Milánó, az olasz metropolisz

Olaszország, akárcsak Németország, szintén nem a kiemelkedően magas építkezéseiről híres. Róma sziluettjét négy évszázada a Szent Péter Bazilika kupolája uralja és ezt az új beépítések mindenképpen igyekeznek tiszteletben tartani - Milánó azonban teljesen más felé vette az irányt. Bán Dávid írása.

Olaszország lakói az évszázadok során számos alkalommal igyekeztek egyre látványosabban az ég felé törekedni - épült számos harangtorony, magas kupolájú bazilikák, vagy épp egymással rivalizáló épülettulajdonosok próbálták szomszédjaikat túllicitálva, a maguk gazdagságát fitogtató tornyokkal felkelteni a figyelmet a 13. századtól kezdve a toszkán San Gimignanóban. A modern Olaszország azonban kevésbé preferálja a felhőkarcolók építését. Természetesen számos város modernizálásában születtek nagyobb lakótelepek, épültek magasabb lakóházak, de klasszikus értelemben vett felhőkarcolók ritkán jelentek meg az ország városképeiben.

Köszönhető mindez a rendkívül gazdag építészeti örökség ápolásának és annak a törekvésnek, hogy a korábbi évszázadok építményei minél inkább használatban maradjanak. Emellett szerepet játszott az is, hogy az ország nagy része a földrengéseknek kitett, így számos helyen nem is tanácsos magas épületekben gondolkozni.  Mindezek ellenére Európa első „felhőkarcolója" a lombard Bresciában épült meg 1932-ben, az art deco stílusjegyeit hordozó és a chicagói iskolát előképnek tekintő Torrione INA, Marcello Piacentini munkája. A 15 emeletes, 57 méteres épület oly karakterisztikusra sikeredett, hogy mintájára több olasz város – így például Nápoly vagy Genova – hasonló tornyot épített. Ez utóbbi városban szintén Piacentini keze nyomát viseli az a 108 méteres torony, amely 1940-es megépülésétől egészen 1952-ig Európa legmagasabbja volt, majd a moszkvai riválisok leszorították a dobogóról.

A chicagói mintát elhagyó, már egyenes tornyokban gondolkodó új építési hullám kezdődött az 1950-es években, amely leginkább két nagyváros képét kezdte megváltoztatni: Nápolyét és a lombard fővárosét, Milánóét. Ez utóbbi város lett végül az egyetlen olyan olasz központ, ahol mára jelentős, egybefüggő, felhőkarcolók által meghatározott negyedeket találunk. A Rómával folyamatosan rivalizáló, az "Olaszország gazdasági fővárosa" címet egyértelműen viselő, a sokak szerint nem is igazán „olaszos hangulatú" Milánó történelmi központja köré hamar nem egy, és nem egy esetben igen meglepő modern épületet húzott fel. A második világháború után felélénkülő olasz gazdaság motorjának számító régió központja minden szempontból igyekezett kitűnni, sőt egyenesen kiválni a többi, főleg délebbi város közül. Az észak és a dél közötti szakadék egyre mélyebb lett, Milánó pedig még inkább a kontinens északabbi nagyvárosaihoz kívánt húzni. Rotterdamtól Milánóig egy gazdasági tengely (voltaképpen banánformának szokás említeni) alakult ki, amely egyfajta modern városkép ideát is kezdett magával hordozni.  

Milánó tehát mindenképpen a modern metropolisz szerepére törekedett Olaszországban, így itt hamar felismerték, hogy ennek egyik meghatározó eszköze a felhőkarcoló. Eleinte még néhány szóló toronyház épült meg, így elsőként, 1952-ben a Luigi Mattioni tervezte belvárosi Breda torony, a maga 30 emeletével. Majd 1958-ban adták át a modernizmus szép példájaként említhető, letisztult, végig függönyfalas kiképzésű, 124 méter magas, 32 emeletes Pirelli tornyot, Gió Ponti és Pier Luigi Nervi kiemelkedő művét, amely számos pozitív kritikát kapott. Hasan-Uddin Khan építésztörténész például a világ egyik legelegánsabb magasházaként magasztalta, de formája inspirálta a New York-i Pan Am Building (ma MetLife Building) kialakítását is, igaz, ez utóbbi már kétszer akkorára sikeredett.

Az 1960-as évek magasházépítési hulláma az 1970-1980-as években megtorpant, majd egy bő évtizeddel később indult meg újból és tart mind a mai napig. Több városban épült meg egy-egy toronyház: Genovában a kikötő mellett egy kisebb gazdasági központ alakult ki, Rómában pedig az EUR negyedben, távol a központtól – ahol a városképet mindig is a Szent Péter Bazilika 1626-ban épült 136 méteres kupolája kell, hogy uralja – létesült néhány újabb tömb. Összefüggő, a városképet meghatározó toronyházas negyed azonban csak Milánóban és Nápolyban alakult ki.

Milánóban jelenleg két nagyszabású ingatlanberuházás zajlik, amelyek lényegesen átrajzolják a város arculatát. Néhány megállónyira a belvárostól és csak pár lépésre a milánói főpályaudvartól helyezkedik el a Porta Nuova városrész. A negyed nevét adó „Új kapu" tipikus 19. század eleji neoklasszikus diadalív jellegű városkapu, egy a Milánó akkori határait körbevevő számos kapuból.  Az ezredfordulóra elhanyagolódott városnegyed rehabilitációjának tervét hivatalosan 2004-ben jelentették be azzal, hogy 10 évvel későbbre a városrész tejesen megújul és kapcsolódni fog az 1950-60-as években számos toronyházzal kiépült szomszédos közigazgatási negyedhez. 

A Porta Nuova fejlesztési terv 340.000 négyzetméter beépítést tervezett, amelyben irodák, kereskedelmi egységek, lakóépületek, kulturális célú épületek valósulnak meg, ezek pedig egy közparkot fognak közre. A negyed alacsony minőségű, főleg földszintes lakóházak szanálásával kezdődött, csupán néhány kiemelkedőbb, emeletes épületet hagytak meg, azokat felújították, nagy részükben elegáns éttermek és üzletek költöznek. Itt épült meg a Cesar Pelli tervezte, az antennájával együtt 231 méteres UniCredit torony, a városrész és egyben egész Milánó legújabb kori szimbóluma, amely a vezető olasz bank egyfajta presztízsberuházása is egyben. Antennája mindig alkalomhoz illő éjszakai kivilágítást kap színes LED-soraival, így a karácsonyi és egyéb ünnepi fények mellett, tragikus helyzetekben itt fejezik ki a más városok, nemzetek iránti szolidaritásukat a városlakók és a torony az adott ország nemzeti színeibe öltözik.

Szintén itt épült meg a már korábban bemutatott Bosco Verticale, azaz a függőleges erdő elnevezésű, kiskertekkel belakott és ezzel zöldülő 111 és 76 méter magas lakótorony-pár, Stefano Boeri tervezésében. A téli időszakban eleinte még kevésbé zöld képet mutatott, de a helyiek véleményét korábban erőteljesen megosztó épület lassan megtalálta a helyét a városban és szintén a negyed szimbólumává vált.

Pár kilométerrel a Porta Nuovától nyugatra, a történelmi belváros szomszédságában bezárt Fiera di Milano vásárváros 20 csarnokát 2007-ben kezdték lebontani, a területen található fák nagy részét a város többi parkjába telepítették át, majd CityLife névvel új lakó- és üzleti negyedet fejlesztésébe fogtak. A három felhőkarcoló által meghatározott területre az irodák és luxuslakások mellé egy kortárs művészeti múzeumot, számos kereskedelmi egységet is terveztek, mindezt pedig egy nagyszabású közpark foglalja keretbe. A rangos nemzetközi építészeti pályázat során kiválasztott három meghatározó építész némi késéssel kezdte meg a terület megújítását, így a 2015-ös milánói világkiállításra nem is minden tudott elkészülni.

Az expo nyitása előtt szinte pár nappal adták át a japán Arata Isozaki és az olasz Andrea Maffei tervezte 50 emeletes, 209 méteres irodaházat, a három torony legmagasabbikát, amibe az Allianz biztosítótársaság költözött. Várhatóan idén vágják át a szalagot Zaha Hadid 185 méteres, szintén irodákat magába fogadó, különleges, kicsavart formájú toronyházánál. Az amerikai  Daniel Libeskind által tervezett 175 méteres harmadik felhőkarcoló építése pedig jelentős késéssel kezdődött, így az Intesa Sanpaolo bankcsoportnak otthont nyújtó tornyot várhatóan két év múlva adják csak át. A terület beépítésénél kifejezett cél volt az, hogy legalább a felére zöldfelület kerüljön. A számos lakóépület is magába foglaló városrész a fenntarthatóságból, a 21. század elképzelt ideális városképéből, az élhetőségre és a környezeti hatásokra való nagyfokú odafigyelésből egyfajta mintát kíván nyújtani.

Bán Dávid