Marafkó Bence: Metróarculatok Európa nagyvárosaiban és a kontinensen kívül 1.

Prága – Bécs – Róma – Párizs – Barcelona – Bilbao – London – New York és Budapest

Első rész  Prága - Bécs- Párizs

Városközpont – közlekedés – pályaudvar – metró
A 19. századi Európa hagyományos városszerkezetének centrumai hosszú időn keresztül a piac, a főutca, a főtér, a városháza, a banképületek és a katedrálisok voltak. Az iparosodás felgyorsulásával és a vasút megjelenésével azonban új központok alakultak ki, az áru- és utasszállítás központjai: a pályaudvarok, amelyek ezután minden európai nagyváros karakterét meghatározták. A századforduló képéhez szervesen hozzátartozik a hatalmas fesztávú váró- és fogadócsarnokkal rendelkező, gőzmozdonyoktól füstös, várakozó és nyüzsgő utasokkal teli pályaudvar.

Szinte mindegyik homlokzatán látható már messziről, mintegy a pályaudvar attribútumaként, a hatalmas óramű, jellegzetes számlapjával és mutatóival. Az óralapon kívül számos pályaudvaron megtalálhatók már az első tudatosan megtervezett és elhelyezett állomásfeliratok, a belső csarnokokban pedig az első legalapvetőbb információkat tartalmazó utastájékoztató táblák. De ha feliratok nem is találhatók, hát a peronokat jelző karakteres számok mindenképpen. Ez az esztétikailag kifinomult, funkcionálisan átgondolt pályaudvari építészet és kultúra a 20. század húszas-harmincas éveitől kezdve fokozatosan hanyatlani kezdett egyfelől a metropoliszokat fokozatosan ellepő bűnözés és szlömösödés miatt, ami a pályaudvarokat sem kímélte. Másfelől az egyéb közlekedési eszközök (mint az automobil, a repülőgép) tömeges használata, és egyáltalán, a tömegközlekedés megjelenése és eszközeinek terjeszkedése miatt. Később pedig, a II. világháborúban számtalan drámai esemény kapcsolódott a pályaudvarokhoz (hadianyagszállítás-elosztás majd bombázási célpont, és a legszörnyűbb: a deportálások), amelyek miatt évtizedekig nem törődtek igazán a pályaudvarok állapotával, újakat pedig nem építettek.

Így a pályaudvar hagyományosan központi, reprezentatív szerepe megszűnt, ami csak a belvárosi tömegközlekedési hálózattal (villamossal, autóbusszal és metróval) való kapcsolatában folytatódhatott és kaphatott új jelentőséget. Azonban mindez csak több évtizeddel a II. világháború után vált újra szemponttá, éspedig a 80-as évek végén.

A nyolcvanas évek végén, kilencvenes évek elején kerül nagyon komolyan átgondolás tárgyává az, hogyan lehet a kisebb közlekedési csomópontokat egy nagyobb hálózat részévé alakítani, hogyan lehet a közlekedési rendszerek találkozását (úthálózat–metróhálózat–vasúthálózat) megoldani oly módon, hogy új városmagok, centrumok alakuljanak ki ezeken a csomópontokon, és az egyes egységekből való átmenetek folyamatosak legyenek. Ekkoriban kezdődnek el Európában a sorozatos pályaudvar építések, amelyek rendszerint a meglévő metróhálózat kapcsolatára épülnek. Hiszen a vasút és a pályaudvar szerepét a belvárosba jutva a metró és a metróállomások veszik át, tehát a pályaudvart elhagyva a város legfontosabb zónái a metróállomások körül alakulnak ki.

A metró minden európai nagyváros legfontosabb tömegközlekedési eszköze. Jelentősége elsősorban a belvárosi tömegközlekedés hatékony lebonyolításában rejlik, amire valójában a metró a legalkalmasabb. Másfelől meghatározó szerepe van egy városkép kialakításában, hiszen a város szerves részét képezi, ha nem magát a várost jelenti, szimbolizálja (képzeljük csak el pl. Londont metró nélkül, vagy akárcsak elhanyagolt, jelentéktelen állomásokkal! Ugye, hogy lehetetlen?!).

A pályaudvar-építészet felvirágzásával párhuzamosan általános jelenség, hogy a helyi metrók önálló szerepre „törnek", már állomásaik felszíni megjelenésében is meghatározzák az adott városrész képét. Ezt kizárólag úgy képesek elérni, hogy markáns, önálló arculattal rendelkeznek, amit nemcsak befogad a város, hanem ami jelentős hatással is van a város egész megjelenésére, és amit az ott élők sajátjuknak tekintenek, az ott megforduló külföldiek pedig nem felejtenek el, sőt, ha lehet, még egyéb tárgyon is magukkal visznek (pl. körbevágott londoni metróembléma képeslapként). A metróarculatok magas színvonala, vizuálisan és technológiailag egyaránt tökéletes megjelenése és az adott régióra jellemző tipikus karaktere napjainkban természetes jelenség Európa fővárosaiban.

Prága
A prágai metró elemzésekor értelemszerűen felvetődik a budapesti és a bécsi metróval való összehasonlítása. Mindhárom város azonos földrajzi és kulturális régióhoz tartozik (Kelet-Közép-Európa), és mindhárom várost azonos történelmi előzmények kötik össze. Prága és Budapest pedig egyaránt a Szovjetunió által 45 évig megszállt kelet-európai országok közé tartozott. Így a két város metróhálózata is szovjet szakmai segítséggel épült fel, ugyanazokkal a szovjet mozgólépcsőkkel és metrókocsikkal felszerelve. Ennek ellenére külső és belső építészeti kiképzésük és utastájékoztató rendszerük jelentősen különbözik egymástól.

Prágában minden tekintetben magas színvonalú metrót adtak át, olyat, amely átgondolt, megtervezett arculata révén az elmúlt évtizedekben minden gond nélkül fejleszthető volt. Ebből a szempontból a bécsi metróhoz hasonlítható: felépítését és megjelenését tekintve európai színvonalú, tudatosan megtervezett, folyamatosan bővített vonalhálózatról és folyamatosan korszerűsített metróarculatról beszélhetünk.

Prága metróhálózata három vonalból áll. A legrégebbi, a C-vonal átadása 1974-ben történt, majd 1980-ban illetve 1984-ben bővítették tovább. A C-vonal után pár évvel, 1978-ban történt az A-vonal átadása, amit egészen 1990-ig bővítettek folyamatosan. A legkésőbbi vonalat, a B-vonalat 1985-ben helyezték üzembe. Meghosszabbított szakaszait (I., II. és III.) 1988-ban, 1990-ben és 1994-ben nyitották meg. A B-vonal legújabb, az eddigi metróvonalak közül a legkorszerűbb, úgynevezett IV. szakaszát 1998-ban adták át a nagyközönségnek.

Ez már napjaink legmodernebb metróhálózatai közé tartozik: felszín közeli állomásai az acél-üveg szerkezetű állomásépületnek köszönhetően felülvilágítottak, a felszín fölé emelkedő rövid szakasza pedig egy futurisztikus acél-üveg csőalagútban folytatódik.

Utastájékoztató rendszere

A város metró vonalhálózata tehát a budapestihez hasonlóan 3 vonalból áll, amelyek viszont nem találkoznak egy közös állomáson, hanem a város centrumában háromszög alakban metszik egymást. A metróállomások felszíni jelölése mindenütt egyértelműen megtörténik a metrólogó, az állomásnév és az aktuális vonal betűjelének megjelenítésével. A föld alatti utastájékoztatás, ugyancsak hasonlóan a budapestihez, a végállomások feltüntetésének szisztémájára épül. Azonban Prágában ez kiegészül a legfontosabbal, pont azzal, amitől ez a rendszer működni képes: az adott vonal összes állomásainak feltüntetésével. Az információs táblák tartalmazzák még az egyes állomásokhoz csatlakozó egyéb metróvonal betűjelét, színét.

És nagyon karakteres, tökéletesen eltalált arányú, két szárainál félig lekerekített nyilak jelzik az aktuális vonal útirányát és egyben a megfelelő peron elérhetőségét. A táblák négyzetes osztású hálórendszerre épülnek, így egymáshoz sorolt, önálló elemekből álló, de egy egységet képező jel- és felirati rendszer jön létre: kőformába foglalt, majd négyzetes mezőbe helyezett irányjelző nyíl, négyzetes mezőbe helyezett felirat, négyzetes mezőbe helyezett betűjele a metróvonalnak, majd újra irányjelző nyíl. Vagy: négyzetes arányrendszerből létrejövő (fekvő) téglalapalakú metróvonalábra, majd a már említett irányjelző nyíl. Nagyon jellemzőek még a nagyméretű, grafikailag egyértelműen megfogalmazott prágai metró vonalhálózati térképek.

Az információs táblákon a három metróvonal itt is a három alapszínnel van jelölve. A táblák kivilágítható rendszerűek, és színdinamikailag jól eltalált a sötét háttérre helyezett világos jel vagy felirat viszonya. A nyíl színe attól függően változik, hogy csatlakozó állomás illetve kijárat felé, avagy az adott vonal két ellentétes irányú peronja felé mutat. Ha a nyíl fehér, a befoglaló körforma fekete, a befoglaló négyzetes mező pedig valamelyik alapszínt tartal­mazza: kijárat illetve csatlakozó állomás felé mutat. Ha a nyíl fekete, a befoglaló körforma valamelyik alapszínnel kitöltött, a négyzetes mező pedig szintén fekete: a balra illetve jobbra található peronok felé mutat.

Vagyis:
–fehér (telítetlenség): kijutás vagy másik vonalra való átjutás,
–fekete (telítettség): az aktuális vonalra való bejutás iránya.

Bécs
A város tényleges metró vonalhálózata a többi európai városhoz képest meglehetősen fiatal: 1978-ban adták át első (és ekkor még befejezetlen) szakaszát. A metró „alapjai" azonban a 19. század legvégére nyúlnak vissza. 1898-ban nyílt meg ugyanis a szecesszió legnagyobb osztrák építésze, az Otto Wagner által tervezett ún. Stadtbahn (belvárosi vasút), mely teljes egészében gőzmozdonyokat működtető vasúthálózat volt. A mai metróvonalak erre a hálózatra épülnek, csak a felszín alatt elhelyezkedve (U4-es és U6-os vonal).

Otto Wagner Stadtbahnjának napjainkig fennmaradt részei 1893 és 1901 között épültek, és nemcsak teljes állomások, hidak, viaduktok, hanem az első vasúti kocsik is az õ tervei alapján készültek. Valójában õ volt az elsõ osztrák, városképet is meghatározó közlekedési arculat létrehozója: formatervezője és építésze egyaránt. A Stadtbahn virágkorának az első világháború vetett véget, és 1918-as bezárása után csak 1925-ben nyitották meg újra, immár nagy teljesítményű, villamosított városi vasúthálózatként, de még eredeti járműveivel. Nem sokkal később azonban a város már nem tudta kellő színvonalon üzemeltetni a Stadtbahnt és így a már meglévő villamoshálózat vált az első számú közlekedési eszközzé. Ezután már csak a Stadtbahn hanyatlásáról-elhanyagolásáról beszélhetünk: vonalának nagy része a második világháború alatt elpusztult, a megmaradt hálózat eredeti járművei pedig az 1960-as évekig még közlekedtek (a legutolsó darabokat 1981-ben vonták ki a forgalomból). De ekkorra már alapvetően másodlagos szerepet betöltő közlekedési eszközzé vált a Stadtbahn.

Az 1950-es években Bécs is a többi európai nagyvároshoz hasonlóan a megnövekedett autóforgalom miatt kialakult közlekedési problémákkal küszködött. A városi autóforgalom számára a város vezetői egyre több utat szándékoztak átadni, amelyben legfőbb akadályként a villamoshálózatot látták. Megoldásként Brüsszel és más német városok példáját látták követendőnek: nem szükséges metróhálózatot kialakítani, hanem a villamoshálózat egyes állomásait a föld alá kell helyezni a hozzá kapcsolódó alagútrendszerrel együtt. Így ez később még metrórendszerré alakítható. Az ilyen kialakítású „metróhálózatot" hivatalosan „U-Strab"-nak nevezték, magyarul: földalatti villamosvasútnak, Európa nagy részén azonban a legelterjedtebb a „Premetro", azaz „előmetró" elnevezés.

Megoldásként végül három előmetróvonal épült ki: az 1966-ban átadott ún. kettes vonal (Zweierlinie), az 1969-ben átadott gürteli előmetró és az 1979-ben megnyílt siebenhirteni gyorsvillamos. Ezek közül az első és az utóbbi szakaszt idővel teljes metróhálózattá alakították. A kettes vonal jelentősége abban állt, hogy közvetlenül biztosította a keresztirányú összeköttetést Bécs számos kerületével. A gürteli előmetró Bécs legforgalmasabb körútján, a Gürtelen halad végig, 4 villamosvonalat foglalva magába. Ez az egyetlen megmaradt előmetróvonala Bécsnek, amit nem alakítottak metróhálózattá. Az utasok között kevésbé népszerű ez a vonal hosszú, rosszul megvilágított folyosói és 60-as évekbeli csempeburkolata miatt. A metróhálózattal csatlakozó állomásai felújításra szorulnak, holott ezen a vonalon található Bécs első, 1959-ben megnyílt villamosalagútja, az építészetileg is jelentős Südtiroler Platz-i állomás. A siebenhirteni gyorsvillamos – csatlakozó állomásait kivéve – nem tartalmaz föld alatti szakaszokat, csak felszínieket, sőt, egy 800 m-es szakaszon felszín fölé emelkedő pályán halad. A környék lakótelepei számára tervezett nagy kapacitású gyorsvillamos hálózati rendszert később metróhálózattá alakították át. Építészeti koncepcióját Johann Georg Gsteu alakította ki, egyszerűségre és olcsóságra törekedve. Gsteu meghatározott formájúra hajlított alumíniumlemezeket használt fel épületeihez. Ennek folytán egészen különleges konstrukciójú állomásépületek születtek meg ebből a nagyon puritán anyagból, és az egykori Stadtbahnhoz hasonló, egyedi karakterű, korszerű építészetet hozott létre.

Mivel az egyre növekvő város közlekedési problémáit az előmetróvonalak sem tudták megoldani, egy tényleges metró vonalhálózat kiépítése már elengedhetetlen volt. A konstrukciós munkák 1969-ben kezdődtek. Az első megépítendő szakasz három vonalból állt: az U1-es, U2-es és U4-es vonalból. A második szakasz az U3-as és U6-os vonalból állt. Az első metrószerelvény üzembe helyezése egy rövid szakaszon (az U4-es vonalán) csak 1976-ban történt, az első teljesen kész metróalagút-rendszer megnyitása (az U1-es és U2-es vonalán) pedig csak 1978-ban történt. Az első metrószakasz véglegesen 1981-ben készült el. A második szakasz két vonala 1989-re illetve 1994-re fejeződött be, azonban mindkettőt tovább bővítették. Az U6-os bővítése 1996-ban fejeződött be és jelenleg a metróhálózat leghosszabb vonala, az U3-as elágazásainak megnyitása pedig 1998-ban illetve 2000-ben volt.

A bécsi metróépítési program harmadik mozzanata idén, 2001-ben kezdődik, és újabb bővítéseket tartalmaz. Annak ellenére, hogy Bécs tényleges metróhálózata csak a hetvenes évek utolsó éveiben került átadásra (annak is csak egy része és nem befejezve), egy rendkívül szerteágazó, kitűnő rendszerű hálózatról beszélhetünk, amelyet még mindig nem tekintenek befejezettnek. Olyannyira nem, hogy az új vonalak kiépítését 2007-ig beütemezték, megnyitásukat pedig 2008 körülre tervezik. Metró, amely a várossal együtt pulzál és növekszik.

Utastájékoztató rendszere

A város metróhálózata hivatalosan hat, valójában csak öt metróvonalat tartalmaz, mivel az U5-ös vonalnak csak egy nagyon rövid szakasza épült ki. Ezen kívül még négy elõmetróvonal működik. A metróvonalak színkódjai a piroson kívül csak másodrendű színeket tartalmaznak: U1 – piros, U2 – ibolya vörös, U3 – narancs, U4 – zöld, U5 – türkizkék, U6 – okkersárga. Az állomások felszíni jelölése a metró logójának feltüntetésével történik. A bécsi metró logóját képező „U"-betű a metró elnevezésének (Untergrundbahn) jellé előléptetett kezdőbetűjéből származik. A logó egy kék körformába foglalt fehér „U"-betű: egyértelmű pozitív-negatív viszony (sötét alapra helyezett világos forma, avagy egyetlen fehér U-formájú kivágást tartalmazó sötét körforma), alak és háttér egymásba kapcsolódása („U"-betű „harap" az őt körülölelő körformába, avagy a körforma hatol a fehér betűbe), és finom íves-szögletes ellentét (a befoglaló körforma és a félkapszula alakú „U"-betű két derékszögben záródó szárának kontrasztja). A többi európai nagyváros metrólogójához képest (amik rendszerint az „M"-betűt és a piros színt tartalmazzák) üdítő változatosságot jelent a bécsi metró „U"-betűje és kék-fehér színkombinációja.

A felszíni utastájékoztatás az adott állomás nevének és az ott elérhető metróvonalak betűjelének, számának megjelenítésével folytatódik. Az állomásra levezető lépcsők feletti kivilágítható rendszerű információs tábla két sávra osztott. A felső sáv fekete, az alatta lévő nagyobb sáv fehér színű. A fekete sávban fehér négyzetes mezőbe foglalt fekete piktogramok találhatók a jegyvásárlási lehetőségekről, az ott található egyéb szolgáltatásokról és az állomáson elérhető más közlekedési eszközökről. Az alatta fekvő sávban fehér alapon fekete betűkkel az állomásfelirat található, melynek betűtípusa a már klasszikusnak mondható Helvetica bold. A felirat mellett sorakoznak az állomáson csatlakozó metróvonalak szám- és színkódjai. A bécsi metró szisztémája tehát az állomásnév és az ott elérhető metróvonalak betűjelének, számának és színkódjának feltüntetésére épül.

A földalatti utastájékoztatás folytatódik a különböző metróvonalak elérhetőségét jelző kivilágított táblákkal: egymás mellé helyezett, az adott metróvonalnak megfelelő színcsíkok, bennük fehérrel megjelenítve a vonal betűjele, száma és az irányjelző nyíl. A mélyállomásokon egymást követve, folyamatosan vannak elhelyezve a megfelelő peron felé vezető átjárók fölé az aktuális vonal színét, számát és az állomás nevét tartalmazó, továbbra is horizontális arányú táblák. A peronra kilépve ugyancsak folyamatosan ismétlődve van feltüntetve az állomásnév, a vonal színének megfelelő alapon, fehér betűkkel. A jól érzékelhető metróvonal-hálózati térképek pedig a mélyállomásokon és a metrókocsikban egyaránt megtalálhatók.

A mélyállomásról való feljutást jelző információs táblák neutrális fehér illetve fekete alapszínükkel különülnek el az adott vonalhoz tartozó színnel jelölt tábláktól. Fehér alapon a felfelé haladás közben elérhető egyéb vonalak szín- ill. számkódjai találhatóak, a fekete alapú táblán pedig fehér felirattal vannak feltüntetve a felszínen elérhető állomások, terek, utcák nevei, illetve a kijárat jelölése és egyéb piktogramok. A bécsi metró tájékoztató rendszere a következetes utasvezetésre épül. A rendszer komplettsége a feliratok helyes grafikai-színdinamikai megjelenítésén kívül az egységes fehér burkolatnak és az ahhoz szervesen illeszkedő ülőbútoroknak, szemetes ládáknak is köszönhető.

Párizs
A város metrórendszere egyben a kontinens negyedik legrégebbi metrója a londoni (1863), a Glasgow-i és a budapesti (mindkettő 1896-ból) földalattik után. Napjainkra pedig már a legsűrűbb hálózatot is magáénak mondhatja (összesen 14 vonalat és 2 mellékvonalat). Metróhálózatát eredetileg azért hozták létre, hogy a felszínen kiterjedt és a keskeny utakat lefoglaló rengeteg omnibuszvonalat felváltsa. Nyomvonalát ezek mentén, a föld alatt jelölték ki, néhány szakaszon pedig a felszín fölé emelkedő viaduktokon vezették át. A párizsi metró első vonala 1900. július 19-én nyílt meg, mint az akkor tervezett 6 vonalból álló hálózat első része. A mai metró egyes vonala jelenleg is ugyanez.

A metrót már kezdetektől üzemeltető RATP cég határozta meg mindig is a párizsi metró arculatát és vezetői döntöttek a hozzá kapcsolódó design megjelenéséről. A párizsi métropolitain első igazgatója, Adrien Bénard bízta meg Fulgence Bienvenue-t a metró szerkezetének megtervezésével, majd 1899-ben Hector Guimard-t, a „művész-építészt", az Art Nouveau kiemelkedő képviselőjét, hogy tervezzen és helyezzen el a városban olyan metróhoz kapcsolódó objektumokat (bejárat, korlát, kerítés, ülőpad, lámpaoszlop, feliratok), amelyek reprezentálják az akkori új művészetet. Ez abban az időben teljesen újszerű volt (Magyarországon sajnos még napjainkban is elképzelhetetlen). Guimard a feladatot oly nagyszerűen oldotta meg, hogy nemcsak Párizs, hanem a világ egyéb nagyvárosai számára is etalon értékű épített környezetet hozott létre. Ahogy Bécsnek Otto Wagner, úgy Párizsnak Hector Guimard volt meghatározó jelentőségű építésztervezője szecessziós állomásainak megjelenésével.

A megnyitást követő években a metróhálózatot folyamatosan bővítették, 1934-tõl kezdve a közeli külvárosok felé is meghosszabbították. De a rendszer alapelve továbbra is a városon belüli csomópontok összekötése maradt, így az évtizedek elmúltával egyre sürgetőbbé vált egy második földalatti vasúti rendszer létrehozása. Ez egy olyan expressz metróhálózat (RER) létrehozását jelentette 1962-tõl kezdve, amely lebonyolítja a város környékéről áramló utasforgalmat, összeköti a föld alatt a vasúti pályaudvarokat és így tehermentesíti a már meglévő metróhálózatot. Napjainkig összesen öt (A, B, C, D és E) RER metróvonalat építettek ki. Az 1990-es évek végén egy új metróvonal építése kezdődött, melyet METEOR-nak (a kelet-nyugati gyorsmetró kezdőbetűiből képzett mozaikszó) neveztek el, és 1998. október 15-ei felavatását követően 14-es vonalnak hívnak. Ez a legutóbbi, legkorszerűbb metróvonal az 1-es vonal és a RER hálózat A-vonalának tehermentesítését szolgálja a város központjában, két szakaszra ágazva szét. 2000 őszétől pedig folyamatban van további déli szakaszának meghosszabbítása is, melynek átadását 2005-re ütemezik. A 14-es vonal egyik különlegessége az az utasvédő peronzáró rendszer, mely a metrókocsik íves felületét követi, és csak akkor nyílik ki, ha a metrószerelvény már beérkezett a peronra.

A bővítési tervek a 14-es vonal még további meghosszabbításait tartalmazzák észak felé is, illetve összekapcsolását a 13-as vonallal, amik mind azt bizonyítják, hogy a metróhálózat megléte nem egy statikus, már befejezett állapotot jelent, hanem épp ellenkezőleg, a várossal együtt fejlődő rendszer folyamatos bővülését.

Utastájékoztató rendszere
A párizsi metróhálózat első utastájékoztató táblái szintén Hector Guimard nevéhez fűződnek. Minden általa tervezett lejárathoz csatlakozik a metróállomást jelző szecessziós „METROPOLITAIN" felirat. A későbbi állomáslejáratokhoz már egy sokkal erőteljesebb betűtípusból szedett felirat tartozik. A vörös alapon megjelenített fehér „METRO" felirat a párizsi metró következő karakteres, jel értékű szimbóluma, mely rendkívül könnyen kombinálható volt akármilyen más típusú, más korból származó metrólejárattal. A metró-jelzések harmadik vonulata az ötvenes évek végén jelent meg. Az ekkor tervezett metrójel radikálisan különbözik az előző kettőtől: egyetlen nagy méretű, sárga színű „M"-betű, mely egy fém körformába van helyezve. Ezek a metrójelek rövid idő alatt Párizsnak egyfajta tájékozódási pontjaivá váltak, és kizárólag modern, formailag egyszerű metrólejáratokkal kombinálódhattak. A metrólejáratokhoz minden esetben korabeli hálózati térképek is csatlakoznak.

A metró arculati alapelemei ekkoriban, az ötvenes évek végén kapták meg azt az egységes, végleges formájukat, amik alapvetően azóta sem változtak: a metrójel (logó) már említett körformájú kontúrba helyezett, lekerekített szárú „M"-betűje (ma már a kontúr is, a betűjel is kék színű), az adott vonal száma a megfelelő színkódjával ellátott körformába helyezve, az expressz metróhálózat RER feliratának szintén körkontúrba helyezett ikonja, és az aktuális RER vonal megfelelő színű körkontúrba helyezett betűjele. A földalatti utastájékoztatás szisztémája az adott vonal számának, színének és útirányának (végállomásának) feltüntetésére illetve a csatlakozások megjelenítésére épül. A mélyállomások építészeti kiképzésére nagyon jellemző a kerámiaburkolat és a szintén kerámialapokkal kirakott állomásfeliratok. Az óriásplakátok a peron melletti falrészen, kerámiaelemekből kialakított keretekben helyezkednek el.

A már említett 1998-ban átadott és Európa legkorszerűbb metrói közé tartozó METEOR-vonal építészetileg, műszakilag és utastájékoztatás szempontjából is példaértékű komplettségről, professzionalizmusról és teljes városképben való (hosszú távú!) gondolkodásról tanúskodik. A projekt építészei által megfogalmazott tervezői koncepció a következő volt:

az eszközök összehangoltságával lehetővé tenni az utazást: ez az elsődleges célja az utaztatásnak. 1993-tól arra törekedtek, hogy a teljes utastájékoztató rendszer összhangban legyen a vonal építészeti kialakításával. A tájékoztató rendszer különböző elemeit és szintjeit ésszerűsítették oly módon, hogy a már kialakított információk hosszúságát körülbelül 10%-kal csökkentették. Jean François Porchez, a „Le Monde" tipográfusának javaslatára pedig egy új betűtípus, a „Parisine" alkalmazását vezették be, amely az eddig használatos Helveticához valamelyest hasonló, de annál kevésbé hűvös, viszont sűrűbb és vastagabb betűképet ad.

A metró bejáratainak megjelölésére olyan újfajta oszloprendszert terveztek, mely képes együtt megjeleníteni az adott helyen elérhető összes közlekedési eszköz szimbólumát (metró, RER, busz). Ez a totemizáció, azaz az egyesítés és azonosítás. Nem különálló tárgyakat elhelyezni a városban, hanem totemizálni, vagyis egy objektumban egyesíteni és megjeleníteni a tájékozódást segítő jeleket. Megszüntetni az eddigi metróbejáratoknál alkalmazott metódust, az egyéb tartozékok, kiegészítések különálló csatlakoztatását, úgymint városi térkép, metróhálózati térkép stb. A Plan Créatif stúdió által tervezett metrójelző oszlop egy olyan ágasfára emlékeztető, 4,5 méteres öntöttvas rúd, mely zászlóként tartja a már messziről látható metrójelet, állomásfeliratot, közelebbről pedig leolvasható az elérhető vonal vagy vonalak száma. Az oszlop alján, szemmagasságban pedig mindez megismétlődik egy vertikális arányú kisebb táblán elhelyezve, és kiegészül a kerület térképével illetve a szükséges utazási információkkal.

Alapvető célja tehát a metróállomást jelző oszlopnak, hogy egyértelmű jelként felismerhető legyen a városban, és a közelében semmilyen más objektum ne legyen képes elvonni a figyelmet.

Fotók: Bán Dávid, Marafkó Bence, Pósa Viktor

Felhasznált irodalom:
Szentpéteri Márton: A pályaudvarok reneszánsza. Magyar Építőművészet, 1998/01.
Dr. Várszegi Gyula: A világ metrói. Idegenforgalmi propaganda és kiadó vállalat
Cree folyóirat 1994/04., 08. számai
Prágai metró ´85. Panorama Praha, 1985

Felhasznált honlapok:
http://www.metropla.net/eu/pra/praha.htm
http://mailbox.univie.ac.at/~prillih3/metro
http://www.paris.org/metro
http://www.metropla.net/eu/par/paris.htm
http://www.metropolitain.org