Misszionáriusok között egy távoli vadonban - Csernyus Lőrinc építész

A 2012-ben Ybl-díjas Csernyus Lőrinc építészt kérdeztük tervezési munkáiról, a Kós Károly Egyesülés működéséről, az ócsai építkezésekről, építészet és politika viszonyáról. Mindemellett az aktív közéleti szereplő a Waldorf-iskola elkötelezett oktatója, közösségfejlesztő, Marquezt, Hrabalt, és Arthur C. Clarke-ot olvasó, nagy rendszereket kutató, lassú életre - slow living - vágyó ember. Garai Péter és Pásztor Erika Katalina interjúja. 

Pásztor Erika Katalina: 25 éve vagy a pályán, termékeny életművel a hátad mögött. Sok házad megépült, amivel kevés építész dicsekedhet. Visszatekintve te milyennek látod a saját a munkáidat?

Csernyus Lőrinc: Leginkább huncutságoknak látom őket sokszor. Vidám épületeknek. Sokszor nincs is rendesen befejezve egy csomó épületem. Néha nincs elég türelmem, azt hiszem, az utolsó részletekig végigvinni.  Sokkal fontosabbak bizonyos dolgok egy házban nekem, mint hogy a legutolsó csomópontig eljussak. Ez lehet, hogy nem egy jó szempont egyébként, hogy pont egy építész mondja ezt el.  Egyfajta nagyvonalúság az jelen van a házaimban,, egy gesztusból, egy odavetett skiccből már nagyon látom, hogy mit szeretnék belőle, s ha az megvalósul, akkor azt mondom, hogy részemről rendben van a dolog. Akkor tudok eljutni elég messze a tervezés és a kivitelezés útján, ha erre megfelelő partner a megrendelő is, és nem kell állandóan harcolni, görcsölni a helyszínen. Nagyon sokan mindent bevetnek, sőt még át is verik a megrendelőt, hogy a végeredmény egy gyönyörű épület legyen. Én erre képtelen vagyok. A fontossági sorrend nálam más. Ha az alapkoncepció megvalósul, már elégedett vagyok. Ha jó a térarány, és látom, hogy a ház nagyjából rendben van, akkor már megnyertem az ütközetet és megérte, hogy ne rossz szájízzel váljak el az építtetőtől. Ha a megrendelő megfelelő partner, akkor sokáig el lehet jutni a közös munkában. Nem vagyok egy teoretikus alkat, soha nem is voltam; ösztönlény vagyok, így élem meg egész életemet. nem véletlen, hogy a Marquez-, és Hrabal-könyveket szeretem. Valószínűleg ezek tetten érhetők a munkáimban is. Nagyon fontos számomra az általános műveltség, ami alatt nem a passzív tudást, hanem az eleganciára épülő műveltséget értem. Nem polcszerűen kell a tudást raktározni, hanem azt a kellő időben és a kellő helyen fel kell tudni használni.

EF: Hogyan működtök most szervezetileg?

Cs. L.: Az 1990-ben létrejött Triskell Építésziroda egyik alapítója, tulajdonosa, ügyvezetője vagyok. Turi Attilával és Siklósi Józseffel közösen hoztuk létre a céget – utóbbi három éve önállóan dolgozik, azóta Horváth Zoltánnal, egy régóta nálunk dolgozó építésszel továbbra is hárman vezetjük az irodát, és vannak alkalmazottaink is. Velünk egy helyen működik a MAKONA Kft. is, Imre legidősebb fia, Benjámin viszi tovább a céget. Zsigmond Laciék - a Kvadrum Építész Kft. is ugyanitt, a Kecske utcai irodában dolgozik. De itt dolgozik a Vándorépítész, Paralell, Doparum és a Pond iroda is. Összesen hét iroda található működik egy helyen..

EF: Mi ez az állandó mosoly az arcodon? A világ történései most egyre kevesebb okot adnak a jókedvre. Hogyan viseled ezeket?

Cs. L.: Túl kell lépni a munka hiányán és a mindennapok gondjain. Sorra zárnak be itthon az építészirodák, 10-12 nevet is tudnék kapásból mondani, köztük Kossuth-, és Ybl-díjas építészeket. Szerencsésnek mondhatom magam, mert egy olyan közösségben vagyok, ahol ezt még kevésbé érezzük. Számunkra a Kós Károly Egyesülés, a közösség összetartó ereje óriási támogatást jelent.

 

 

EF: Ez az összefogás egyedülálló a szakmában Magyarországon. Mennyire érzitek a mostani nehéz helyzetet a Kós Károly Egyesülésen belül?

Cs. L.: Még vannak munkáink, de mi is érezzük az ország gazdasági teljesítményének szűkülését. Aki ismer minket, az tudja, hogy főként vidékre, önkormányzatok részére tervezünk; emellett a családi házak jelentették a másik fő csapásirányt, ám mostanra mindkettő nagymértékben visszaszorult. Az a szűk réteg, aki ma családi házakat épít, nem a mi építészirodáinkat bízza meg. A bankvilág nem minket keres meg, a biztosítótársaságok sem tőlünk rendelnek házakat. Van egy szűk réteg a szakmában, aki jól van, de a többiek egyre jobban ellehetetlenülnek.

EF: Sokan úgy vélik, hogy az ócsai projekt anyagi túlélési lehetőséget biztosít nektek, illetve a Kós Károly Egyesülés építészei számára. Te hogyan látod ezt?

Cs. L.: Az ócsai dolognak több oldala van. Az építészeti tervezést is magában foglaló műszaki rész profin előkészített, ahol, az Egyesülés építészei arra keresték a választ, hogyan lehet a lehető legegyszerűbb építéstechnológiával a legjobb eredményt, és a lehető legjobb minőséget elérni – ráadásul úgy, hogy mindez közmunka bevonásával megvalósítható legyen. Az utolsó szögig megtervezték a különböző igényeknek megfelelő háztípusokat, 80-féle változatban. Ám ez önmagában édeskevés. Ez ennél egy sokkal nagyobb léptékű történet, többek között közösségfejlesztési, szociális és egyéb speciális oldalai is vannak. Ki készíti fel például az ide költöző embereket az életmód-váltásra? Hogy fog ez a közösség működni, fejlődni, betagozódni egy olyan településbe, ami 6 km-re van tőle? Valójában a terület nem is Ócsához tartozik, hiszen az M5-ös autópálya túloldalán található. Az egészből lehet más is - akár egy sokkal rosszabb történet, egy „adósgettó", ahogy máris sokan nevezik.

EF: A katasztrófák utáni újjáépítésekben már többször bizonyítottatok, amikor lehetetlen határidő alatt elképesztő mennyiségű, koherens egésszé összeálló tervet kellett produkálnotok, aztán a helyszínen is végigkísérni, felügyelni a megvalósítást. Bennem az a kérdés merül fel, hogy vajon kinek az agyából pattanhatott ki az ócsai ötlet? Rengeteg energiát pazarolunk egy olyan dologra, aminek kevesebb, mint 50 % esélye van a sikerre.

Cs. L.: A választ te is tudod. Hiába vannak szakemberek a politikai szint alatt, nem ők az előterjesztők. A kezdeményezések megrekednek egy bizonyos helyen, mintha betonfalakba ütköznének. Nem képviseli senki az építésügyet, nincsen építésügyi hivatal. Az országos főépítész hatásköre is korlátozott. Az esztétika nem jogi kategória, és ez nagyon nagy baj. Talán a tervezett új rendszerben kötelezően lesz járási főépítész, szakhatósági jogkörrel, függetlenül a településektől.

EF: Szerinted mi lehet az oka, hogy szinte az elsők között építették le az Építésügyi és Városfejlesztési Minisztériumot (ÉVM). Hogyan érzékeltétek akkor ezt a folyamatot?

Cs. L.: Fiatal voltam, nem igazán láttam át ezeket a dolgokat és őszintén szólva, nem is érdekelt. Nagyon jó munkákat kaptam akkoriban, senki sem gátolt meg minket abban, mit rajzolunk le. 25 éve egészen más volt: a rajzi rész, a szellemi munka mennyisége ugyanaz maradt, a műleírás viszont 3 oldal helyett 120-ra duzzadt – sokszor még ez is kevés. Ez nem normális a számítógép korában, ez követhetetlen. Nem vagyok biztos benne, hogy az akkor tervezett házakra ma kapnánk engedélyt. Ennyit változott a világ 25 év alatt. Nagyon lassan derült ki, hogy nincsen gazdája az építésügynek – a rendszerváltás első nyolc éve után kapott észbe mindenki.

EF: Makovecz Imre nagyon küzdött a kamara megalapításáért.

Cs. L.: Imre a dörzsölt öreg építészekkel együtt hitt abban, hogy - nyugati mintára - a területi és országos kamarák fogják képviselni az építészek érdekeit. Ott voltam én is az alakuló ülésen az akkori Kertészeti Egyetemen; akkor mindenki nagyon örült, de sajnos azóta minden félrement.

EF: Jelenlegi helyzetében a kamara is felülről irányított, viszont a Kós Károly Egyesülés az egyetlen olyan közösség, amely alulról szerveződik és önfenntartó. Létezik ehhez hasonló Európában?

Cs. L.: Az Egyesülés nemcsak országos, hanem európai szinten is egyedülálló. Sokat járunk külföldre előadásokat tartani, ahol a szervezet működését, a legújabb munkákat és az elért eredményeket mutatjuk be. Európában első és egyetlen olyan szervezetként jött létre a Kós Károly Egyesülés, amely önerőből tart fenn saját újságot és oktatási rendszert. A céhes rendszer mintájára létrehozott posztgraduális képzés, a Vándoriskola is egyedülállónak számít. Időben legelőször  Imre saját mesteriskolájának felállítása, majd a visegrádi építőtáborok megszervezése volt, ezt követte az Egyesülés és Vándoriskola létrejötte. Majd a Magyar Művészeti Akadémia létrehozása. A csúcspontot az Akadémia köztestületté válása jelentette, amit Imre már nem érhetett meg. Igazi közösség-építész volt, elképesztő életúttal – ebben volt több, mint más építészek.

 

 

EF: Ki vagy mi lesz ezután a Kós Károly Egyesülés összetartó ereje, motorja?

Cs. L.: Úgy gondolom, az összefogás ereje a különböző generációk együtt-munkálkodásán, a köztük végbemenő tapasztalatcserén múlik. Az idősebbek - Bodonyi Csaba, Dévényi Sándor, Sáros László – akik között több Kossuth-díjas építész is van – nyugdíjasok és hála Istennek, tanítanak az egyetemeken, viszont nincsen munkájuk. Ez szégyen az építész-társadalomra, a kamarára, az építész szövetségre nézve. Mellettük ott a népes középgeneráció, akik a visegrádi táborokat létrehozták és csinálták egy ideig. Ők/Mi az időnként felbukkanó „fényes generációk" egyike, és itt most nem csak az építészekre gondolok: filmrendezőket, színészeket tudok mondani ebből a korosztályból. Ebben nagy szerepe volt annak a kulturális pezsgésnek, ami akkor a Bercsényi kollégiumban volt. Ezt Te is tudod. Persze a generációt nem egy éves időtartamban értem, és itt említhetem a korábbiakat is többek közt Cserhalmi Györgyöt, Bereményi Gézát, Cseh Tamást, Bódy Gábort, Sebő-Halmos stb.

Úgy érzem, hogy ebben a generációban - a vélt vagy valós sérelmek ellenére - sokkal nagyobb az összetartás, mint a széthúzás. Egyfajta színvonal belső megéléséről van szó - persze belülről nem érzi ezt úgy az ember. Össze lehet rakni ennek a nemzedéknek az életművét. Vannak olyan generációk, amelyek nyomtalanul eltűnnek az időben, és vannak, akik évtizedekre meghatározó dolgokat hoznak létre.

EF: A Kós Károly Egyesülésre visszatérve: miből tartja fenn magát a szervezet? Janáky István fogalmazta meg a Levelek Árkádiából című írásában, hogy az Árkádia-hívők tábora „a kultúrpoltika hivatalos részévé vált", ami burkoltan azt sugallja, hogy az állami források kisajátítására tör. Ebben az írásban az Árkádia hívők táborát pedig azonosítani lehet a szerves építészekkel, illetve az őket összefogó szervezetekkel.

Cs. L.: A Kós Károly Egyesülés egy társadalmi szervezet, mely működtet egy alapítványt, ami 20 éve pályázik, általában a Nemzeti Kulturális Alaphoz (és jogelődjeihez). Évente nyerünk egy bizonyos összeget, ami az Országépítő folyóirat kiadását fedezi, másra nem is lehet fordítani. Tény, hogy ezt majdnem mindig megkaptuk, kormánytól függetlenül. A tagszervezetek éves tagdíjából tartjuk el magunkat – ennyi a nagy lenyúlás. Egyszer kaptunk a Budapesti Építész Kamarától 500.000 Ft-ot. De ugyanennyit kapott más poszt-graduális képzés is. Néha pályáztunk egyéb dolgokra is, legutóbb például a több külföldi építészt is felvonultató Újratervezés konferencia költségeire, kaptunk is a kulturális tárcától, a kamarától és az önkormányzatoktól - azonban a legnagyobb részt a szervezet önerőből biztosította.

EF: Hányan alkotják most az Egyesülés tagságát?

Cs. L.: Jelenleg 42 a taglétszám, ez a tiszteletbeli és az egyéni tagokból, a szervezetekből (építészirodákból) és az egyéni vállalkozókból tevődik össze.

 

 

EF: Ez körülbelül hány építészt jelent?

Cs. L.: 100 körül lehet azoknak a létszáma, akik valamilyen formában kötődnek az Egyesüléshez, de emellett vannak külsősök is, pl. ifj. Lőrincz Ferenc. Összesen mintegy 200 építész van Magyarországon a 9000-ből (~2%), akik ilyen szellemben gondolkodnak és dolgoznak. Ebbe a csoportba kivitelezők, valamint táj-, és kertépítészek (pl. a Pagony Táj-, és Kertépítész Iroda) is beletartoznak.

EF: Mit gondolsz építészet és politika kapcsolatáról?   

Cs. L.: Szíve joga és kötelessége egy kormányzatnak, hogy építész szaktanácsadókat vegyen maga mellé, de akkor hallgasson rájuk, fogalmazzanak meg stratégiai koncepciókat és azokat hajtsák végre. Ausztriában nem csak építészekből álló grémium van a miniszterelnök mellett, akik véleményezik a felmerülő elképzeléseket, továbbá egységes, hosszútávú koncepciót vázolnak fel a főváros, a régió és az ország építészeti karakterére, fejlődési irányaira vonatkozóan. Ebben a körben született meg például - hosszas évek kutatásai és egyeztetései után - az az elképzelés, hogy a Jugendstil korszakához kell visszanyúlni, és Ausztria országimázsát ebből kell felépíteni - az építészet, a képzőművészet, iparművészet, a zene és az irodalom terén egyaránt. Persze nem másolásról, historizálásról van szó, hanem a múltbeli gyökerek, az identitás megtalálásáról, ami a világ számára is vonzó lehet. Amint láthatjuk, ez a koncepció bevált, rendkívül sikeres lett. Ez a tanácsadó testület, melynek tagjai a szakemberek mellett a jelenlegi és volt politikusok is. (köztársasági elnökök, külügyminiszterek, gazdasági szakértők stb.) határozza meg a főbb kulturális fejlesztési irányokat, mint például azt, hogy hol és hogyan hozzanak létre egy múzeumi negyedet. Pártoktól független szervezetről beszélünk.Ezt a módszert kellene nekünk is követnünk. Ezzel szemben, ha körülnézek Budapesten: mit épített a főváros az elmúlt 20 évben? Nem tudok komoly épületet mondani - ami épült, az vagy magánbefektetői, vagy állami beruházás volt. A zöldfelületek száma viszont óriási mértékben csökkent.

EF: Hogyan működik a Vándoriskola?

Cs. L.: A Vándoriskolába jelentkezni lehet a minden évi felvételi kiírásnak megfelelően. Jelenleg a felvettek száma 14 fő, akik 3 évfolyamon tanulnak és dolgoznak. A vándorok a hat félév mindegyikét más-más mesternél, irodánál töltik el, így különböző munkamódszerekkel és tervezési szemlélettel ismerkednek meg, a végén pedig diplomamunkát kell készíteniük. A javadalmazás módjáról mindig az adott mesterrel kell megállapodni - ez lehet alkalmazotti státusz vagy számlás munkavégzés. Csak annyi vándort veszünk fel ősszel, akiknek az anyagi hátterét is biztosítani tudjuk.

EF: Mit gondolsz a Kós Károly Egyesülés szerepéről a mai magyar közéletben?

Cs. L.:Az elmúlt időszakban pozitív irányba történt elmozdulás a megítélésünkben. Ez egyrészt a 2010-es árvízi helyreállításban, részben a Vörös-iszap katasztrófa utáni újjáépítésben elért eredményeknek, másrészt Nagy Ervin országos főépítész szerepének köszönhető. Makovecz Imre halálával mindenkiben most tudatosult, mekkora veszteség érte a magyar társadalmat. E szomorú tény hatása ma még mindenhol érezhető.

EF: Milyen munkákon dolgoztok most?

Cs. L.: Másfél éves múltra tekint vissza a „Borsod-Abaúj-Zemplén megyei munkák" nevet viselő megbízásunk, amely a Bodrog kiöntésekor megrongált épületek rendbetételét, illetve funkcióbővítését jelenti. Végre megvannak a támogatási szerződések, hamarosan el lehet kezdeni a tervezést és a kivitelezést is. Döntően kis léptékű munkák ezek, mintegy 30 önkormányzati épületet – polgármesteri hivatalokat, oktatási intézményeket – érintenek. A felújítás mellett törekszünk az egységesebb arculat kialakítására és az energiatakarékosabb üzemeltetésre is. Az ország egyik legszegényebb vidéke ez a terület. Volt olyan önkormányzat, amelyik nem tudta vállalni az önerőt a pályázathoz, pedig a terveket ingyen kapták.

EF: Ez azért lelkileg megvisel, igaz?

Cs. L.: Csak jókedvvel lehet kibírni. Olyan ez, mint a katonaság: az ember valahogyan túléli, aztán nevetve mesél róla. Nagyon mélyek és összetettek ennek a térségnek a problémái – tudok én ezen egy épülettel segíteni? Ez szintén nem építészeti kérdés, hanem sokkal messzebbre vezet. Minden tiszteletem azoké a polgármestereké, jegyzőké, igazgatóké, tanítóké, orvosoké, akik ott élnek, dolgoznak, hisznek, kitartanak és nem adják fel. Egyikükkel a közelmúltban beszélgetve olyan érzésem volt, mintha misszionáriusokkal találkoztam volna egy távoli vadonban. Ami igazán hiányzik ezekből a programokból, az a közösségfejlesztő együttműködés. Mindig igyekszem belebújtatni ezt is a programokba, amennyire lehet. Ez a munka is eltűnt a porondról - legtöbbször nincsen, aki kifizesse.

EF: Sok hasonló jellegű projekten dolgoztatok már. Tudnál-e olyat említeni, ami ezt az említett közösségfejlesztési pluszt is tartalmazza?

Cs. L.: A vándoriskolásokkal együtt éppen most Murgán, egy 68 fős Tolna megyei, régi sváb faluban dolgozunk – „murgázunk". A település értékeinek, építészeti karakterének szokásos felmérése, végigfotózása mellett a vándorok megtanulják azt is, hogyan kell kapcsolatot teremteni a lakosokkal, feltárni a helyi egyesületi élet múltját és feldolgozni a falu civil társadalomtörténetét. Kis pályázatokat írunk ki - például hidakra, mikroarchitektúrára, homlokzatfelújításra -, valamint közösen, lakossági fórumokon végigrágjuk azt a kérdést, hogy van-e jövője egy ilyen kis zsákfalunak és ha igen, merre és hogyan kell elindulni. A munka végén egy kis füzetet teszünk le az önkormányzat asztalára, amiben összefoglaljuk a falu jövőjével kapcsolatos elképzeléseinket, javaslatainkat. Alapvető fontosságúnak tartjuk a lakosok bevonását, hiszen az igazi változáshoz az ő tenni akarásuk szükséges. Nem tartom jónak azokat a  kezdeményezéseket, ahol a „bölcs fővárosiak", baráti társaságok egy évben egy hétig elözönlenek egy-egy települést, „értelmiségi falut" varázsolva abból. Ettől nem változik meg alapvetően a falusiak helyzete. Murgán 1945 előtt óriási gyümölcsösök voltak, és többek között ennek a gazdálkodási formának az újjáélesztése is szerepel az elképzeléseink között.

EF: Tudnál-e olyan projektet említeni, ahol sikerült megvalósítani ezt a közösségi összefogáson alapuló fejlesztést?

Cs. L.: Csenger esete igazi sikertörténet. Apáti György 1985-ben került oda tanácselnöknek és a fejébe vette, hogy megállítja a falu hanyatlását, megpróbál új távlatokat nyitni a fejlődésre, és ehhez neves építészek segítségét kéri. Dr. Nóta József állatorvos kezdeményezésére megkereste Makovecz Imrét és ezzel egy hosszú, gyümölcsöző kapcsolat vette kezdetét. Első nagy lépésként a polgármesterrel közösen sikerült elérnünk, hogy a lezárt határátkelőt megnyissák a teherforgalom számára. Korábban a kamionoknak egészen Nagyváradig kellett kerülőt tenniük, ha el akartak jutni az innen légvonalban 7 km-re található Szatmárnémetibe. Az átmenő forgalom megindulása önmagában óriási változásokat idézett elő, fellendítve a határ menti kereskedelmet. Ehhez kapcsolódott az almaeladás, az almaszirom-szárítás és a szilvalekvár-főzés helyi megszervezése.  Ezek a kezdeményezések nem az építészetről szólnak, mégis óriási a jelentőségük, hiszen megélhetést és munkalehetőséget teremtenek az itt élőknek.

 

 

EF: Miért van az, hogy ezeket a dolgokat ti - építészek - veszitek észre?

Cs. L.: Mi, építészek ahhoz kellettünk, hogy felhívjuk a figyelmet olyan, látszólag jelentéktelen dolgokra, amelyek a helyieknek fel sem tűnnek, annyira megszokták már és „belenőttek" az apáiktól örökölt helyzetbe. Ilyen volt a települést behálózó légkábelek esete, amelyeket nagy harc árán sikerült a felszín alá rejteni. Ehhez tudni kell, hogy a szolgáltatónak a légkábel éri meg, hiszen azt folyamatosan karban kell tartani - leszakítja a vihar, rádől a fa -, amiért rendelkezésre állási díjat szedhet és rengeteg pénzt számlázhat az önkormányzatoknak. A légkábelek miatt a fákat előbb-utóbb egymás után kivágják, a falusi házak nagy része pedig még ma is vályogfalú. Ha nincs előttük fa, ami felfogja a csapadékot, a nedvesség a falakba szívódik fel. Ilyen hatása is lehet annak, ha kivágják a fákat - arról nem is beszélve, milyen gyönyörű tavasszal egy virágzó fasor. A földkábel telepítése és karbantartása jóval olcsóbb - az esztétikáról nem is beszélve -, csak a légkábel kiváltása és földbe történő utólagos áthelyezése drágítja meg a dolgot. Ez is falufejlesztés és revitalizáció. Ezt aztán fokozatosan követték a településközpont újabb és újabb épületei. Csodálkoztunk is, hogy miért minket, messzi budapesti építészeket kerestek meg, de kiderült: a megyeszékhelyen, az akkori tervező irodában a NYÍRTERV-ben nem akartak foglalkozni a településsel, mondván „túl messze van" - valójában Csenger csak 80 km Nyíregyházától. Borzasztó, hogy a kádári politika a 80-as évek közepén mennyire hagyta elsorvadni a periférián lévő településeket. Nagyobb kárt okozott ezzel a kis falvakban, mint Romániában a Ceausescu-féle falurombolás.

EF: Munkáid döntő többsége vidéken épült fel. Mennyit utazol évente?  

Cs. L.: Most már kicsit kevesebbet - a munkák csökkenése miatt is -, de korábban évente átlagosan 50.000-60.000 km-t vezettem csak Magyarországon. Ezzel minden évben körbeutazhattam volna a Földet, amit egyszer szívesen meg is tennék.

EF: Merre látod ebből a kiutat?

Cs. L.: Egy zsákfaluba. Komolyra fordítva a szót: a kiutat a munkában látom. Szinte mindegy, mit tervez az ember, ha azt komolyan végig tudja vinni. Hála istennek, mostanra elértem, hogy csak olyan munkával keresnek meg, amit szívesen elvállalok. De ha meg tudnék élni pusztán a tanításból, szívesen pihentetném a tervezést egy ideig.

EF: Hol tanítasz most?

Cs. L.: Óbudán, az általam tervezett Waldorf-iskolában, illetve Pilisszentlászlón tanítok építészettörténetet és vizuális kultúrát. Óbudán most már óvoda, általános és középiskola is működik. Az itteni epochális rendszerben a fő tantárgyakat 3 héten keresztül, minden nap oktatjuk; ez kemény munkát kíván a diákoktól és a tanároktól egyaránt, mert minden osztály egy kicsit más - ezt meg kell keresni és rá kell hangolódni. A lényeg, hogy le kell tudnunk kötni a figyelmüket; egyébként a témák feldolgozásában és a módszerek tekintetében szabad kezünk van. Rajzoltunk már gyertyával, vagy a Bem rakparton ortogonális nézetben homlokzatokat egymás mellé, de volt már olyan is, hogy pár másodpercre kivetítettem Gaudí templomának metszetét, és arra voltam kíváncsi, hogy vajon mi ragadja meg őket belőle - természetesen a parabolaív volt, ami szinte minden rajzon szerepelt.

Fontos különbség a hagyományos iskolákhoz képest, hogy itt minden nap vannak mozgás-, tánc- és rajzórák, amelyek a jobb agyféltekét is kellően igénybe veszik. Sokszor meglepődöm, hogy milyen ügyesek már a legkisebbek is, a gimnazista korosztály pedig hihetetlenül jó közeg - rengeteget kérdeznek. Igyekszem felkelteni az érdeklődésüket az építészi hivatás iránt - tanítványaim közül eddig ötöt vettek fel a Műegyetemre.

EF: Hogyan, milyen forrásokból tartják fenn magukat a Waldorf-iskolák? Van valamilyen változás a népszerűségükben?

Cs. L.: Mindegyik iskola önálló alapítványként működik és tagja az országos egyesületnek is. Nálunk Óbudán - fővárosi viszonylatban - a legolcsóbb a havonta fizetendő hozzájárulás mértéke, amiből az eszközöket, füzeteket, írószereket stb. biztosítjuk a gyerekeknek. Nyolc évig egy tanító visz végig egy osztályt a steineri antropozófia szellemében, utána egy évig szabadságot kap, teljes fizetéssel, hogy kipihenje magát és felkészüljön a következő osztályra. A középiskolai évek után - ahol már szaktanárok vannak - a 13. osztályban van a hagyományos követelményekkel teljesen megegyező érettségi, amit három „próbaérettségi" előz meg. Úgy látom, nő a Waldorf-iskolák népszerűsége, egyre többen ismerik és szereznek pozitív tapasztalatokat velük kapcsolatban. Óbudán már jó ideje többszörös a túljelentkezés. Ez az iskola minden gyereknek való, de van olyan szülő, akinek nem való - aki nem tud azonosulni ezzel a szellemiséggel. Aki tanulni akar, itt is ugyanúgy el tudja sajátítani az anyagot. Aki nem akar, annak a számonkérés nem olyan szigorú.

 

 

EF: Elkanyarodtunk egy kicsit, de végül térjünk vissza az építészethez egy patetikus, nagy kérdéssel: mit gondolsz az építészet jövőjéről?

Cs. L.: Ehhez először fel kell tenni azt a kérdést, mit jelent ma az építészet? Fogalom vagy inkább tevékenység? Wolf Schneider írt egy könyvet a városok fejlődéséről Városok Urtól Utópiáig címmel, ebben többször felbukkan az a gondolat, hogy az ember a természeti környezet szétrombolásával hoz létre valamit - ez elgondolkodtató számomra, csakúgy, mint az a tény, hogy három éve billent át a mérleg először arra az oldalra, hogy többen laktak a Földön városban, mint faluban. Arthur C. Clarke az Űrodüsszeia mellett írt egy Időodüsszeia című, háromkötetes könyvet is, amit Stephen Baxter ausztrál író segítségével fejezett be. A könyvet nem sokkal a halála előtt adták ki,talán emiatt kevésbé ismert, nekem az egyik kedvencem. A szerző ebben a munkában érdekes gondolatokat boncolgat a jövő építészetéről és társadalmi felépítéséről, ami a jelenlegitől teljesen eltérő alapokon nyugszik. Ez az egyik dolog, ami különösen izgat: hogyan lehet egy olyan rendszert létrehozni, ami egymáshoz szervesen kapcsolódó, egyenrangú emberi közösségekből, sejtekből áll, és az egész Földet behálózza? Milyen újfajta esztétikum és anyaghasználat lesz akkor, ha az emberi gondolkodás megváltozik? Clarke rengeteg ehhez hasonló víziót fogalmaz meg ebben a könyvében.

Nagyon szívesen kipróbálnám például, milyen lehet súlytalanságban tervezni - a fiataloknak már adtam ilyen feladatot és egészen különleges alkotások születtek. Ha lenne arra időm, hogy mindent én rajzoljak végig egy házon, ceruzával, pauszon, egészen a konszignációkig, azt nagyon szívesen csinálnám - úgy, hogy ne holnapra kelljen, számítógéppel, pdf-ben átküldve teljesíteni. Szeretek elmélyedni a dolgokban, így a tervezésben is, ám a mai világ, ez a túlzott sebességmánia nem ezt diktálja. A nagy rohanás miatt ritmustalanná vált minden, eltűnt a harmónia.

EF: A díjakról még egy szót sem ejtettünk, és sokaknak már így is hosszú lesz ezt elolvasni...

Cs. L.: Ó, a Kós Károly-díjat a Vándoriskola kapta, én csak átvettem, és az Ybl-díj! Nagyon örültem nekik.

Garai Péter, Pásztor Erika Katalina