Mesterek Köszöntése: Meggyesi Tamás – Interjú és laudáció

"Nem olyan építész lettem, mint amit az emberek általában elképzelnek." A Mesterek Köszöntése elismeréssel idén dr. Meggyesi Tamást, a BME Urbanisztika Tanszékének egykori tanszékvezetőjét köszöntöttük. A díj alkalmából készített videóinterjúban Meggyesi Tamás többek között arról beszél, hogyan látja az urbanisztika helyzetét és milyen kiutat lát a jelen értékválságából.

A Média Építészeti Díja egyik legfontosabb elismerése a Mesterek Köszöntése. Majdnem a kezdetek óta, minden évben felköszöntünk egy olyan embert, akire oktatóként, alkotóként sokan felnéznek, akinek sokan tartoznak hálával a jó szóért, szakmai tudásért és segítségért. Az évek során Csete György, Dr. Bitó János, Bán Ferenc, Vonnák János, Mőcsényi Mihály, Borvendég Béla, Rimanóczy Jenő, Kévés György, Török Ferenc, Csomay Zsófia, Vámossy Ferenc, Winkler Barnabás és Cságoly Ferenc köszöntésére került sor. Idén az Ybl Miklós- és Széchenyi díjas dr. Meggyesi Tamást, professzor emeritust, a BME Építészmérnöki Kar Urbanisztika Tanszékének egyetemi tanárát, az MTA doktorát és a Széchenyi Művészeti Akadémia tagját részesítettük az elismerésben.

Schneller István építész-urbanista, Budapest volt főépítészének laudációja:

Az építészmérnök végzettségű urbanista Meggyesi Tamás szakmai életútját, tanítói szerepét még az út legfontosabb eseményeinek, alkotásainak puszta felsorolásával is igen hosszú idő lenne bemutatni és méltatni. Így szükségképpen egy sajátos nézőpontból, egy – időközben talán mesterré vált – tanítvány szemszögéből kísérlem megvilágítani sokunk mesterének jelentőségét.

Ahogy a száraz életrajzi adatokból is kiderül, több mint 50 éven át tanította építészmérnökök, tájépítészek és településmérnökök generációit. Így néhány ezer főre is tehetjük azok számát, akik valamikori közvetlen tanítványainak mondhatják magukat.   

Mit lehetett tanulni Meggyesi Tamástól? Ha röviden össze akarnám foglalni: egy átfogó, sok tekintetben rendszerezésre törekvő urbanisztikai szemléletet és egy kereső nyugtalanságot, amely nem elégedett meg a várostervezés szűkebb tudományos, szakmai területének megismerésével, hanem azokat az emberi szellem tágabb kutatási és alkotási területeihez próbálta kapcsolni.

A rendszerezésre való törekvés Tamás munkásságát végig kíséri, annak ellenére, hogy a korai kutatásaiban nagy szerepet játszó rendszerelmélet urbanisztikában való alkalmazását, gondolkodása későbbiekben meghaladta. Első személyes élményeim is – a 70-es évek elején – azokhoz a műegyetemi „R" klubban tartott előadásaihoz kötődnek, ahol a rendszerezés gondolatának segítségével, éppen az akkori rendszer rácsai közül való kitekintést próbálta ösztönözni.

E tágas szemléletmód miatt éreztem megtiszteltetésnek, hogy – mint megannyi hallgatónak – diplomatervem konzulense lett 1973-ban. Nyilván nagyon sokan mondhatják el ugyanezt, de abban a kivételes helyzetben lehetett részem, hogy útjaink szinte 10 évenként ezután is – újszerű találkozásokkal – keresztezték egymást. 

Következő találkozásunk már komolyabb szinten folytatódott, ugyanis 10 év múltán 1983 és 86 között a városi léptékben alkalmazható térelmélettel foglalkozó kandidátusi értekezésem témavezetője lett. A Városépítési tanszék korábban és még akkoriban is fojtogató légkörében a Tamással fojtatott beszélgetések szellemi felüdülést jelentettek. Elsajátíthattuk tőle a XX. század urbanisztikájának útjairól és tévútjairól kialakított kritikai alapállását.

Ekkoriban fordult érdeklődése a hazai tradicionális települési kultúrák felé. E munkái során alkotó módon alkalmazta Hamvas Béla „Öt géniusz" című munkájában a helyek egyedülálló szellemiségéről vallott tanítását. Szintén ehhez az időszakhoz kötődik az a számomra kiemelkedően emlékezetes tanulmánya, amelyben Christopher Alexander „Pattern Language" című munkáját ismerteti, s ezzel felhívja a figyelmet a posztmodern városépítészet időt álló szemléletmódjára.

Ismét 10 év elteltével 1993-ban, fővárosi főépítészként kértem fel az akkorra már tanszékvezető Meggyesi Tamást a budapesti általános rendezési terv szellemi mentorálására. Arra volt szükségünk ugyanis, hogy a sokszor szűklátókörű és egymással is ütköző szakterületeken felülemelkedő nézőpontot képviseljen. Tamás korábban már némi betekintéssel rendelkezett az államigazgatás rejtelmeibe, hiszen rövid ideig az akkoriban az építésügyért felelős minisztérium településrendezési főosztályát vezette.

10 év elteltével 2003-ban találkoztunk ismét, méghozzá közös álmunk, az önálló urbanisztikai képzés megindulásakor. Meggyesi Tamás egyik fő motorja volt az önálló, egyetemi szintű Településmérnök képzés szakalapításának és szakindításának. Ehhez kiváló alapul szolgált az a tény, hogy a BME Építészmérnöki Karán masszív akadályokba ütközött kezdeményezése az önálló urbanista ágazat létrehozására, amelyet a kar ellenállása miatt időközben Pécsett tudott részlegesen megvalósítani. 1992-ben a Pollack Mihály Műszaki Főiskolán az általa kidolgozott tanterv alapján megindult a főiskolai képzés. 2003-ban azonban a Szent István Egyetem Tájépítészeti Karán, valamint Pécsett és Győrben is először Magyarországon megindult az önálló urbanista képzés, s a Tájépítészeti Karon Tamás folyamatosan, nyugdíjba vonulásáig oktatott.

Ennek az időszaknak a legfontosabb termékei a „Városépítészeti Alaktan" és a „Külső tér" című művek. E művek jelzik, hogy érdeklődése idővel a térelméletek felé tolódott el.  A tér átélésének, megélésének súlypontba kerülését jelzi a „Promenadológia – a séta költészete az urbanisztikában" című székfoglaló előadás, amelyet a Széchenyi Irodalmi és Művészeti Akadémián tartott.

Ahogy a vázlatosan bemutatott életmű fordulatai is jelzik, Meggyesi munkássága a szakmai tudományos alapoktól, a tudást rendszerező szemléletmódon keresztül, a hely szellemiségének megrajzolásán át az átélés költői szemlélete irányában mozgott. Ezt a folyamatot logikusan követte az élet végső kérdései, a filozofikus megközelítés felé való fordulás.

„Számadás" című esszé kötete 2011-ben, valamint a „Napló" című – legbelsőbb olvasmányait feldolgozó – kötete 2017-ben már ennek a folyamatnak a jelző kövei.

A vele folytatott párbeszédek során is érzékelhetővé vált, hogy nemcsak a történeti települési táj identitás rétegei, ahogy ezt egyik írása címe érzékelteti, hanem saját identitásának mélyrétegei foglalkoztatják egyre inkább. Ezeket a meditációnak is felfogható írásokat adja tovább mostanában megjelent „A csend visszhangjai" címet viselő kötetében, amelynek címe egyértelmű utalás Thomas Merton XX. századi amerikai trappista szerzetes „A csend szava" című kötetében megjelent írásokkal való rokonságra. A szemlélődő imaéletet élő szerzetes óriási hatással volt korára, mert magány és világméretű közösség, kelet és nyugat párbeszédének lehetőségét is kereste. Tamás is ezen az úton válik egyre inkább – mások mellett – önmaga mesterévé. 

Az a megtiszteltetés ért, hogy legutóbbi találkozásaink egyikén, 70 éves születésnapomon ajándékba kaptam a kötetben megjelenő egyik írást az elengedésről. Szabadon idézve „Hallgatni, várni, elengedni. A külső és belső hallgatás, a csend szava, az ima csendje, várakozni vagy vágyakozni, boldogságra várni, kivárni nem elsietni, várni és engedni, engedni vagy akarni. Az életéhség elengedése, a nem-ragaszkodás ethosza, az akarat elengedése, a szenvedés megengedése, az érzelmek elengedése, a felejtés ethosza, önátadás."

Köszöntelek Tamás, mint annyiunk, közöttünk élő mesterét.

Schneller István

Meggyesi Tamással Winkler Márk és Hulesch Máté készítettek interjút a díj alkalmából.