Mostohán kezelt szakmák metszetében

"A hosszú, fáradtságos munkával elért végeredmény pedig olyan lett, mint amilyen az eredeti lehetett: egy táj, ahol az egyszerű látogatónak talán fel sem tűnik, hogy emberkéz alkotta környezetben jár." - Szabó Gábort Zubreczki Dávid laudálta az Év Tájépítésze Díj alkalmából.

Ebben a teremben talán nem kell bizonygatnom: sokan még mindig alábecsülik a tájépítészet jelentőségét az építészettel szemben. „Egy ház, az valami, azt meg kell tervezni, fel kell építeni. Ami a házon kívül van? Nos, az csak úgy nő magától, egy-két padot pedig bárki le tud tenni."

De nem csak a tájépítészetnek jutott ez a sors. Van egy másik terület, amelynek jelentőségéről szintén hajlamos elfeledkezni a nagyközönség. Ez pedig a műemlékvédelem. Mert „egy műemléket ugye nem kell megépíteni és kitalálni, hiszen az már ott van. Elég kicsit helyrepofozni és már költözhet is bele valami. Lehetőleg egy múzeum. Már ha egyáltalán érdemes a helyreállításra."

Szabó Gábor itt bemutatott munkái e két mostohán kezelt szakma metszetében vannak: amit ő csinál, az a műemléki tájépítészet.
Egy olyan területről van szó, amely sokak számára nehezen megfogható, másoknak talán nem is tűnik olyan komoly dolognak, egyesek talán a létezéséről sem tudnak. Pedig hite szerint egy korabeli tájkert rekonstrukciója sokkal szebb feladat, mint bármely zöldmezős beruházás. És akinek hozzám hasonlóan lehetősége van erről beszélgetni vele, azt alighanem igen gyorsan meggyőzi erről.

Egy-két évszázada ugyanis még nem vált el élesen az épület és a táj. A dégi kastélynál például még fontos volt, hogy ha Festetics Antal kinéz az ablakán, akkor egyik irányban ősei sírboltjára, a másikban épp a falu templomára lásson rá. Vagy hogy a keszthelyi kastély tornya egész alakosan tükröződjék vissza a kerti tóban. Ezek az apróságnak vagy akár véletlennek tűnő részletek határozták meg azt, hogy milyen is a kert, és ezek azok, amelyek a 20. század második felében szinte nyomtalanul eltűntek. Az a csodálatos, a régi főúri kertek fényét tükröző park, amely e két kastélyhoz tartozik, egyáltalán nem természetes. Elég csak megnézni, milyen volt néhány hónapja a Nemzeti Múzeum kertje, hogy felismerjük, miért is fontos a műemléki tájépítészet.

Egy átlagos tájépítészeti munka ritkán kezdődik levéltári kutatással, archív fotók bogarászásával vagy régészeti feltárással. Itt pedig ez a történelmi detektívmunka a legtermészetesebb velejárója a tervezésnek. Előfordul, hogy csak szöveges leírás maradt fenn valamiről, vagy épp csak annyit tudunk, hogy egy szökőkút vize melyik címer motívumait rajzolta ki egykor.

Aki azt hiszi, hogy ez egy gépies elemzés, amelynek során pusztán mérnöki pontossággal felmérik az egykori kertet, az aligha ismeri Szabó Gábort. Számára ezeknek a nagy műveknek a feltárása hódolat a hajdani alkotók és a megrendelők előtt. Nem szilárd alapként tekint ezekre az összegyűjtött adatokra, amelyekre aztán felhúzhatja a saját kortárs megoldását. Hanem hihetetlen alázattal, csodálva az elődök – Pollack, Millner vagy épp Ybl – munkáját, igyekszik megérteni a céljaikat és módszereiket. Amit csak lehet helyreállít, vagy az ő szellemükben egészít ki. Érdekes módon amúgy, ezek mögött a ragyogó szépségű, a felületes szemlélőnek talán csak a csillogásról szóló alkotások mögött, soha nem a harsány kitűnni vágyás, hanem pusztán racionális szempontok állnak. A tiszta ész. Mint mondja, többek közt ez fogta meg a történelmi kertekben.

A három helyszín – a dégi és a keszthelyi Festetics-kastély, valamint a pesti Múzeumkert – nem csak az ő munkásságának adja legteljesebb keresztmetszetét, de a hazai műemléki tájépítészetnek is. Három egészen más léptékű feladatot kellett megoldania.

Dégen nem pusztán a tájkert szokásos helyreállításáról, fahidak rekonstrukciójáról, nyiladékok kitisztításáról, síremlékek helyreállításáról volt szó. Persze ezek is komoly feladatot jelentenek, de itt egy fantasztikusan összetett vízrendszert is újra kellett alkotni. Olyan, mintha egy XIX. századi gőzgépet építettek volna újra apró, szétszóródott elemiből. A tavak, patakok, csatornák és különböző műtárgyak alkotta bonyolult hálózat nem csak egyszerűen szép volt a mag korában, de működött is. Védve volt az ártól, a feliszapolódástól, nem okozhatott benne problémát semmilyen vízhozam, lehetett rajta csónakázni, és mindig tisztán tükrözte vissza a kis szigetre épült Hollandi-házat. Ennek az egykori rendszernek a megértése és rekonstrukciója valódi mérnöki munka. Újraalkotása pedig olyan gigantikus feladat, amellyel ritkán találkozni a hazai tájépítészetben. Mocsárjáró-úszó munkagép például azért nincs minden kertiszerszámos sufniban.

A hosszú, fáradtságos munkával elért végeredmény pedig olyan lett, mint amilyen az eredeti lehetett: egy táj, ahol az egyszerű látogatónak talán fel sem tűnik, hogy emberkéz alkotta környezetben jár, csak felsóhajt, hogy „milyen szép helyre építették ezt a kastélyt".

Egészen más problémát kellett megoldani Keszthelyen. A kert itt nem természeti tájat imitált, hanem a falakon kívül folytatta azt a pompát, ami az épületen belül is volt. Az egykori szépség egy része a világháborúban pusztult el, és volt, ami a szocializmus évtizedeiben egyszerűsödött le. Kilépni a fényűző kastélyból egy töredezett aszfaltburkolatra, épp olyan kontraszt, mint amikor egy kellemes délutáni mozifilm után lépünk ki a zajos, vakítóan világos és füstös utcára.

Az aprólékos rekonstrukcióval sikerült elérni, hogy most egyszerűen csak az anyag változik meg, ahogy magunk mögött hagyjuk a kastélyt: ugyanúgy a Festeticsek eleganciája vesz körbe minket kinn is, csak amit eddig festmények és bútorok, azt mostantól fák és virágok alkotják. A feladatok itt is a táji léptéktől a részletekig terjedtek, mint Szabó Gábor más munkáinál: vissza kellett állítani a tó egykori szépségét és újra kellett alkotni a nyomtalanul eltűnt hercegnői kamarakertet. Ám mindeközben a művészi kőfaragványokat is pótolni kellett.

Persze a műemléki tájépítészet nem pusztán restaurálást, a régi visszaállítását jelenti. Elég csak arra gondolni, hogy mennyire másképp működnek ma ezek a kertek, mint egy évszázada. Amit egykor csupán egyetlen család használt, ott most évente több ezer, vagy – Keszthely esetében – akár több százezer ember fordul meg. Az ő igényeiket kell úgy kielégíteni, hogy a történelmi hitelesség se szenvedjen csorbát.

Ebből a szempontból a legnehezebb és legösszetettebb feladat talán a Múzeumkert rekonstrukciója. Itt a park feladata egykor leginkább annyi volt, hogy kiegészítse a klasszicista épület szépségét, s a kettő együtt harmonikus látványt alkosson. Mára azonban a környék legfontosabb közparkjává vált, ahol az emberek sétálnak, ücsörögnek, vagy épp ide hozzák a játszótérre a gyerekeiket. Persze nem csak játszóteret alakítottak ki benne, hanem rengeteg aszfaltozott felületet a rendezvényeknek és a sok parkoló autónak, de jutott hely a lomtároló konténereknek is. Mindez Budapest egyik legjelentősebb pontján, egy történelmi parkban.

Szabó Gáborék feladata itt nem csak az volt, hogy eltakarítsák az oda nem illő dolgokat és helyreállítsák egykori szépségét. Az új funkcióknak is helyet kellett találni, hogy ha úgy adódik, a tűzoltók vagy egy kiállítási tárgyakkal megrakott teherautó is meg tudja közelíteni az épületet.

A terveken egy olyan megoldás rajzolódott ki, mely tökéletes harmóniában oldja meg ezt az igen összetett feladatot, és alighanem minden érintett megkapja, ami számára fontos. Sőt, az Ybl tervezte egykori kertészlak kávézóvá alakításával új kaput és új teret nyitnak: egykor talán majd a múzeum mögött folytatódhat a környék tájképi rekonstrukciója.

Az itt bemutatott három kert a magyar tájépítészet három kiemelkedő alkotása. Azt bizonyítja, hogy ez a szakma nem valami új divat nálunk, hanem évszázados hagyományai vannak: voltak olyan megrendelők, akiknek már akkor is megvolt az igénye a világszínvonalú munkára, és voltak olyan tervezők, akik ezt teljesíteni is tudták. Az, hogy ma ezeket a kerteket ismét eredeti fényükben csodálhatjuk, sőt az, hogy egyáltalán ismerhetjük őket, abban elévülhetetlen érdeme van Szabó Gábornak. Ezért választottam éppen őt laudálásra, és ezért ajánlom most őt szíves figyelmükbe.

Zubreczki Dávid