Lukovich Tamás: Lenyűgöző labirintus - az építészetelmélet világa

Lukovich Tamás várhatóan igen nagyhatású építészetelméleti kötetéhez Csontos János szavai vihetnek közelebb bennünket. Ajánlójában a könyveben tárgyalt problémák felütésével egy olyan írás váza tűnik ki, amely méltán tarthat számot a gyakorló építész, az elméleti szakember, de a laikus érdeklődő figyelmére is.

Igazán szerencsésnek mondhatja magát az a szakember, aki életében két opus magnumot is letehet az asztalra. Lukovich Tamásnak megadatott ez a kegy. A kortárs hazai urbanisztika egyik meghatározó alakja, bizonyos tekintetben megújító teoretikusa egy másik évezredben, annak is a legvégén a városépítészet posztmodern kori kihívásairól adta közre összefoglaló munkáját, amely ma már kötelező tananyag. Szembeszállva a kicsit bölcsészes, kicsit holisztikus megközelítéssel, összegezte és magyar viszonyokra fordította le mindazokat a tapasztalatokat, amelyeket elsősorban angolszász országokban – azon belül is kiemelten Ausztráliában, Sydney-ben, az Új-Dél-Wales-i Egyetemen – halmozott fel. Ebben a gyakorlatias tudományágban, amely nemcsak épített környezetünket, de életmódunkat is alapvetően befolyásolja, hirtelen, szinte egyik pillanatról a másikra megjelent szervező elvként a rend, ami csodák csodájára képes volt emberarcú, emberléptékű is lenni. Igaz, ehhez előzékenyen magába kellett fogadnia a rokon társadalomtudományok eredményeit, a szociológiától a pszichológián át a közgazdaságtanig. Bár nem lehet mondani, hogy a hatalomgyakorlók mindenben elfogadták volna a felkínált sorvezetőt, immár nem lehetett azt mondani, hogy nem létezik ilyen.

Közel húsz év múltán most egy másik nagy összefoglaló bravúrnak lehetünk tanúi. Lukovich Tamás – aki katedrát kapott a Szent István Egyetem Ybl Miklós építészeti karán – ezúttal az építészetet, pontosabban az építészetelméleteket vette górcső alá. Egy heterológia nyomában csalogat bennünket az építészetelmélet varázslatos világába, az ő szóhasználatával: ebbe a lenyűgöző labirintusba. Nem túl köldöknéző dolog egy félig műszaki tudománynak, félig művészetnek nevezett határterület elméleti hullámzását, a teória történetét megírni? Csupán első pillantásra az – ha belefog az ember az olvasásba, akkor már intellektuális kalandregény. Annyi mindent gondolt már az ember az évszázadok és évezredek során annyi mindenről – miért éppen az építészet volna kivétel? A humán gondolkodás olykor szélsőséges teljesítményeinél pedig semmi nincs izgalmasabb. Lukovich Tamás diszkrét fonalat ad a kezünkbe ebben a villódzó útvesztőben, hogy megpróbáljunk eltalálni saját magunkhoz.

Itt is a rend az, ami kiemel a káoszból, bozótvágó késével utat vágva a dzsungelben. Tisztázni kell, mi az, hogy elmélet; mi az, hogy építészet – és akkor már nem lehet túl nagy baj. S hogy nem lehetséges egyszer s mindenkorra tisztázni? Annyi baj legyen. Az építészetelmélet változó természete például konkrét alfejezet ebben a könyvben. Nem kerülhető meg az építészeti kritika éppúgy, mint a filozófia – különös tekintettel hat intellektuális epicentrumra: Bécsre, Frankfurtra, Weimar/Dessaura, Chicagóra, Párizsra és Los Angelesre. E felsorolásból is látszik, hogy (amint erre Lukovich külön fel is hívja a figyelmünket) ez a diszciplina még mindig erősen Nyugat-központú, jobbára az atlanti övezetre korlátozódik. De felbukkannak e szórakoztató tankönyvben olyan szempontok is, mint a politika, a kulturális gazdaság, az elidegenedés, a közösségi kommunikáció, a szimbólumok, sőt a humor. S mi sem természetesebb, hogy szerepet kap a szemiotika és szemantika, a divatos gendertudomány csakúgy, mint a környezeti kérdések.

A tarkabarka jelenségcsoportot párhuzamosan lehet és kell kronológiai és tipológiai dimenzióban vizsgálni. Az emberi igények közül pedig csupán az egyik az esztétikai szempont – a kognitív, a fiziológiai, a biztonsággal, az önmegvalósítással, a megbecsültséggel és hovatartozással kapcsolatos igények mellett. A kutatási módszerek számbavétele után muszáj egy vargabetűt tenni a tudományfilozófia felé is, mint ahogy tisztázni kell a tervező hozzáállását a közösségi kultúrákhoz, az emberekhez, a természethez, az épített környezethez, a tervezési folyamathoz és a technológiához. Nem haszontalan bepillantani a különféle karták, kiáltványok és ajánlások világába sem – elvégre a bürokrácia is a világunk organikus része.

A tematikai dimenzió taglalása során a szerző persze rögtön a legnagyobb és legrágósabb falatba, az esztétikába botlik. Ez sem vegytiszta esszé persze, hanem része a rend eszményének: a szubjektivizmus mellett megfogható objektív sajátosságai is vannak. Ilyen például a színek és a színezés, amiért alkalomadtán akár ölre is megyünk. Nem kerülhető meg a tér sokféle értelmezése, a promenológiába torkolló térszervezési „művészet" sem: itt észrevétlenül már vissza is csatoltunk az urbanisztikához.

Merthogy minden mindennel összefügg, még ha labirintusszerű útvonalakon, s olykor zsákutcákba torkollóan is törünk előre. Ezért nem nélkülözheti ez a módszeres összefoglalás a konkrét esettanulmányokat, mégpedig a lakás–otthon témakörében, a magasházak létjogosultságát firtatva, vagy éppen az építési és városrendezési szabályozás alternatíváit illetően. A lehetséges teljességre törekvő könyvet a nemzetközileg számon tartott építészetelméleti szakemberek névsora, a hivatkozott filozófusok katalógusa, a fogalmak és idegen kifejezések magyarázata, szakirodalmi lista, illetve név- és tárgymutató egészíti ki.

Voltaképpen irigylésre méltók azok az építészhallgatók, akik készen kapnak egy lehetséges szakmafilozófiát, ahonnan elrugaszkodhatnak a választott hivatás mindennapjaiban. Lukovich Tamáson kívül minden bizonnyal megvan ebben a maga része a mesterként tisztelt Jon Lang professzornak, Sandy Cuthbertnek, Hans Westerman professzor emeritusnak és néhai Elias Duek-Cohennek is. A rendszerezéshez felhalmozott tapasztalatok város-gombostűi is négy földrészen szóródnak: a szerző Sydney-ben, Los Angelesben, San Franciscóban, Bostonban, New Yorkban, Torontóban, Vancouverben, Londonban, Oxfordban, Edinburghben, Jeruzsálemben és Hongkongban alakíthatta az e kötetben kijegecesedett szemléletét. Amely persze nem nélkülözte a hazai inspirációkat sem: így például a Meggyesi Tamás és a nemrégiben elhunyt Vidor Ferenc professzor emeritusokét, Klein Rudolf professzorét, Gordos Tamás történészét, a közvetlen, Ybl-es kollégák közül pedig Klein Rudolfét, Csontos Györgyiét, Markó Balázsét vagy Kiss Gyuláét.

Lukovich Tamás tehát korántsem légüres térben alkotta meg bízvást mérföldkőnek nevezhető művét. Azt a könyvet, amely az építészet teoretikus kérdéseit is emberközpontúan tárgyalja, tehát a szó klasszikus értelmében humanista munka. Ebben a „tárlatvezetésben" szerinte őszinte kíváncsiságra, empátiára, leleményre, kitartásra, türelemre és némi jártasságra van szükség a társtudományok egész sorában: a környezet- és szociálpszichológiában, a szociológiában, a kulturális antropológiában, a filozófiában, a geográfiában, a történelemben, valamint a politikai gazdaságtanban is. Ez értelemszerűen már több mint egyfajta interdiszciplináris megközelítés; ez már maga a heterológia: egy olyan rendszeré, melyet eredetileg különböző – funkciójú, szerkezetű, értékrendű – eltérő eredetű dolgok alkotnak. A heterológiát persze nevezhetnénk szintézisnek is, ha nem félnénk annyira a hangzatos szavaktól. Egyébként is: miféle szintézis az, amely nemcsak olvasmányos, hanem szórakoztató is? Miközben korántsem fecseg: minden szava úgyszólván patikamérlegen ki van mérve. A labirintus ily módon legkevésbé sem a tévelygés jelképe: a szerző saját bevallása szerint inkább a „beavatási út" vagy az „üdvözülés útja" mitikus jelentésrétegére utal. Merthogy a labirintusok nem egyszerűen útvesztők: Lukovich Tamás úgy tartja, azért kanyarognak olyan rejtélyesen, hogy az ember elgondolkodva járjon-keljen a szimbolikus rejtvények között.

Mint ilyen, a könyv a diákság mellett egy szélesebb szakmai közönséget, sőt egy érdeklődő laikus értelmiségi réteget is jó eséllyel céloz meg. Inkább szemlélni, bemutatni és magyarázni igyekszik, semmint értékelni, pláne ítélkezni. Értéksemlegesség persze nem létezhet, de a részrehajlás elkerülésére való eltökélt szándék igen. Miközben a szerző tagadja a politikamentességet, s a politika oktrojálásának lehetőségét sem zárja ki építészeti eszközökkel, vagyis úgy tartja: minden birodalom igyekszik létrehozni a maga Rómáját.

A bevezető fejezet élén két – egymásnak részben ellentmondó – mottó áll. Az egyik a már említett Cuthbert professzortól, aki szerint „az építészek bámulatosan arrogáns emberek, mert azt tanulják, hogy mindent, az egész világot meg tudják tervezni"; míg a másik Scott Browntól: „Az építészeknek nem volna szabad várostervezéssel foglalkozniuk, mert túl sok mindent tesznek esztétikai okokból. Talán a papok lennének a legmegfelelőbb várostervezők, hiszen ők morális szempontból cselekszenek." A Terc Kiadó által megjelentetett igényes kötetet lapozgatva hol az arroganciaképzet, hol az illetéktelenség érzete kerekedik felül bennünk. Lukovich Tamás morális hozzáállásához aligha férhet egy szemernyi kétség, úgy hiszem, mégis akkor járunk mindannyian a legjobban, ha egyelőre nem kéri haladéktalan felvételét a papi rendbe.

Csontos János

(Elhangzott a FUGA Építészeti Központban, 2016. október 11-én)