős a gondolatiság. A tervezés folyamán a gondolatot fejtik ki, ami lehet egy ötlet, fogódzó a helyben, egy markáns anyag. A lényeg az, hogy áthassa az egész tervet. Ennek következménye, hogy az épületek többértelműséget nyernek. Egy-egy elem hozzáadása vagy elvétele jelentősen változtat az összképen.  

A 30-40-es korosztály

A két generáció között kb 10 év van. Sokan valószínűleg dolgoztak is a fent említett irodák valamelyikében. Az alapkiindulást innen lehet származtatni.
Jellemző rájuk az útkeresés - itt nem saját stílusuk keresésére gondolok - hanem térbeli struktúrák kipróbálására a forma és anyag újabb megjelenési formáinak keresésére, már megszokott anyagok új helyzetben való alkalmazására. Az alapgondolat továbbra is a legfontosabb. A koncepció nem egyszerűsíthető le banális hasonlatokra.

- asztalosműhely: alapkiindulás a sed tető, ezt a problematikát gondolják újra.

- diákszálló: Jó példa a hely ihlette alapkoncepcióra. Az épületet úgy hajlítja, hogy szinte nekifeszül a sziklának. A feszültség, ami ebből keletkezik, az domborítja ki az épület lényegét. Az épület szándékosan ellenpontozza a természetes hátteret, vállalja mesterséges mivoltát.

Marte Marte

- halotti kápolna: a napszakokban mindig más és más képet mutat, pedig csak egy egyszerű kubusról van szó. A funkció fennköltsége és a kubus érzékeny változásai tökéletes összhangban állnak.

Ez a generáció már nem választja külön az épület lényegét, a magját és a külső megjelenését. Ezek az épületek egy gondolatot bontanak ki, tovább nem redukálhatók. Egy ilyen épület lehet egy doboz, - amivel sokan ezt az építészeti irányt azonosítják, de lehet bármi más is, ha a helyzet, a funkció, a statika ezt eredményezi. A homlokzat az épület lényegét vetíti ki, és nem mint díszítés létezik.

Egy másik fontos kérdés az anyaghasználat. Az anyagok, vagy egyes előállítási kísérletek már a tervezés időszakában fontos szerepet játszanak, lehet, hogy éppen a legfontosabbat koncepciótól függően. Elképzelhető, hogy az építész az épület lényegét így kívánja érzékeltetni.
Többnyire egy vagy kétféle anyag használata sokkal jobban erősíti az épület alapgondolatát, szemben sokféle anyag egyidejű megjelenésével.

Érdekes kérdés az épületek öregedése. Milyen képe lesz 20-50-100 év múlva. Lehet, hogy adódik olyan szituáció mikor az építész szándékosan gyorsítja ezt a folyamatot. A nyers fa homlokzatok 10 év múlva feketék lesznek. Mindenképp érdekes dolog az épület életét belekomponálni a tervezésbe.

Vagy a színek kérdése. Egyre többen mernek színeket használni az épületekben, a színek kompozíciós elemmé válnak nem csupán díszítenek.
A színek és a fény játéka szintén még nem eléggé kiaknázott területet jelentenek a kor építészei számára.

Ezek a gondolatok a modernek téziseitől már messze vannak. Jóval cizelláltabbak.

Mit akarok ezekkel érzékeltetni? Az építészeti tervezés a XXI. század elején már nem osztható két részre. A belső és a külső megtervezésére. Egy épület van, egy gondolat, amit számos dolog finomít, természetesen a gondolatnak alárendelve. Itt már nincs homlokzattervezés, miszerint hol legyenek ablakok, kis díszecskék stb.
Ezek az építészek már messzebbre jutottak.

Van-e kontinuitás? Szerintem van. Az avantgarde mozgatórugója, az állandó megújulás, merésznek tűnő, új dolgok kipróbálása folyamatosan tettenérhető. Ehhez természetesen szükséges a befogadó közeg. Az osztrák építészeti kultúra ezt lehetővé teszi.

Győr, 2001. 03. 20.