Közösségi részvétel a városfejlesztésben - a Magdolna Negyed tanulságai

Alföldi György a Magdolna Negyed szociális városrehabilitációs program felettébb izgalmas, több éves tapasztalatait tárja elénk, felmutatva az első ilyen magyarországi városalakítási történetből leszűrhető, minden szereplő számára fontos tanulságokat.

„A tér és az egész negyed újjáépítésére vállalkozó ügynökségtől legalább hatan-heten vannak jelen: egy göndör hajú fiatalember vezeti a beszélgetést, egy szakállas, középkorú úr dolgozik a keze alá a táblán, egy harmadik az egészet videóra veszi, a többiek pedig kenetteljesen mosolyognak, van köztük egy csinos mérnöknő is" (Tábori 2009)

Bevezető
A városaink fejlesztése mindig is a közösség feladata volt, a cím nem erre a hivatalos, intézményes kapcsolatra utal, hanem arra a részvételi folyamatra, melyre napjainkban Magyarországon is erősődő igény mutatkozik. A településeken élő emberek, közösségek az intézményes formákon kívűl, azt meghaladó mélységben kívánnak résztvenni közvetlenül városuk életében, kiemelten például a fejlesztési kérdésekben.

A közvetlen közösségi részvétel az 1970-es évek óta van jelen, az európai, és a világ városfejlesztési gyakorlatában, az egyes országokban teljesen eltérő karakterrel és dinamikával, ugyanakkor alapvető kérdések merülnek fel a használat során. A legfontosabb talán, nem technikai jellegű hanem elvi, ki képviseli legitim módon a közösség értékeit, érdekeit egy várost érintő kérdésben? Az intézményes formákat az emberek miért nem érzik elegendőnek érdekeik megjelenítésére? De fordítva is fel kell tenni a kérdést: az egyes lokális, formális vagy informális lakossági csoportok, civil szervezetek nem torzítják-e a döntések „igazságosságát"? Azoknak, akik nem tudnak vagy nem képesek ilyen szerveződésben résztvenni, nem csorbulnak-e az érdekei egy civilek által túldominált helyzetben?

 

 

A világban a 21. században használják, de a 20. században az USA-ban alkalmazták először az 1960-as évektől törvényi előírások alapján a nagyobb környezetet érintő beruházások előtt a közösségi participáció eszközét (Creighton 2005). Az Európai Unió a 20. század vége felé kezdett egységes ajánlásokat megfogalmazni, az egyes tagállamokban már akkor közel 10 éve alkalmazott különféle módszerek alapján. A városokat érő globális társadalmi és környezeti változások tették szükségessé új eszközök alkalmazását a 21 század hajnalán (Couch C, Fraser C, Percy S. 2003), mert miközben a versenyképességükkel kell egyre jobban törődniük, nem engedhetik meg a társadalmi és környezeti konfliktusok kiéleződését.

A megállíthatatlannak látszó urbanizáció egyre gyorsabb ütemben vonzza a városokba a jobb élet reményében mind a magasan kvalifikált - a versenyszférában elhelyezkedni kívánó - munkaerőt és a néha írni-olvasni – az adott ország nyelvét – sem tudó alacsony státuszú embereket, így a városokban jelentős jelentős különbségek alakulnak ki az egyes társadalmi csoportok között (Tallon 2010). A konfliktusok megoldásából az államok egyre kevesebb szerepet tudnak felvállalni, a városoknak maguknak kell megoldást találni úgy, hogy közben velük szemben egyre komolyabbak az elvárások. Emellett egyre jelentősebb akciók során próbálják a városlakók érdekeiket közvetlenül érvényesíteni, a rájuk vonatkozó döntések nyitottságát elérni. A települések rájöttek, hogy csak akkor tudnak ennek a komplex igényrendszernek megfelelni, ha motorizálni tudják az ott élőket és kisebb-nagyobb szervezeteiket. Mindez persze csak akkor lehet sikeres, ha a hatékony üzemelés fenntartása, és a környezeti szempontból kiegyensúlyozott fejlesztés biztosítása mellett menedzselni tudják az egymással és az összvárosi érdekekkel vetélkedő lokális érdekek közötti vitát. A társadalmi együttműködés különböző formái ennek az érdekegyeztetésnek az eszközei.

A rendszerváltozás után ismerkedtünk meg hazánkban is a társadalmi részvétel különböző formáival, például a participációval, a lakossági bevonással, vagy a közösségi tervezéssel. Ezek különféle eszközeit a nemzetközi gyakorlatban is más és más esetben alkalmazzák. Hazánkban jelenleg az egyes településfejlesztési aktorokon múlik, mely eszközöket alkalmazzák és hogyan, mert ezeknek az új eszközöknek nincsenek hagyományaik, használhatóságukról nincs társadalmi megállapodás, és a jogszabályi környezet sincs hozzájuk igazítva.

A cikk egy Józsefvárosban zajló szociális városrehabilitációs programon belüli közterület megújítási projekt keretében alkalmazott lakossági bevonás példáját értelmezve próbál következtetéseket, tanulságokat levonni, és követendő lépéseket felmutatni.

 

 

Magdolna Negyed – Mátyás tér
A Mátyás tér körüli terület beépítése 1730 körül kezdődött és a 20. század legelején fejeződött be, kisebb-nagyobb foghíjakkal. A 20. század további időszakai sem hoztak jelentős fellendülést a negyednek, az 1990-es évekre Budapest legnagyobb összefüggő krízisterületévé vált kedvező elhelyezkedése ellenére, korábbi gazdasági szerepének leértékelődése és történeti-társadalmi fejlődésének negatív alakulása miatt. A megindult negatív társadalmi folyamatokat az épített környezet degradációja kísérte, és mindezek együttes hatására a negyed egyre inkább Budapest elszigetelődött területévé vált. A Mátyás tér a kezdetektől a negyed egyik központi tere, a 20. század elejétől a környéken letelepedő cigányság életének egyik fő szintere, pozitív kulturális öröksége ugyan a század végére jelentősen megkopott, de központi identitáshordozó szerepét máig őrzi.

A 2005-ben elfogadott józsefvárosi Kerületfejlesztési Stratégia1  jelölte ki a Magdolna negyed fejlesztési irányait, a kerület többi negyedével. Ekkor indult el és máig folyamatosan tart a Magdolna Negyed Program, mely a negyedben lakók társadalmi és fizikai életkörülményeinek kis lépésekben történő javítását tűzte ki célul. Ez az integrált szociális városrehabilitációs program több komponensből áll, a környezetalakítási akciók mellett kiemelt társadalomfejlesztési elemei is vannak: foglakoztatási, bűnmegelőzési, civil szervezeteket támogató programok. A negyed programjai közül az elsőt2, a fővárosi és a kerületi önkormányzat finanszírozta (Alföldi, Czeglédy, Horváth 2007), míg a jelenleg is futó második programot a Józsefvárosi Önkormányzat mellett a kormány és az Európai Unió finanszírozza.

A programelemek közül kiemelt jelentősége van a Mátyás térnek és a volt kesztyűgyárból kialakított, Közösségi Háznak. A tér zöld közterületének megújítása a program egyik szimbolikus eleme is egyben.

Közösségi bevonás
Amikor 2004-ben nekikezdtünk a programnak és a tér megúíjításának, Magyarországon még nem találtunk olyan példát, amelyet alapul tudtunk volna venni, a társadalmi bevonásnak (community involvment) (Tallon 2010) abban az időszakban még nem volt kialakult intézményi háttere. A Rév83 találta ki ezt a programot, ismerve európai regenerációs példákat. Érzékeltük a negyed megújításának igényét és az önkormányzat vágyát arra, hogy történjen valami a területtel, de mind az önkormányzaton belül, mind a környék lakói körében érezhető volt egyfajta ellenállás, szkepticizmus is. A Rév8, mint egy klasszikus regenerációs ügynökség (továbbiakban ügynökség), kezdte meg a munkát, és a közösségi bevonás kialakítását. Vizsgálva az egész eddigi folyamatot, az ügynökség helyzetét a gyenge, kétértelmű felhatalmazás határozta meg. A folyamatot ténylegesen az ügynökség munkájának dinamikája és elkötelezettsége határozta meg a legerősebben, ugyanakkor az egyértelmű és stabil felhatalmazás hiánya miatt, a gyors eredmények elmaradásakor, majd a konfliktusok kialakulásakor egyedül maradt, és a szereplők őket tették felelőssé a helyzetért.

 

 

Első lépésben a közösségi bevonás szereplőit és kitapintható érdekeiket igyekszem azonosítani.
Az egyik legfontosabb szereplői kör a helyiek, közöttük több csoportot is lehet azonosítani: a térre néző lakásokkal rendelkezőket (továbbiakban Mátyás tériek); a környéken élőket (továbbiakban környékbeliek); és a negyed területén élőket (továbbiakban: negyedbeliek). A negyed érdekes sajátossága az, hogy a Mátyás tériek csoportjában a magasabb társadalmi helyzetű lakók aránya erősebb, mint a negyed más területén. Őket érdekelte igazán a tér jövője, és többé-kevésbé meg tudták megfogalmazni a főbb problémákat: az egész nap a téren élő hajléktalanokat, a vándorló gyerek hordák társadalmi és fizikai erodáló hatását, a tér eltérő igények szerinti használhatóságának hiányát, a közbiztonság romló állapotát és természetesen a kutyások helyzetét. Javaslataik is ebben a konfliktusmezőben mozogtak: hajléktalanok, kutyások és a gyerekhordák kiszorítását, csendes funkciók telepítését és a tér bekerítését kérték. csoportjában a magasabb társadalmi helyzetű lakók aránya erősebb, mint a negyed más területén. Őket érdekelte igazán a tér jövője, és többé-kevésbé meg tudták megfogalmazni a főbb problémákat: az egész nap a téren élő hajléktalanokat, a vándorló gyerek

A környékbeliek társadalmi státusza nem tér el az egész negyedre jellemző státusztól. A csoportba tartozó embereknek komoly igénye van a térhasználatra, értékeik megegyeznek a Mátyás tériekkel, de javasalataik, több ponton eltértek, például nem zárták ki a hangosabb sportok számára hely kijelölését, és a nyilvános illemhely telepítését könnyen el tudták fogadni, a kialakult vitában nem foglaltak állást. A negyedbeliek kérdés feltevésében pedig nagyon hamar felvetődött, hogy miért pont a Mátyás tér kerül megint sorra, és nem a Teleki, vagy a Kálvária tér, és minden javaslatot úgy vitattak meg, hogy ez mennyire befolyásolja a nekik kedves más terek megújítási esélyeit.

A Mátyás tériek a megújítás tervezésekor bizakodóak voltak, de említettem már, hogy voltak azért jelentős számban olyanok, akik fölöslegesnek tartották a „pénzköltést", utalva itt az elmúlt 10 évben lezajlott felújítások gyors lepusztulására. Az átadás után nőtt a száma az ellenzőknek, hiszen a felújított tér használati ideje és forgalma nőtt, és jó időben közel 16-18 órás használatú lett. A felújítás második szakaszát pedig már sokan kifejezetten negatívan várták, mert kiderült, hogy csökkenni fog a téren a parkolók száma.

 

 

A másik fontos szereplői csoport a közösségi oldal (public, a választott képviselők és testületeik, a polgármesteri hivatal, önkormányzati intézmények - társaságok és hatóságok). Az európai és amerikai példákban a közösségi együttműködések legfontosabb motorja az önkormányzati oldal. Innovatív javaslatokkal, valamint megfogható döntésmegosztási felhatalmazással próbálják a felülről szervezett alulról jövő kezdeményezés paradoxonát feloldani. A Magdolna negyed és a Mátyás tér közösségi bevonási folyamatában a helyi önkormányzat végig kétkedő álláspontot képviselt, nagyon kevés képviselő támogatta folyamatosan és állandó erősséggel ezt a programot. Voltak képviselők, akik végig ellenezték, azt hangsúlyozva, hogy nem kellene a participációval foglalkozni, mert az drága és nem elég gyors, és így a meglévő forrásokat nem jól hasznosítjuk. Voltak ingadozó képviselők is, akik mindig csak az utolsó, a konkrét támogatási források megszerzésehez szükséges szavazáskor döntöttek a program mellett, különben lépten nyomon kétkedésüknek adtak hangot. A megújítás megkezdésénél a képviselői megosztottság kisebb volt, de például a tér gyalogos felületeinek növelésekor, amikor a Mátyás tériek egy része is tiltakozott, volt olyan képviselő, aki a program ellen ment.

Az önkormányzatot a magyar lakosság jelentős része, de még a szakemberek egy része is azonosítja a polgármesteri hivatallal, pedig az két teljesen külön szervezet. A negyed programjának alapja az integrált megközelítés, a tér megújítása kapcsán is ezt a megközelítést igyekeztünk követni. A magyar, de az európai hivatalok nagy része is ágazati (funkcionális) felépítésű, csak egymás mellett függetlenül folytatott tevékenységek zajlanak egy épületben. Néha csak véletlenül, illetve egyes nyitott, elkötelezett munkatársak miatt nem történtek ténylegesen egymásnak ellentmondó lépések. A hivatal egyik legkomolyabb dillemmája a közösségi bevonás ellenőrzése volt, mert nem tudták, hogy milyen mutatószámokkal lehet majd a munkát ellenőrizni. A hivatallal való intézményes kapcsolat így nagyrészt a bizalmatlanságra épült, amit a személyes munkakapcsolatok oldottak csak.

A tér megújítása kapcsán az egyik legerősebb intézményi kapcsolatnak a közelben álló iskolával kellett volna lennie, ezért már a folyamat elején megpróbáltuk kiépíteni az együttműködést, amely mostanára sajnos megfagyott, részben az itt is uralkodó ágazati szemléletnek, valamint a többször változó iskolaigazgatóknak köszönhetően. A közoldalhoz tartoznak még klasszikusan a hatóságok. Jelentős támogatást kaptunk a legtöbb hatóságtól. Nem próbáltak döntésbefolyásoló szereplővé előrelépni, ha kértük, együttműködtek saját szabályaiknak megfelelően.

A szakmai szereplők közül az MTA Földrajztudományi Kutatóintézetének munkatársai a kezdetektől a motorjai voltak a programnak, részt vettek az igények, ötletek felmérésében, a fejlesztési tervek lakossági kommunikációjában, és emellett a Greenkey’s4 program segítségével forrással is támogatták a felújítást, s nem utolsó sorban nemzetközi kitekintést tudtak biztosítani az ügynökség munkatársainak.

 

 

Másik szakmai partnerünk Dömötör Tamás volt, aki ismert a részvételi folyamatok iránti elkötelezettsége miatt, valamint a Budapesti Corvinus Egyetem oktatóival és tájépítész szakos hallgatói, akik részt vettek a tervezéseben és a kivitelezésben. Három alapvető dillemma merült fel ebben a viszonylatban, főleg az ügynökség építészei és a tájépítész tervezők között. Az egyik az általános beruházói – tervezői viszonyból származik, a források korlátossága miatt. A másik konfliktus abból származott, hogy az ügynökségnél dolgozó építészek nemcsak beruházóként dolgoztak be a programba, részt kívántak venni a tér alakításában is, és ez kompetenciavitákhoz vezetett5. A harmadik dilemma, témánk szempontjából alapvető, hogy a szakmai álláspontok átvitele, a lakók meggyőzése-e a feladata a közösségi bevonási folyamatnak, vagy a valódi döntési felelősség megosztása. A tájtervezők a meggyőzés, míg az ügynökség munkatársai a közös döntés hívei voltak, még akkor is, ha látszólag sérültek a szakmai szempontok, például amikor megkérdeztük, hogy milyen burkolata legyen a tér közepén a teresedésnek. A szakmai javaslat a kiselemes burkolat volt, míg a lakók az aszfalt burkolatot választották. Dömötör Tamás és kollégái nagyon sokat dolgoztak a lakókkal, mind a tervezési találkozókon, mind a kivitelezésben.

A programok alapvető elhatározása volt, hogy civil szervezetek települjenek le a negyedben, akik segítik a helyiek önszerveződését. A Mátyás tér megújításába is sikerült néhány civil szervezetet bevonni, a fenntartásba viszont nem, pedig lakók és civilek bevonása mindenképp szükséges lenne, hogy a tér értékeinek őrzése ne csak az önkormányzat feladata legyen. Ez a bevonás nem járt sikerrel, ennek több oka van: bizalomhiány, a szereplők együttműködési képtelensége.

A legnehezebb talán az ügynökség szerepét definiálni. A ferencvárosi városrehabilitációt, amely a rendszerváltás utáni időszak legfontosabb eredményeit mutatta fel, a helyi önkormányzatnál működő Beruházási Iroda, és a SEMIX városfejlesztési társaság közösen szervezte. A józsefvárosi rehabilitáció szervezeti hátterének kialakítására nem ez a modell került alkalmazásra. A Józsefvárosban valamennyi feladatot, a műszaki-építészeti tervezéstől, a beruházás lebonyolításán, a humán-szociális programok szervezésén, és a közösségépítésen keresztül, a lakossági bevonásig, az ügynökség kapta. Ez a feladatmegosztás látszólag tehát teljes jogkört adott, de az önkormányzattal megkötött feladatátadási szerződésben jelentősen korlátozásra került az ügynökség felhatalmazása. Az évek során ezután tovább szűkültek a döntési keretek, nem utolsó sorban a polgármesteri hivatal feladat féltékenysége miatt. A szerződések nem az önkormányzat és az ügynökség cselekvési egységét deklarálták, hanem az ügynökség különálló társaságként lett kezelve, és így kialakultak olyan helyzetek, amikor az önkormányzat nem az ügynökséggel egyeztetett megoldásokat ígért meg a lakóknak.

A lakosság viszont az ügynökségre egyértelműen az önkormányzati rendszer részeként tekintett, és a hivatal ténykedését, az önkormányzati társaságok lépéseit is legtöbbször rajta kérte számon. Az emberek kialakult bizalmatlansága alól az ügynökség sem tudott kibújni, kialakított kommunikációját, ami az igények megismerésére, a türelemre, és az emberséges ügyintézésre épült, gyengeségnek ítélték több esetben. A civilek is az önkormányzat részeként, forrást biztosító szervként és nem együttműködő partnerként tekintettek az ügynökségre. Így az ügynökség munkatársai helyenként jelentős belső identitásválságba kerültek, hiszen intézményes közösségi érdekeket képviseltek, de nem érezték magukat az önkormányzat részének, közelebb érezték magukhoz az emberek értékeit, ugyanakkor az emberek és főleg a civilek úgy tekintettek rájuk, mint a hatalom képviselőire.

 

 

Eredmények - konfliktusok
A megvalósítás részletes lépéseit jelen cikkben nem írom le (Alföldi, Horváth 2009), hanem a létrejövő eredményeket és a kialakult konfliktusokat vizsgálom a participáció megvalósulásán keresztül. Kétségtelenül a legfontosabb eredmény, hogy a megúíjítás első üteme megvalósult és az emberek használják a teret. De az eredményeket nézve több kérdést is fel kell tenni. A tér használatán, vagy a közterület kialakításán látszik-e a közös munka, a részvételi folyamat eredménye? Sikerült-e az ügynökségnek és az önkormányzatnak maga mellé állítania a helybelieket és a civil szervezeteket, a fenntartás felelősségét meg tudja-e osztani velük? Meg van-e az önkormányzatban a hajlandóság ehhez a munkamegosztáshoz, és a felek tudnak-e egymásnak intézményes vagy informális garanciákat nyújtani? Nehezen megválaszolható kérdések.

Az új funkcionális kialakítás elérte a célzott társadalmi csoportokat, első lépésben a gyerekes családok tértek vissza a parkba, valamint a 12-18 éves korosztály használja azt találkozó helynek. A hajléktalanok tiszteletben tartják, hogy a játszótér körüli területen nem tartózkodhatnak a padokon, és a kutyások is az új felületeket veszik már igénybe. Tapasztalatunk szerint nagyon fontos, hogy a tér központi része az éjszakai időszakra zárva van, és napközben - jelenleg közfoglalkoztatokkal - az önkormányzat őrzi a teret.

A szereplők között projektszerű együttműködés alakult ki, a tervezésben és a kivitelezésben nagyon sok ember mutatta meg, hogy képes és akar dolgozni a környezetéért. Két nagyon fontos momentumot ki kell emelnem a munkák közül. Az egyik az ún. ülődombok készítése volt, amikor 2006-ban két téli hétvégén az Erdélyi utcai iskola tornatermében, mintegy 50 fiatal, iskolások, egyetmisták, civilek vettek részt az újrahasznosított alapanyagokból előállított ún. ülődombok készítésében. Az egész folyamat egyik legszebb programja volt, emelett talán a növényültetést lehet még megemlíteni. 2007-ben két őszi hétvégén Dömötör Tamás vezetésével, helybeliek, iskolások, egyetemisták, akadémiai kutatók, politikusok, civil szervezetek aktivistái és az ügynökség munkatársai, a közbeszerzésen kiválasztott kivitelező segítő közreműködésével ültetett ki több ezer növényt. Itt lehetett megérezni az együttdolgozásban rejlő hatalmas erőt.

A hosszú távú valódi felelősségmegosztás elérése az igazi kihívás. Tapasztalataink és felméréseink szerint a lakók a fenntartás felelősségét még egyértelműen az intézményes önkormányzati oldalra helyezik, nem érzik, hogy komolyabban kellene az ott élő használókban tudatosulnia az eszközök és a növények megóvásának igénye. A civil szervezetek ötleteikkel, és rengeteg önkéntes munkával vesznek részt a munkában, de még nem alakult ki Magyarországon az Európában már több helyen folytatott gyakorlat, hogy szerződés keretében az önkormányzattól át tudnak venni munkát úgy, hogy nem csak az átvett forrásokra építik a teljes költségvetésüket. Ugyanakkor önkormányzati szempontból a civil szervezetek belső mobilitása, állandó változása nehezen követhetővé teszi a munka garanciális jellegét hosszú távon. Így ez az egyik legfontosabb teendő, a munkamegosztás kidolgozása és bevezetése.

Itt a cikk végén néhány alapvető konfliktust szeretnék megfogalmazni. Mind között a legfontosabb konfliktus a csodavárás. A összes szereplő, civilek, lakók, szakma és önkormányzat is, valamennyi problémájának gyors megoldását úgy várja a folyamattól, hogy közben saját igényeik maradéktalanul teljesüljenek. A csoda megérkezésének hiánya miatt a folymatot végig elégedetlenség kísérte. A modell kísérleti jellege és a felhatalmazás nem intézményes garanciákra épülése miatt az ügynökség az elején kevés szabályt tudott rögzíteni, és nem tudta pontosan megtárgyalni a felekkel, hogy ki milyen elvárásokkal vág neki a folyamatnak. Erősebb és a negyedre speciálisan kialakított kommunikációval jobb eredmény is elérhető lett volna.

A szabályok rögzítésének hiánya, a szerepek előzetes tisztázása, a döntések meghozatalának módja is több konfliktus forrása volt. A bevezetőben elemeztem, hogy Magyarországon nincs még hagyománya az együttműködésnek, hosszú idő kell a változáshoz. A választott testületek jelenleg élnek a döntési felelősséggel, de sokszor úgy érzik, hogy a közvetlen beleszólás a lakosság részéről szerepüket gyengíti. De ugyanakkor érzékelik, hiába akartak jól dönteni, az emberek ezt nem mindig értékelik. A szakemberek - építészek, tájtervezők szakmaiságukat megőrizve – nehezen találják a helyüket ebben a sokértékű világban. A szereplők száma és a döntési helyzetek egyértelművé tették, hogy a szakmai szavazat a döntési folyamatban csak az egyik lehet.

Összefoglaló
Egy józsefvárosi példán keresztül kívántam bemutatni a közösségi részvétel összetettségét, és helyzetét napjainkban. A példa rámutat a szereplők különböző helyzetére, értelmezésére, és elvárásaira. Átfogó javaslatokat a cikknek nem célja adni. A különféle szereplők közötti együttműködésnek csak az alapja a tanulás, a jobb és gyorsabb információ csere, mert ha a különféle szabályok nincsenek előre lefektetve, illetve a magyar jogi környezettel nincsenek összhangban, akkor alkalmazásuk csak a felek akaratán múlik. Az együttműködés különböző formáinak alkalmazása nem más, mint a fennálló képviseleti demokrácia adott keretek közé való, a közvetlen demokrácia eszközeinek helyi szabályrendszereken alapuló beemelése, felelősségmegosztás. Mindenkinek meg kell tanulnia az új szerepeket, annak érdekében, hogy a kialakuló és megőrzésre kerülő közterületek, városrészek, vagyis a társadalmi, gazdasági, épített és természeti környezet méltó legyen az országhoz, méltó legyen a szakma elvárásaihoz, és híven reprezentálja korunkat.

Végül egy amerikai szakértő (Creighton 2005) összefoglalásával zárom gondolataimat. „A participáció gyakorlása folyamatos kihívást jelent, hogyan lehet a demokrácia ideáljait lefordítani praktikus intézkedésekké, ugyanígy kihívás a közösségi részvétel elméletének lefordítása a mindennapos interakciók kemény valóságára."

Alföldi György DLA, egyetemi docens

A cikk megjelent a „Párbeszéd és együttműködés, Területfejlesztési Szabadegyetem 2006-2010" (szerkesztette: dr. Fábián Attila, Sopron, Nyugat-Magyarországi Egyetem, 2010) kötetben.

---

Bibliográfia

Alföldi Gy., Czeglédy Á., Horváth D.(2007): Egy ébredő városrész, részvételi típusú városmegújitás a Józsefvárosban, in: Egedy T. – Kondor A. Cs. (szerk): Városfejlődés és városrehabilitáció – Budapesti és lipcsei tapasztalatok – Magyar Földrajzi Társaság, Budapest, 110 p;

Alföldi Gy., Horváth D. (2009): Hogyan tovább? Egy részvételi folyamat  fenntarthatóságának kérdései - tapasztalatok Budapest - Józsefvárosból.: 4 éves a Magdolna Negyed Program.; Földrajzi Közlemények 133. évf.:(4) pp. 510-515;

Alföldi Gy. (2009): Mátyás tér, in: Szabó J, és Alföldi Gy, Fülöp J, Körner Zs, Locsmándi G, Rab J, Varga I.: Közterületi rehabilitáció városfejlesztési hatásai – A budapesti közterület-rehabilitációk funkcionális, városképi, gazdasági, és társadalmi hatásainak elemzése – kutatás, kézirat – BME Építészmérnöki Kar Urbanisztika Tsz., Budapest,

Couch C, Fraser C, Percy S.(2003): Urban regeneration in Europe, Blackwell, London;

Creighton L. J.(2005): The public partitipation handbook, Jossey-Bass, San Francisco;

Dömötör T.(2008), Mátyás király szerepzavarban — Egy közösségi részvételen alapuló szabadtér-tervezési modellkísérlet tapasztalatai, Építészfórum 2008, május 21.10:26, Budapest;

Jones P, Evans J. (2008): Urban regeneration in the UK, SAGE, London;

Tallon A. (2010): Urban regeneration in the UK, Routledge, London & New York;

Tábori Z. (2009): Magdolna negyed, Budapest, Osiris;

---

1 Józsefváros 15 éves fejlesztési stratégia, Rév8, felelős tervezők: Alföldi Gy, Sárkány Cs, ifj. Erdősi S, Horváth D,

2 Józsefváros, Magdolna Negyed Program I., Rév8 felelős tervezők: Alföldi Gy, Sárkány Cs, Molnár Gy, ifj. Erdősi S, Horváth D,

3 Rév8 Zrt, a fővárosi és józsefvárosi önkormányzat közös városfejlesztési társasága, 1997-től

4 A „GreenKeys" ,Európai Uniós kutatási támogatás, Interreg IIIB CADSES (Central Adriatic Danubian South-Eastern European Space) Program, Urban Green as a Key for Sustainable Cities projekt 8 európai ország 15 város, 20 szervezet együttműködése.