Minimális kényelmi állapot: AU Workshop

Az Architecture Uncomfortable Workshop (AUW) tagjai az építészeti alkotás folyamatában hisznek. Az eddig különböző - főleg fából készült - bútor, installáció, koncepció és kisebb épületek mellett a budapesti Alap kávézót és közösségi munkahelyet, valamint a miskolci Dűlő éttermet jegyző, AUW két tagjával, Ghyczy Dénes Emillel és Szederkényi Lukáccsal beszélgetett Bán Dávid. 

ÉF: Honnan jött a szokatlan névválasztás?

SzL: Már az egyetemen sokat beszélgettünk arról, hogy szeretnénk egy olyan irodát létrehozni, ami összeköt minket. Közben gondolkodtunk a saját munkáinkon is, amiket addig csináltunk és Dénes javasolta, hogy olyan nevet válasszunk, ami kifejezi a gondolatainkat, hogy találjunk egy olyan szót, ami a legjobban jellemez bennünket. Nekem erre beugrott a „kényelmetlen építészet" kifejezés, mert akkor is és most is próbálunk minél több fizikai munkával is részt venni az építkezésben. A „kényelmetlen" szó, részben a fizikai munkára utal, hogy annak van valami kényelmetlensége, ugyanakkor úgy gondoljuk, hogy az építészet ne csak az emberek kényelmének kiszolgálásáról szóljon. A túlzott elkényelmesedés nem egészséges, így ez a kifejezés erre is utal.

GDE: Van ebben a névben egyfajta tagadás is, egy kis lázadás. Az egyetem után mindenki dolgozott különböző helyeken, de közben valami szokatlan utat, építészeti pályát szerettünk volna elkezdeni, ezért került a névbe ez a fajta tagadás. Később igazolva is láttuk mindezt, hiszen a Pritzker díjas kínai Amateur Architecture Studio is egy ilyen analizáló nevet használ.

ÉF: A közös munkátok tehát az egyetemről ered?

GDE: Mind évfolyamtársak voltunk. Teljesen klasszikus módon, a BME Építészeti Karáról jövünk mind, abból a korszakból, amikor még osztatlan képzés volt. Sok pályázaton dolgoztunk együtt, ami jó lehetőség volt, hogy egy csapattá váljunk. 

ÉF: Már akkor úgy gondoltátok, hogy nem a szokványos módon indultok neki a pályának?

GDE: Amikor kezdtük az egyetemet, az építőipar prosperált, többen azt tervezgettük, hogy melyik irodákban, milyen nagy projekteket fogunk majd megvalósítani, de amikor végeztünk, bejött a krach. Minden bedőlt, de ez jó volt, mert mindent újra kellett gondolnunk.

SzL: Az is hozzátartozik, hogy nekünk nagyon speciális az esetünk ezzel az asztalosműhellyel, ahol fizikailag is elkezdhetünk dolgozni. Ezen a házon, amiben ülünk, itt próbáltunk ki mindent a betonozástól a famunkákig, mert amúgy az egyetemen túl sok gyakorlati oktatás nem volt. Amikor elkezdtünk saját magunk építeni, az így átélt fizikai munkából képesek voltunk leszűrni olyan dolgokat, amelyek visszahatnak a tervezésre is. Úgy történt, hogy félig-meddig megkaptunk egy asztalosműhelyt, amiben egy idős mesterrel, Kapy Józseffel dolgoztunk együtt, aki nagyon sokat segített nekünk. És akkor, azok a dolgok, amik addig a fejünkben voltak, legyenek akár kis tervek, meg tudtak valósulni.  Ha csak terveket készítettünk volna, azokat adott esetben publikálhatnánk, akkor szerintem még most sem tartanánk sehol, így azonban már konkrét tárgyak vannak a kezünkben, amiken keresztül az emberek sokkal jobban érzik, hogy miről van szó, vagy mit szeretnénk, azt, hogy egyáltalán létezünk.

GDE: Így komolyabban is vesznek minket, mintha csak látványterveket mutogatnánk.

SzL: Erre rá is próbáltunk játszani, hogy akár egy pici fizikai tárgynak is sokkal nagyobb ereje van, mint egy pályázati tervnek, ami esetleg akár eltűnik a semmiben. Egy tárgy létezik és jobban feltételezhető, hogy talán mögötte ott van valaki, aki szintén létezik. Azt tapasztaljuk, hogy ez így sokkal erősebb.

ÉF: Korábban is kötődtetek a fához, vagy csak az asztalosműhely miatt fordultatok ebbe az irányába?

SzL: Nagyon kötődik hozzánk a fa, de ez az asztalosműhely miatt alakult így.

GDE: Ha egy fémműhelyt örököltünk volna, akkor valószínűleg fémmel dolgoznánk. Most ugyan pont egy kis váltás jön, mert a műhely költözése miatt olyan bútorokat szeretnénk tervezni , ahol  nem tudjuk kihasználni az asztalosműhely lehetőségeit. Olyan anyagokra fókuszálunk, mint a rétegelt lemez, vagy a szivacsok, a megmunkáláshoz pedig hegesztünk, betonozunk, és ezeket fogjuk kombinálni. És ebből is klassz dolgok jöhetnek ki.

SzL: Mi úgy gondolkodunk, hogy van egy szituáció és építészként ebből kell kiindulni, nem pedig egy szituáció megteremtéséből. A mostani fizikai világban legegyszerűbb az adott lehetőségekből kiindulni, nem pedig több kört lefutni, hogy megteremtsük a feltételeket. Megnézzük, hogy ami ott van, abból mit lehet kihozni a saját gondolatainkon keresztül.

ÉF: Ez a műhelyetek és az irodátok is egyben?

SzL: Konkrétan most ez a konyha az irodánk. Noha mindig is szerettünk volna egy tényleges irodát, de nemrég az fogalmazódott meg bennünk, hogy itt az ideje lépni is ez ügyben. Most épp azon küzdünk, hogy legyőzzük azt, hogy mi nem asztalosok, vagy dizájnerek vagyunk, hanem építészek. Mindig azt hangsúlyozzuk, hogy ezek a tárgyak az építészeti gondolkodásunk bemutatásai, ebben a léptékben tudjuk megmutatni, mire vagyunk képesek, mert házakat még nem tudunk megépíteni. Fizikailag az legalább százszor több anyag és munka, mint egy asztalt összerakni. Viszont például egy asztalon keresztül be tudod mutatni, hogyan gondolkozol az agyagról, a térről, vagy az építészetről.

GDE: Ezeken keresztül mi is jól tanulhatunk, mert ha majd nagyobban tudunk tervezni, akkor is úgy fogunk gondolkozni, mintha majd nekünk is kellene az egészet fizikailag megépíteni.  Ez nyilván segíteni fog a kivitelezésben és a konkrét építés folyamatában is.

SzL: Amikor még a ránk jellemző szavakon gondolkoztunk, akkor még az is eszünkbe jutott, hogy „elég", mi az, amit elég belevinni az építészetbe, egy házba vagy egy tárgyba. Nem csak anyagilag vagy fizikailag értve, hogy mikor érünk el oda, amikor az ember emberként tud élni, hanem egy adott ponton már építészetileg is elég. Sokszor azt vettük észre, hogy az építészet rátelepszik az emberre, amikor már fölösleges „építészkedés" folyik.

ÉF: Milyen lenne számotokra az ideális megrendelő? Milyen munkákra vágynátok?

GDE: Biztos olyan, amiben lehet kísérletezni, nem szokványos anyagokat használni.

SzL: Nincs olyan, amit favorizálnánk. Egyértelmű, hogy most a kisléptékű munkák állnak közel hozzánk, de ez nem zárja ki, hogy ne létezne valami olyan nagy volumenű megbízás is, amiben lehetne jót csinálni.

GDE: A luxust sem zárnánk ki, ha lenne mód azt másként értelmezni.

SzL: Szerintem az építőipar már önmagában egyfajta luxus. Már csak ha a saját munkáinkat nézzük: akár a faanyagok, vagy a fémek hihetetlen pénzeket tudnak felemészteni.

ÉF: Eladható mindez?

SzL: Azért nagy részben még kísérletezés zajlik nálunk. Ha ráállnánk erre a dizájn asztalos vonalra, annak biztosan lehetne felfutása és piaca. De számunkra nagyobb vágyat jelent a házak tervezése.

GDE: Nem a meglévő bútorainkat keresik, hanem tervezésekre kérnek fel minket.

SzL: Újból pályázni fogunk a Velencei Biennáléra. Reméljük összejön, és akkor lesz majd egy nagy munka, amit végigvihetünk.

ÉF: Nemrég csináltátok meg az Alapot a Bajcsy Zsilinszky úton, jelentett-e ez a megbízás valamilyen ugródeszkát nektek?

GDE: Volt más ilyen nagyszabású munkánk is már, mi terveztük a Dűlő étterem belsejét is Miskolcon, de ott sajnos nem mi gyártottuk a bútorokat, hanem a megrendelő.

SzL: Azt gondoltuk, hogy mivel a megrendelő egy vasüzem tulajdonosa, így a bútorok nagy részét itt vasból képzeltük el, ez azonban eleinte nem tetszett neki.

GDE: Annyi vasat lát minden nap, hogy az éttermében már nem szeretett volna. De azután meggyőztük. Visszatérve azonban a kérdésedre, közvetlenül nem hozott munkát az Alap. Lehet, hogy közvetetten, kis léptékben igen, de nem hivatkozott senki erre.

SzL: Most a családon belül építünk egy családi házat, amit még az egyetemi tanárommal,  Roth Jánossal terveztünk. Ha az elkészül, nagyobb az esély az építészeti áttörésre.

ÉF: Nekem a fotók alapján úgy tűnik, hogy a munkáitok nagyon kapcsolódnak a környezethez, a tájhoz, a természethez.

GDE: Persze, mert nincs lámpánk és ott könnyebb fotózni (nevet).

SzL: Sokszor gondolják rólunk, hogy mi zöld építészek vagyunk, ami valahol igaz is, különben biztosan nem mondanák. Vannak olyanok, mint amikor például méhviaszt használunk a színezésnél, amivel akár vasat is le lehet kenni, az abból jön, hogy olyan óvodába, iskolába jártunk, ahol ezt használtuk és ez számunkra a természetes. Ha valamit festékkel kensz le, akkor rájössz, hogy korábban a bútornak illata volt, most meg szaga lett. Ha méhviaszt használsz, az nyugodtan rajta maradhat a kezeden, sőt még jót is tesz a bőrödnek, míg ha festesz, akkor ecsetet kell használni, amit aztán kidobsz, mert beszárad, aztán hígítóval kell kimosnod. Nem véletlen, hogy a méhviaszos kezeddel nyugodtan eszel, de a festékessel eszedbe sem jut. Ha használsz valamit, meg élsz benne, akkor rájössz, hogy mi az, ami közel áll hozzád. És mi ezt próbáljuk megmondani a megrendelőnek is.

GDE: Azt szoktuk mondani viccesen, hogyha egy bútort szállítunk, azt írjuk rá a menetlevélre, hogy tűzifa. Mert ha megunod, vagy tönkremegy, simán el lehet égetni. Nincs agyonlakkozva vagy festve, aminek mérgező a füstje, ebből rakhatsz egy jó kis tábortüzet (nevet).

SzL: Nem keletkezik szemét, amit nem tudsz hova tenni, hanem adott esetben elégeted, vagy elviszed a MÉH telepre.

GDE: Szerintem a zöld építészetnek kellene az alapnak lennie. Nem kellene úgy megkülönböztetni, mint a bio zöldséget. Inkább a másikat kellene dehonesztáló jelzővel illetni, hogy az az „ üvegházas paradicsom".

SzL: Ami alap, ami közel áll hozzád, azt kellene evidensnek, normálisnak tartani és az attól eltérőt jelölni, nem pedig fordítva, ahogy most van. Ezek az anyagok eleinte nem tudatosan kerülnek a kezünkbe, csak elkezdjük használni őket, de utána, amikor beszélnünk is kell róla, azt már tudatosan kell csinálni. Ezeknek az anyagoknak a különbözősége adja az izgalmát, hogy micsoda eltérés van fa és fa között. Teljesen más illata, érzete van egy tölgynek vagy egy kőrisnek. Ezeket a különbözőségeket átélve nagyon izgalmas ezekkel dolgozni. És teljesen más ugyan ez az ipari anyagoknál, az alumíniumnál vagy a műanyagnál. Persze ezek sem „negatív" anyagok, csak ezeknek is meg van a maguk helye és tulajdonsága.

ÉF: De nem zárnátok ki anyagokat?

SzL: Nem, csak azokat is meg kell érteni. Például, ha alumíniumot kezdesz használni, utána kell járni, hogy miként keletkezik, mi rakódik rá, milyen utat jár be és akkor tudsz vele elkezdeni tervezni. Attól izgalmas a tervezőnek, ha ezt így átéli és ennek is meg kell jelennie a munkában. Őszintén bele kell élni magadat az adott anyagba.

GDE: Múltkor is arról beszélgettünk, hogy valaki csinált valami nagyon zöld munkát, de közben mennyi sok elektromos áramot vagy vizet használt fel az előállításához. Így nem lehet nulla energiafelhasználásúnak hirdetni valamit.

SzL: Lehet, hogy az anyag használata során már valóban nulla energiát használ fel, de az előállításához esetleg iszonyat mennyiségű energia szükséges. Ha így van, akkor nem foglalkozunk az anyag múltjával, csak azzal, hogy miért jó neked a jövőben.